Puzsér Róbert: A hét mesterlövésze II. (részlet)

Posted on 2014. január 29. szerda Szerző:

0


Puzsér_A-hét-mester2.-bor180Amélie csodálatos élete * Rendező: Jean-Pierre Jeunet * Műsorvezető: Puzsér Róbert * Vendégek: Vida Viktor, Kardos Gábor

VV: Egy igazi tavaszi film, ahogy maga a rendező is nevezi.

PR: Csodálatos film, mindnyájunk kedvence.

VV: Játék, kreativitás, gyerekkor, világjobbítás, spirituális intelligencia.

PR: Mindez megvan benne, és az a legcsodálatosabb, hogy olyan film, amilyen még nem volt. Minden képkockájában új, semmi mással össze nem hasonlítható. Olyan, mintha egy másik univerzumból érkezett volna, olyan, mintha egy másik dimenzióban született volna, valami teljesen friss. Jean-Pierre Jeunet amúgy is olyan rendező, aki mintha soha senkitől nem merített volna. Mintha soha életében nem látott volna filmet, mielőtt rendezni kezdett. Annyira pezsdítő, annyira eredeti, annyira új!

VV: Biztos sokan láttátok az Elveszett gyerekek városát, vagy a Delicatessent, de ez valami más.

PR: Azok sötét világúak. Mint az Alien negyedik része, azt is Jean-Pierre Jeunet rendezte, és mindegyik valami árnyékos…

VV: …ragacsos látványvilág.

PR: Bizarr és sötét. Itt pedig most megkapjuk a világos pólust.

VV: Maga Jeunet is azt mondja, hogy ez egy humanista film. A Montmartre-on vagyunk, süt a nap, és itt van velünk egy szeretetre méltó, bűbájos kis fruska, Amélie.

PR: Jóformán mindenki szerethető a színen, kivéve Collignont, a zöldségest. Ő az ellenpólus, egy szerencsétlen ember, aki fölvesz segédnek egy mozgássérültet, aztán cseszegeti, hogy milyen ügyetlen! Milyen ember már az ilyen?! Ezt Amélie is érzi, az ő sötét oldala pedig éppen Collignon zöldségeshez köthető. Amélie-t imádjuk persze, de azért ő sem az a kimondott Teréz anya. Collignon zöldségessel például nagyon csúnyán elbánik, több menetben.

VV: Az nagyon durva rész, konkrétan Hitchcockra emlékeztet, amikor mindig egy picit lereszelnek a széknek a lábából, meg mindig egy picit rosszabbra veszik a világítást, hogy az áldozat megőrüljön. Én egyébként háromszor néztem meg az Amélie-t. Először letaglózott, teljesen a hatása alá kerültem. Másodszor émelyegve álltam fel: „Úristen! Ezt a cukormázt!” És most, amikor harmadszor is láttam, teljesen világos lett számomra, hogy nagyon eredeti alkotás, amelyben rengeteg munka van. Tipikusan nem egy hollywoodi produkció, hanem igazi európai film, amit nagy szeretettel raktak össze, ami egy olcsó filmnek indult, aztán 60 millióra ugrott fel az előállítási költsége. 9 milliót jósoltak a külföldi bevételnek, és 45 millió lett belőle.

Amelie – Audrey Tautou

Amelie – Audrey Tautou

PR: Ennyire párizsi filmet még nem láttatok.

VV: Ennyire francia filmet!

PR: Maga Párizs, maga a Montmartre annyira jelen van! És az a hangulat, amit a zene hozzáad! Fantasztikus a zenéje…

VV: …a látványvilág…

PR: …továbbá Audrey Tautou ezzel robbant be a köztudatba…

VV: …és aztán semmi mással. Gyakorlatilag nézhetetlen a többi filmje, de itt annyira rátalált ez a szerep!

PR: Erről Audrey Tautou tehet a legkevésbé. Amélie Poulaint mintha csak az ő számára találták volna ki. Ha megveszitek vagy kikölcsönzitek a DVD-t, akkor az extrák között megtaláljátok a szereplőválogatást is, és megnézhetitek, amit Audrey Tautou a castingon nyújtott. Telis-teli van extrákkal a DVD.

VV: Nagyon érdekes például, ahogy a haját próbálják kitalálni. Kemény munka volt, amíg az utolsó szálat is belőtték, hogy megtalálják azt a frizurát, amire mi úgy csodálkozunk rá a filmben, hogy: „Hát igen, ez ő! Nem is nézhetne ki másképp!”

PR: Az Amélie Poulain csodálatos élete című film a szinkronicitásról, a káoszelméletről, az életünknek a determinizmusairól meg a szabadságunkról szól. És mindez valami csodálatos, romantikus világba lett helyezve, ami mégsem nyáladzik, hanem valahogy olyan napfényes és olyan derűs…

VV: …bájos, szerethető…

PR: …csodálatos. Imádjuk ezt a filmet! Aki nem látta, az nagyon emberelje meg magát, kölcsönözze ki és nézze meg! Tudja meg azt, hogy a dolgok mögött folyamatosan és egyhuzamban ott rejlik a csoda! És hogy ez a csoda valójában nem csodás dolgoknak köszönhető, hanem a csodavárás képességének. Annak, hogy igenis meg tudjuk látni a csodát.

