Pályázatok ürügyén | Szinetár Miklós: A második pályázat

Posted on 2014. január 30. csütörtök Szerző:

0


Szinetár_Második-pályázat-bor180Tóth Zsuzsanna |

Nagy élvezettel olvastam Szinetár Miklós 2012-­ben megjelent, Pályázat című levél­regé­nyét. A kulturális életünket is leképező, legalábbis arról jellemző lenyo­matot adó könyv a tanár és tanítványa pár­beszéde; ahogy sokan értelmezték: egyfelől útke­re­sés, másfelől parainézis, ars poe­tica. Szine­tár bölcs és higgadt világszemlélete lenyű­gözött engem is.

Épp ezért a második könyvet, amely A második pályázat címet viseli, örömmel fogadtam. Tetszik, hogy nincs semmi fölösleges cicoma, semmi erőltetett változtatás, az új könyv vállaltan folytatás, formában, küllemben, tartalomban egyaránt – folytatódik a fiktív, intellektuális levél-párbeszéd, ismételten egy színházi igazgatói pályázat körül. Ezen túl természetesen mindenről szó esik, legfőképpen – noha egyáltalán nem didaktikusan – jelenünk morális kérdéseiről.

Levelezőpartnerem, János alakja sok mindenkiből lett összegyúrva. Növendékeimből… meg belőlem is, mert ez a János olyasmiket mondott meg képviselt, amiket én is mondanék ma, ha negyven évvel fiatalabb volnék.” – írja Szinetár tanár úr a könyv fülszövegében.

A személyes élet-töredékek, benyomások és élmények mellett (amelyek közül néhányat „átad” a tanítványának) számomra azok a gondolatfutamok a legvonzóbbak, amelyek nem kizárólag és nem feltétlenül színházi emberekhez szólnak, hanem általában, az élethez való pozitív viszonyulást igazolják. A nagyobb távlatú tanár optimistábban látja a dolgokat, mint az élet sűrűjében lévő, negyvenes tanítványa. Talán azért, mert, ahogy az ember öregszik: bölcsebbé is válik. Már nem fontos minden csatát megnyerni, nem fontos minden konfliktushelyzetben győzni. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy a tanár Szinetár Miklós már kiszállt volna a küzdelmekből. Szemléletmódja segítség és kapaszkodó lehet az ifjabb pályatársnak, s úgy vélem, minden olvasónak is. Maga a szerző a világ, az emberi viselkedés és a sorsok iránt érdeklődő olvasóknak ajánlja művét.

Derűt és optimizmust tanultam a könyvből, s hogy ne horgadjak fel minden igazságtalanság hallatán. Nem véletlenül került kiemelt helyre, éppen a borítóra ez a néhány mondat: „Az emberek keresik az igazságot, de nem igazán akarják megtalálni… És mert inkább a boldogságra vágynak, mint az igazságra, ha az igazság a boldogság akadálya, akkor nem kell nekik.”

A könyvet olvasva egyre inkább érezhettem, a tanítvány János: én vagyok, te vagy. Mi vagyunk. Felnőttek vagyunk, ám tele bizonytalanságokkal. De megerősítést ad az idősebb pályatárs tapasztalata, aki magáról beszél, s ha ésszel, nyitott szívvel figyelsz, levonhatod a magad számára érvényes tanulságokat.

Erre szolgálhat az a – habár kissé hosszú – naplórészlet is, amelyet Szinetár beiktat a könyv végére, okulásul. Kínában járt, 1965-ben, s élményeit olvasva olykor félelmetesen ismerős helyzetekkel találkozunk. Egy interjúban ő maga mondta a lassan fél évszázada feljegyzettekről: „Természetesen Kína ma másmilyen. Egy elsüllyedt világot örökítek meg, amelynek az alapelemei azért most is megvannak. Az egyneműség vagy egyöntetűség, a szolgalelkűség mindig visszatérhet, mindig mindenütt benne van a levegőben.”

Hát ez az, amit jó lenne elkerülni. De optimizmus ide vagy oda, pályázati rendszerünket – és még sok más mindennapi jelenséget – tekintve, nem biztos, hogy sok sikerre van kilátás…

Szinetár Miklós (Fotó: Godzsa Zoárd)

Szinetár Miklós (Fotó: Godzsa Zoárd)

Szinetár Mikós: A második pályázat
Európa Könyvkiadó, 2013
208 oldal, 2900 Ft
ISBN 978 963 079 6637

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Pár évvel ezelőtt írtam egy könyvet. Rögzíteni akartam gondolataimat, véleményemet, örömei­met és félelmeimet a világról, na meg a színház, az opera, a televízió világáról, ahol az életemet töl­töt­tem. A könyv formája levelezés volt. Egy fiktív tanítványom, János tanácsot kért tőlem, pályáz­zon-e színházigazgatói állásra, majd erről a pályázatról levelezni kezdtünk: taná­csokat adtunk egymásnak, vitatkoztunk, töprengtünk.

Persze nemcsak a pályázatról. Az idős tanár én magam voltam, vállalván, hogy minden, amit leírok, saját véleményem. Levelezőpartnerem, János alakja sok mindenkiből lett összegyúrva. Növedékeimből, akik közül számosan tényleg engem kérdeztek meg, mielőtt elvállaltak volna egy igazgatói állást, meg belőlem is, mert ez a János olyasmiket mondott meg képviselt, amiket én is mondanék ma, ha negyven évvel fiatalabb volnék.

A könyvet sokan elolvasták, és biztattak, hogy folytassam. Vállalom, mert vannak még gondolataim, újabb tapasztalataim, és van néhány történetem, ami tanulságos lehet. Úgyhogy akkor most feltámasztom Jánost.