Fürdőkádbeli bölcsességek | Puzsér Róbert: A hét mesterlövésze II.

Gulya István |

Akasztjuk a hóhért: íme, kritizáljuk a kritikust. A megmondó- és megosztó-ember Puzsér Róbertet a Csillag születik (RTL) két évvel ezelőtti negyedik szériájából ismerte meg a szélesebb közönség. Véleményét korábban sem rejtette véka alá, többek között rádióhullámokon kürtölte világgá, szerinte melyik film kihagyhatatlan.

A tévéműsorban nyilvánult meg mindenki számára, Puzsérban az a jó, hogy a korábban bájolgó, finomkodó, de még elutasításaiban is visszafogott zsűri-értékelések helyett úgy fogalmazott, mint otthon, a készülék előtt terebélyeskedő nagyhatalom, a Néző: jesszus, de ótvar ez. Akit sarkosságával megnyert, azt ezzel nyerte meg, egyes valóban iszonyatos produkciók láttán a fotelkirály maga is szívesen mondta volna: „mi volt ez a pusztító alpáriság?”. Csak hát nem találta a szavakat.

Puzsér kimondja, amit mi is igaznak gondolunk, de nem tudtunk volna – helyzetünk, velünk született vagy belénk plántált jólneveltségünk, szóbeli gyakorlatlanságunk miatt. Ez a szókimondás sokak számára riasztónak bizonyult; „honnan veszi ez a nyikhaj”, hogy bárkit is leszólhat, mi jogosítja fel rá erre? Két tényező biztosan: egyfelől ő szerepel a kamera, mikrofon előtt, másfelől értéktudata van, igen határozott kritériumokkal.

De: Puzsér nem kritikus. Kritikai attitűdje viszont erős. A kritika a gondolkodás és alkotás ókori lenyomatai óta nagyjából két fő irányban halad. Egyrészt beszélhetünk filozófiai, irodalmi vagy általános művészi kritikáról, amit kiterjedt tudás jellemez és a fentebb stíl. Másrészt a könyvkiadás, a színházak s különösen a film megjelenése óta létezik a populáris kritika. Ezt a rövidség, a közérthetőség, a frappáns fogalmazás, az irónia használata dominálja. Utóbbi kapcsán ma már egyre inkább előtérbe tolakodik a kritikaíró személyisége, a tárgyi tudás helyébe lépett a szubjektivitás, a tárgyilagosság a minimumra csökkent, egy-egy jó szófordulatért skrupulusok nélkül feláldozható a kritikai szöveg. E kritikafajta terepe a sajtó (mindenféle média), ma meg a mindenféle internetes felületek, ami súlyos minőségromlással társult. Tudniillik ma az kritizál, aki akar, a produktumok nagy része a világhálón el is érhető.

Puzsér valahol a két kritika- és kritikusfajta között helyezkedik el. Gyanítom, munkál benne egy jóindulatú népnevelő szándék. Elegendő általános műveltség birtokosa, továbbá tájékozottsága, kiforrott kommunikációs képessége (lásd, illetve halld megszólalásait) alkalmassá teszi erre a szerepre. A Hét Mesterlövésze – Az 50 legjobb film című könyve is deklaráltan élőbeszéd-lenyomat, a Radio Cafén 2009–2011 között hallhatott műsorának könyvesített formája.

A félszáz filmmel két kötetbe tagolva ismerkedhetünk meg, az első kötet az 1957-es Híd a Kwai folyón című angol-amerikai háborús hőstragédiától (rendező: David Lean) jut el az 1995-ös francia drámáig, A gyűlöletig (r.: Mathieu Kassovitz). A második huszonötös-fogat 1995-től indul a Hetedik című thrillerrel (r.: David Fincher), és az Erőszakik című, 2008-ban bemutatott bizarr bűnfilmmel zárul (r.: Martin McDonaugh).