VV: Ez a film egy forradalom. Egy teljesen más életmódról, egy más életminőségről tudósít minket, mint amiben a legtöbben benne élünk. Nem is tudom, hogy látunk-e például autót, gépeket, járműveket.

PR: Látunk, látunk, de nincs jelentőségük. Egyébként, ha már itt tartunk, az Amélie csodálatos élete teljesen szét van varrva számítógépes animációval, csakhogy nagyon nem úgy, ahogyan a többi animált film. Nehogy a Jurassic Parkra vagy A Gyűrűk Urára gondoljatok! Itt a hősünknek a belső lelki tartalmai, fantáziaképei vetülnek ki és jelenítődnek meg a komputer segítségével. Soha senkinek nem jutott még eszébe ilyesmire használni a technológiát, és nagy örömünkre szolgál, hogy Jean-Pierre Jeunet ilyen lírai tartalmak eszközeként alkalmazza, nem pedig arra, hogy godzillákat rajzoljon.

puzsér_amelie02

VV: Az Amélie egy teljesen új életmódról beszél, ami…

PR: …kicsit fantasy, nem?

VV: Talán csak azért, mert a legtöbben annyira nem így élünk. Amélie, a hősnő a történet elején majdhogynem autista, képtelen normális kapcsolatot teremteni másokkal. Aztán megtalál véletlenül egy kis dobozt, amely egy – ma már idős – embernek a gyerekkorából eldugott kis kincses ládája a legtitkosabb és legszeretettebb tárgyaival. Amélie pedig visszajuttatja hozzá. Ezzel aztán elindul egy lavina, mert Amélie rájön, hogy képes boldoggá tenni a többi embert, még ha picit félénk is, ha nem is mer egyből odamenni hozzájuk, de képes javítani az életükön. És mivel ahogy a rossz, úgy a jó is visszaszáll ránk, Amélie élete is elkezd jó vágányra futni.

PR: Tulajdonképpen egy erkölcsi forradalom a film. Nagyon nehéz definiálni, hogy milyen műfaj. Vígjáték vagy dráma? Leginkább egy romantikus film. Egy nagyon európai romantikus vígjáték.

VV: Óriási vitákat kavart, főleg Franciaországban, de máshol is. A Libérationban, a Le Monde-ban vitatkoztak róla, hogy vajon mi a titka, mitől ennyire sikeres.

PR: Talán mert ennél sokkal jobb film nincs. Nino és Amélie szerelméről szól: Mathieu Kassovitz és Audrey Tautou.

VV: Jeunet az egyetlen negatív kritikát hónapokkal a bemutató után kapta, amikor a Le Monde azzal rágalmazta meg, hogy Le Pent, az ottani fasiszta politikust dicsőíti: „Egy fasiszta, rasszista film. Miért nincs benne arab szereplő, fekete szereplő, a mai Franciaország már nem ilyen! Hogy lehetett ilyen filmet csinálni?”

PR: De hát a Lucient játszó Jamel Debbouze egy arab származású színész! Miről beszélnek?! És ha nem lenne benne arab? Akkor rasszista lenne a film?! Micsoda baromság ez! Ezt a Le Monde írta? Mondjon le!

VV: Nagyon érdekes, hogy a film helyszíne turistalátványossággá vált. A kávézó már csaknem bezárt – a tulajdonos, Abbé úr majdnem nyugdíjba ment –, de amikor megjelentek a turisták és az idegenvezetők, felvirágzott a hely, ahogy a zöldséges stand is. Most már teljesen úgy néz ki, mint a filmben, át lett építve, és egy Ali nevű – szintén arab származású – zöldséges vezeti.

PR: Nino és Amélie szerelme két nagyon sérült, igazából kommunikációképtelen álmodozónak a szerelme. Mind a kettő teljesen más világban él, más érdekes dolgokat talál meg az életben. Maga a film is ilyen. Igazából a petit perceptionról szól ez a film, az apró dolgok érzékeléséről, amelyekre a gyerekek még felfigyelnek. A felnőtt emberek meg tulajdonképpen attól felnőttek, hogy ezek fölött a dolgok fölött elsiklanak, és arra figyelnek, ami igazán fontos nekik ebben az életben: evés, szexualitás, lakhatás, munka, és a szabadidő értelmes eltöltése.

VV: Fogyassz, zabálj, dögölj meg!

PR: A pici dolgok értékelése, a pici dolgok feletti elmélázás képessége még megvan a gyerekekben, és ebben a két sérült emberben megmaradt. Amélie többek között azért sérült, mert nem járhatott gyerekkorában iskolába, és mert gyakorlatilag mellette halt meg az anyja: ráesett egy öngyilkos, aki leugrott a templomtoronyból. Ninónak pedig egy kálvária volt az egész gyerekkora, folyton csúfolták, kínozták az osztálytársai.

