Prototípusok, proformerek és performerek bálja | XV. SzólóDuó Tánc Fesztivál

Krivánszky Emőke |

Amikor az ember éppen csak előjön a fenyőfa jótét árnyékából, és visszatámolyog a munka világába vagy az iskolapadba, ak­kor rend­szerint az esztendő első, kel­le­mes­nek ígérkező kultu­rális eseményeivel pró­bálja kúrálni magát. Az évente január­ban megtartott, a rövid koreo­grá­fiák nyi­tott fó­rumának számító SzólóDuó fesz­tivál tulaj­don­képpen kortárstánc-verseny, me­lyen fele részt magyar, fele részt nem­zetközi, többnyire kezdő előadók mutathatják meg ma­­gu­kat. A kellemes szintet ugyan évek óta nem sikerül torokszorítóan izgalmassá tenni, az apró felfedezések öröméért érdemes volt idén is elzarándokolni a MU színházba.

Idén tizennyolc produkció mérte össze az erejét. Mivel a SzólóDuó fesztivál: verseny, szemérmetlenül lehet magunkban pontozni, hasonlítgatni az egyes fellépőket; persze azzal az elnéző alapállással, ami a karrierjük elején álló táncosok erőfeszítéseinek kijár. Ugyanakkor nekünk, nézőknek is dukál a szórakozás, így kellő szigorúsággal fogalmazva az idei felhozatal majdnem fele kiforratlan vagy kifejezetten gyenge volt. A kevésbé sikerült darabok ráadásul a második versenynapra koncentrálódtak, így aki csak aznap volt jelen, nem vihetett haza túl jó benyomást.

Ugyanakkor a jobban megválogatott másik ötven-hatvan százalék volt annyira remek, hogy a gála estéjén bizsergető érzéssel üljem végig újra az egyszer már látott, Best of… címkével ellátott előadásokat. Az idei év egyik tanulsága, hogy az elmúlt két esztendő látványos, inkább formalista táncot művelő győzteseivel szemben ezúttal a hagyományokkal szakító, performansz elvű előadások arattak, és a másik: hogy meglepően egyet lehetett érteni a zsűri döntéseivel. Akkor nézzük a kimondottan szubjektíven, azaz az általam legjobbnak ítélt produkciókat!

Mielőtt folytatjuk, kérlek, drágám, kapcsold le a villanyt (GE)
Hogy mi történt a fesztiválgyőztes német páros előadásában? Egészen pontosan: a földre terítettek egy férfi és egy női színű pulóvert, lassú emelésekkel tisztelték meg egymást, majd egymásnak estek, hogy azután átvehessék az irányítást a másik mozgása felett, hogy még azután ne illjen rájuk a saját pulóverük, végül mégis egy Fred Astaire–Ginger Rogers párost meg­szégyenítő együtt­kopogással adják a tudtunkra, hogy újra képesek egyszerre lépni. Amilyen mulatságos és egyszerű leírva, annyira éleslátó és finom volt darabjuk a valóságban. Igaz, hogy az általuk bemutatott, legtöbbünk számára ismerősnek tűnő párkapcsolati állomások egy-egy metaforikus mozdulati szóval leírhatóak voltak („lassú közeledés”, „piedesztálra emelés”, „egymásnak esés”, „szerepek kinövése”, „visszatalálás a közös ritmusra” stb.), ugyanakkor ebben az egyszerűségben a szemtelenség olyan foka volt tetten érhető, ami drámai hatást váltott ki. Az általánosat, a tipikust minimalista és performansz-elvű eszköztárral bemutatni – ez erős párosításnak bizonyult, és méltán érdemelte ki a zsűritől az első helyet.

Mi ketten vagyunk (H)
Kifejezetten bájos az előadás, melyet egy tehetséges magyar páros tolmácsolt. Ha nem a német duó lett volna a legjobb, akkor ők lettek volna azok. Itt is férfi-női viszonyt vezették elő, ráadásul szintén a performanszokra, színházi előadásokra jellemző eszköztárral, de Pethő Kincső és Rusu Andor párosában a gegnek, az arcmimikának is komoly szerep jutott. Adott egy fiú és egy lány, akik közelednének egymáshoz, de ennek a módját nem képesek megtalálni.

Tulajdonképp két jellemfestő alapmozdulattal (a lány néptánc hatású szökdécselése, a fiú animális-hősies lépése) és egy ironikus latin táncbetéttel operálnak végig, de a remek ritmus- és irányváltások, a halmozások és ellentétek játéka ellenállhatatlanul humorossá és jelentéstelivé tette az előadást. (Koreográfia: Szamosi Judit.) Úgy látszik, a mai, félelmekkel kevert nárcizmus nem kedvez az egyszerű és egyértelmű szerelem megélésének. Persze az értelmezés ennél jóval tágabb körökben is mozoghatott, a lényeg, hogy több rétegű, szellemes előadás született. Nem véletlenül jutott nekik a közönség díja. Biztos vagyok benne, hogy a két táncművészeti főiskolásról fogunk még hallani.

I know №.Thing (PL)
No, ez volt az szóló, amiben egyetlen tradicionális táncmozdulatot nem lehetett felfedezni, mégis az elsőtől az utolsó pillanatig delejezett! A változatosság kedvéért az I know №.Thing előadásban is a performansz jelleg dominált. A lengyel előadó hölgy produkciójára a zsűri sem igazán talált szavakat, mégis neki adta a fesztivál legjobb szólójának járó díjat.