Az egész kiadvány egyik kulcsszava a személyesség. Egyfelől a válogatás: ezek a mozik emlékezetesek Puzsér számára. Nem került be az 1958-as toplista (a „brüsszeli tizenkettő”) egyike sem –, talán a kiszemelt időhatár miatt, talán mert a rádiós elhangzás idején már valamennyi „múzeumi tárgy” volt. Átfedések egyéb toplistákkal természetesen vannak, de A Hét Mesterlövészéből a szubjektív tetszés okán a második kötetből meghatározó mozik maradtak ki – A Gyűrűk Ura – A Gyűrű Szövetsége (2001), de trilógiazáró, a tizenegy Oscar-díjas A király visszatér (2004) sem szerepel. Vagy a kultikus Tarantino-darab, a Ponyvaregény (1994). Az első kötetben nem kaptak helyett olyan Kubrick-klasszikusok, mint a 2001 – Űrodüsszeia és a Ragyogás, míg a Mechanikus narancs (1971) szerepel. S nincs itt a Star Wars-saga egyetlen darabja sem. A második kötetben ellenben jelen vannak olyan, kevésbé értékelt alkotások, mint a Személyazonosság (r.: Philip Davis), a Kocka (r.: Vincenzo Natali) és A hitetlen (r.: Henry Bean). A beszélgetőtársak azonban minden esetben megindokolják, szerintük miért meghatározó az adott alkotás.

Puzsér ugyanis barátaival beszélget a kiválasztott filmről, olyan emberekkel, akik hangsúlyozottan nem filmkritikusok. Azonban mindegyikük szenvedélyes elkötelezettje a filmnek, a művészetnek, az értékteremtésnek. A legvehemensebb mind közül természetesen Puzsér, ami egyértelművé teszi, hogy nem a klasszikus kritikát műveli, mert a kritikus feltétlenül objektivitásra törekszik, ő viszont minden, csak nem az.

A rádiós műsori eredet – vélhetően – megnehezítette a két kötet szerkesztőjének, Kis Kós Antalnak és Horváth Annamáriának a dolgát, hiszen az élőbeszéd sajátosságait ki kellett nyesniük, hogy a szöveg írássá váljon. A végtermék mégsem tagadhatja, hogy élőbeszédből született. Ennek hozadéka, hogy A Hét Mesterlövésze olvasmányos, és olvasóbaráttá teszi a tetszetős dizájn, meg az, hogy a beszélgetéseket jelenetfotók és filmdialógus-részletek szabdalják.

A Hét Mesterlövésze II. újabb bizonyítéka annak, hogy Puzsér azon kevés közszereplők egyike, aki képes végigmondani úgy egy mondatot, hogy annak értelme van. A könyv csak áttételesen képes visszaadni lendületes beszédtempóját, bár akik ismerik személyesen a szerzőt, állítják, a hétköznapokban is ilyen markánsan beszédes. Íme tehát, Puzsér filmvilága, dicséretes külcsínnel és említésre méltó belbeccsel. Nem sziporkázóan szellemes, de kellőképpen szórakoztató.

A pistiposta.hu  oldalon megjelent cikk szerkesztett változata

Puzsér Róbert: A hét mesterlövésze
– Az 50 legjobb film, II. kötet
Scolar Kiadó, 2013
272 oldal, 4750 forint
ISBN 978 963 244 4543

• Olvass bele!

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A hazai filmrajongók első számú kultműsora, A Hét Mesterlövésze két és fél év alatt kétszáz adást ért meg a radiocafén. Váratlan eltűnése az éterből széles körben okozott elvonási tüneteket, ami a szerkesztő-műsorvezetőt, Puzsér Róbertet arra mozdította, hogy Budapest különböző mozijaiban egy éven át, tíz éjszakán keresztül ismertesse a mindenre elszánt filmrajongókkal, hogy melyik a valaha volt száz legjobb film. A csillapodni nem akaró, tömeges érdeklődés végül életre hívta ezt a kétkötetes kiadványt, mely egyszerre képes visszaadni a rádióműsor utánozhatatlan atmoszféráját, és kánonba foglalni minden idők ötven legkiválóbb filmjét, továbbá mindazt, amit azokról tudni kell.

A kötet informatív, szórakoztató és mindezek felett szubjektív, ami pedig minden egyes során átsüt, az a celluloidszalag művészete iránti mérhetetlen fanatizmus és szenvedély. A könyv oldalai nem arról tanúskodnak, hogy a filmek milyen szerepet töltenek be az egyetemes kultúra történetében, hanem arról, hogy milyen hatással voltak a rádióműsorok készítőinek a személyes gondolkodására, világnézetére és érzésvilágára. A kötetben szereplő személyek tehát nem esztéták, vizuális szakemberek vagy filmtörténészek, hanem a szó valódi értelmében vett írástudók, olyan értelmiségiek, akik nem a filmek stiláris vagy egyéb formai sajátosságait veszik górcső alá, hanem a cselekmény mélyrétegébe hatolnak, és virtuóz asszociációikkal, sebészi pontosságú meglátásaikkal hoznak létre páratlanul erős kötést az olvasó és a film között.