VV: Amélie-nek semmi sem jutott a társakból, Ninónak meg túl sok és túl rosszul.

PR: Egymásnak vannak rendelve, és ekként kerülgetik egymást a film során. Az egész történet egy varázsországban játszódik, és Amélie teszi azzá…

VV: …az ő képzelete…

PR: …oly módon, hogy a hozzáállása megvalósítja, megeleveníti azokat az elképzelt, a fantáziájában élő vonatkozásokat, amelyek által valóban varázslatossá tudja tenni azt a valóságot, amelyben él.

VV: Ez a film alighanem azért ennyire népszerű, mert egy olyan élet látható benne, amely túl van a fogyasztói társadalmon, egy teljesen más értékrendszer. A film egyik jelenete, amikor Amélie a jótétemények sorában körbevezet egy vak bácsit a negyedben, ahol laknak, és elmeséli neki, hogy hogyan néz ki mindaz, amit ő nem lát. Ez a vak öregember gyakorlatilag a néző, akit az Amélie csodálatos élete című filmmel a rendezőzseni körbevezet.

puzsér_amelie03

PR: És megmutatja mindazt, amit soha nem veszünk észre, pedig ami igazán az élet értelmét jelenthetné. Ebben a filmben olyan dolgok történnek meg, amelyek egyáltalán nem történhetnek meg más filmben. Olyan szabályokat rúg fel a rendező a dramaturgiában, a kamerakezelésben meg a színészvezetésben, amelyek egyébként be vannak betonozva. Például ilyen szabály, hogy a színész nem nézhet a kamerába. Csakhogy itt Amélie rendszeresen belekacsint a kamerába, tehát kapcsolatot tart velünk. Ez olyanfajta személyesség, ami egyébként meg van tiltva. Egy játékfilmben nem történhet meg, hogy belenézel a kamerába! Úristen! A kamera az ott sincs! Nahát, itt nagyon ott van a kamera, és te nagyon ott vagy Amélie-vel. Igazán jelen vagy ezekben a helyzetekben, és ez hihetetlen személyességgel tölti fel a filmet. Köszöntjük a vonalban Kardos Gábort, aki Amélie Poulain legnagyobb magyarországi rajongója!

KG: Hát igen, ez egy igazi mese, mert a mesének az a lényege, hogy személyesen neked szól. És általában szeretik elhitetni velünk – ehhez érdekek is fűződnek –, hogy a mese és a valóság ellentmondásban vannak egymással. Pedig ha valaki komolyan veszi a saját élettapasztalatát, akkor eléggé evidens, hogy abban a pillanatban érezzük valóságosnak a sorsunkat, amikor valami mesébe lépünk át. Mondjuk, ha szerelmesek leszünk vagy valamit igazán szenvedélyesen csinálunk, az rögtön mese, ami meghozza azt az érzést, hogy igazán valóságos az életünk. És ezt Amélie nagyon tudja.

VV: Gábor, mennyire hitelesen adja át a francia és a párizsi hangulatot a film, illetve mennyire egy kibicsaklott giccs?

PR: Nálad jobbtól ezt nem is kérdezhetnénk, hiszen magánlakásod van Párizsban, nagyon sok időt töltesz ott, úgyhogy mondd meg nekünk, mennyire ilyen Párizs? Mert akik látták a filmet, azok, gondolom, nagyon el akarnak jutni oda. Csalódni fognak?

KG: Ahogy a kamera mozog Párizsban, az abszolút előhívja az emberben a „Párizsban-létezést”. Ahogy jön-megy a boltok előtt, és persze a zene is ezt a mozgást erősíti folyamatosan.

PR: És olyan időtlen ez a film, tehát egyáltalán nem modern! Mintha hiányozna belőle a modernitás, vagy mint hogyha időutazás lenne! Persze itt és most játszódik, de úgy érezzük, mintha ez a globális nagyváros összezsugorodna, valahogy emberi léptékűvé válna.

KG: Ez egy kultúrváros, ezt el szoktuk felejteni, mert folyamatosan nyakon öntenek bennünket az angolszász globállal, mondván, hogy az az igazi. Pedig az tulajdonképpen csak az angolszász civilizáció, és elképesztő, hogy mennyire letuszkolják a szemünkön, fülünkön és minden érzékszervünkön. De azért hadd mondjam el, hogy ha francia valaki – ezt egyébként bármilyen latin népre viszonylag könnyen rá lehet mondani –, az bizonyos igényszintet, egy stílust, egy ízlést jelent. Az a helyzet, hogy talán az angolok, angolszászok pont azért próbálják annyira freestyle-ban nyomni, mert nekik nincs ilyen, hogy „style”. Tehát nincs ízléskultúrájuk, nincs ízlésük egyáltalán. Azért nem is mondják, hogy jó étvágyat, bon appetit, mert aki evett már Angliában, az tudja, hogy az még jó étvággyal is nehezen megy. (…)

Puzsér Róbert: A hét mesterlövésze, II.
Scolar Kiadó, 2013