Az indoklásban kiemelték Aleksandra Bożek-Muszyńska erős egyéniségének erejét, értelmezésre azonban nem vállalkoztak. Az értelmezési keret valóban igen tág, ha látunk egy alacsony lányt piros magas sarkúban, óriás kirándulótáskával, aki előbb elmutogatja az összes lehetséges kézjelet, amit 1-től 3 ujjig lehet, majd mintegy tízszer hanyatt vágja magát hátizsákra landolva, míg végül a hátizsákból elővett hálózsákban ki nem araszol a színpadról. Mindeközben olyan zenei betétek csendültek fel, melyek a zakopanei kiscserkész indulók érzelmi világát valószínűsítették, így csakis maró gúnyt közvetíthettek. Életmetafora, mely a hátizsákos nagy kalandtól a koporsóig (hálózsákig) ível? Ká-európai életérzés? Közös, szocializmusban töltött gyermekkorunk lenyomata? Bármelyik is volt a szándék, ez a markáns színpadi jelenlét mindent elvinne a hátán.

Prototípus (H)
Az első nap egyik magyar duóját, melyet két lány vezetett elő, egészen a második versenynapig nem kezeltem a helyén. Pedig Bogáti Fanni és Lázár Evelin kettőse éles, lendületes és pontos volt, ritka harmonikus összhanggal a két táncos test között.

Mindössze túl egyszerűnek találtam a born-to-be-wild szüzsét, és nem rándultak össze az idegeim a darabot kezdő és záró néma kiáltástól. Viszont mindkét versenynap koreográfiáit összesítve a Prototípus a kifejezetten korrekt kettős rangjára emelkedett, egyszerűen azért, mert előadói az egyszerű testi örömökön már túl vannak – ha a magas művészi hatáson még innen is.

Felhúzható madarak és polaroidok (CH)
A svájci színekben induló Angela Rabaglio mozgása beégett a retinába. Bár a cikornyás-talányos cím az előadás végéig nem nyerte el számomra az értelmét, a táncos összeszedettsége és egyedi technikája betömte a tematikus-gondolati hiányosságokat.

Sokat elárul az előadó erős női kisugárzásáról az, hogy a darab egy pontján lábujjhegyre álló Rabagliónál hirtelen azon csodálkoztam el, mikor vehette le nem létező magas sarkúját. A hajlások és hajlítások bájos mesterét a közönség is díjazta, a nézők a legjobb szólónak az ő produkcióját találták.

Proformer (PL)
A titkos favorit. Én neki adtam volna a szóló első helyet. A titkos favoritokat igazából nem lehet megmagyarázni, csak érezni a velük való mélyebb viszonyt. Aleksandra Holesz számomra egyszerre hozta a zsűri által legjobbnak ítélt szóló erős jelenlétét és a közönségdíjas másik szóló hagyományosabb felfogásban élvezhető táncos potenciálját.

Az előadó hölgy egy ugrókötél több szerepben való kreatív felhasználásán keresztül mutatta meg a mozgásnyelv sokszínű kifejezőkészségét, egészen odáig fokozva a metamorfózist, amikor a surrogó, a gyorsaságban fényrajzolattá váló kötélív a sci-fik képsoraira emlékeztetve teremtő gépezetté nemesedik. Kunszt és szellem egy helyen, nekem ezt jelentette Holesz koreográfiája.

Itt, most (ES) és Morajlás (B)
A spanyol fiatalember és a belga hölgy szólója érdemel még figyelmet, akik előadásukkal megmentették az egyébként jóval gyengébb második versenynapot. Sergio Moya Rueda előadásának számomra kissé a homályban hagyott témáját a szorításából soha ki nem engedő idő adta, a belga táncos egyszerűbben megragadható képei egy tenger hullámai által ide-oda vetett, fizikai törvényszerűségeknek kitett testet emelt témájává. A spanyol szólista a gálán is újra előadhatta Itt, most című darabját, a Morajlás belga szólótáncosát  (Anaïs van Eycken) nem hívták vissza, pedig a tánctechnika színvonala mindkettőnél igen magas volt, és a monotematikus jelleg is rokonította őket.

A programban szereplő kerekes székes fiatalember (HU)
Az első versenynapon lépett fel Tóth Károly, a két szekció közötti szünetben, ún. off programként, A lehetőségek útjai című programjával. Ezúton küldöm neki minden csodálatomat, mert a fiatal, pályakezdő, testi képességeik csúcsait döngető fellépők közegében is rá tudott mutatni arra, hogy egy-egy mozdulat milyen bonyolult mozzanatsor, mennyi erőfeszítés eredménye. Tehát, hogy végső soron minden megtett mozdulat, mindannyiunk számára, valóban maga a kegyelem.

Az utolsó szó jogán még a szervezőknek üzenek, csakis a jövendő nézősereg érdekében. Érdemes lenne felpörgetni a közönségbevonást, a szavazást, a jelöltek bemutatását, a zsűri jelenlétét izgalmasabbá tenni, friss, de már koreográfusként és táncosként is elismert, új zsűritagokat bevonni, profibb vizuális anyagot használni már a verseny selejtezőinek meghirdetésekor – mindezt azért, hogy a nemzetköziség valóban nagy merítést, egységesen magas színvonalat és – a potenciális fiatal közönség körében – nagyobb popularitást jelentsen. Az idei kiemelkedő pillanatokat látva nagyon is megérné emelni az egész tétjét!

Fotók: Dusa Gábor