Forgács István: Cigánynak lenni (részlet)

Posted on 2014. január 16. csütörtök Szerző:

0


Forgács_Cigánynak-lenni-bor180Istenek, angyalok, mindenféle földi csodák

(…) Történt már velem is ilyen Pécs és Mohács környékén, mint ahogy Mátészalkán is. Ha valakit megismerek, és például azt mondja, hogy Eger környékéről jön, első dolgom megtudni, van-e közös ismerősünk a városban, s ha kiderül, hogy igen, akkor az már több mint megelőlegezett bizalom.

Sokan vagyunk, több ezren. Mire besötétedik, elkezd esni az eső. Dezső int, elindulunk a parkoló felé, miközben elbúcsúzom egy-egy ismerőstől, mielőtt visszaszállnak a buszra. Ők megvárják a vasárnap reggelt, és csak akkor indulnak hazafelé.

Nyolc óra körül járhat az idő. A kényesebbek már tényleg indulnak, köztük mi is, hiszen holnap még dolgozni kell, hiába lesz vasárnap, be kell mennem az irodába. Az eső mindinkább elered, ami nem szegi kedvét a dombtetőn még javában mulatozó cigányoknak, minket viszont végérvényesen rávesz arra, hogy induljunk. Éjfél körül érjük el K.-t – és ha ott ér az este, akkor általában Dezsőéknél alszom. A telefoncsörgés hajnali fél háromkor ébresztette elsőnek Marikát, Dezső feleségét, aztán az egész családot. Kétségbeesett, eltorzult hang szakad ki a kagylóból, szinte könyörög Dezsőnek:

– Dezső, jönnöd kell azonnal! Könyörgöm, gyere azonnal, gyere Dezső, nem tudom, mi lesz velünk, itt veszünk el mindannyian, gyere, kérlek, könyörgöm!

– Jól van, nyugodj meg, de egyáltalán, mi történt?

– A Viki, a Viki, jaj, vissza kell hoznunk, te jó Isten, mi lesz vele, jaj, nekem, leveszi az Isten a fejemet, gyere, gyere, gyere, kérlek, Dezső, mit csináljak most… Gyertek azonnal!

– Jó, de mi van, még Csatkán vagytok? Nem értek semmit!

– Elrabolták a Vikit! Érted, elrabolták, megszöktették, valami pestiek voltak, mit csináljunk, Dezső, ide kell jönnöd, azonnal… elvitték a cigányok a Vikit!

Azt hinnénk, Dezső ezek után bevágódik az autójába, és visszarohan Csatkára, hogy megnézze, mi történt.

Dezső viszont marad. Próbál nyugtatgatni a telefonon, a felesége is el-elveszi a kagylót, és csak arra kéri a Csatkán még az autóbuszban várakozó kétségbeesett rokonokat, ismerősöket, hogy várják meg a reggelt, aztán amilyen hamar csak tudnak, induljanak hazafelé.

Miután leteszi a kagylót, és visszaindul aludni, átfut az agyamon: ma éjszaka megszöktettek egy lányt Csatkáról a búcsú kellős közepén… A második évezred első hónapjainak egyikében, egy uniós csatlakozásra váró országban. Lám, ezek is mi vagyunk.

Valamikor fél kilenckor ébredek fel újra. Marika nem siettet, de reggelizni már nincs idő, indulni kell szinte azonnal, mert érkezik a busz a Csatkán hagyott cigányokkal, köztük a megszöktetett lány apjával és anyjával.

Viki, az elrabolt lány 15 éves körüli korban van, tudom meg Marikától, és még nem volt eladósorban. Marika furcsamód nem különösebben ideges. Dezső már nincs itthon, elment a busz elé a város határába, hogy azonnal segítsen, amiben lehet. Kicsit félek az előttünk álló óráktól, hiszen lányszöktetésről eddig csak hallottam a rokonoktól vagy olvastam romantikus regényekben, de most meg fogom élni, mit jelent ez egy anyának és apának. Tony Gatlifnak érdemes lenne most megbújnia valahol a közelben – ha valaki nem ismerné, ő a Gadjo dilo, az egyik legjobb, cigányokról szóló film rendezője.

Az utcának friss szaga van, ahogy kilépünk, a tegnapi eső nyomában összegyűlt pocsolyákban már villódzik a reggeli nap. A kocsmához megyünk, amit Dezső öccse, Feri vezet. Kedvelt hely, sok cigány jár ide, most is gyülekeznek az emberek, és nem is kell sokat várnunk, a busz megérkezik végre. A tegnapról ismerős arcok gyűröttek és nagyon-nagyon fáradtak. Ahogy megnyílik a busz teste, az ajtón szinte kiesik egy törékeny, megviselt cigány asszony, szinte négykézláb mászik le a lépcsőn, majd elfekszik a járdán, hiába próbálják többen is talpon tartani. Érthetetlennek hangzik a cigánnyal és magyarral kevert keserves panasz, szitok és önostorozás-áradat, s bár tudtam, hogy nehéz lesz ezt végignézni, erre mégsem számítottam. Próbálják fel- vagy egyáltalán megemelni, de nehezen megy.

A nagymama kevéssel mögötte, kisírt szemekkel, üvegezett Szűz Mária-képpel az ölében. Mint később kiderült, Vikitől, a megszöktetett unokától kapta percekkel azelőtt, hogy eltűnt volna valaki oldalán a búcsú éjszakai forgatagában. A képet a lány vette és adta oda neki. „Köszönök mindent, nagymama, majd jövök” – mondta, és az óta nem tud semmit róla, azon kívül, hogy talán pesti cigányok vitték magukkal.

Ahogy elindul, mind a két oldalról próbálják tartani őt is a cigány asszonyok, majd hirtelen, szitkozódva kitépi magát közülük, és földhöz csapja a Mária-képet. Az üveg szempillantás alatt robban százezer darabra, miközben a kép többször is bukfencezik, amíg megáll a kerítés mellett.

A kocsma ajtajában téblábolok, s csak bámulok kifelé, csodálkozom, hogy milyen is tud lenni az Élet; hányingerem van, de közben szégyellem magam, amiért ezt kell éreznem.

Aztán a söntéspulton megcsörren a telefon, határozottan és élesen. Mint a filmekben: Viki az. A lány szüleinek nincs telefonjuk, bátyját, Zolit pedig nem merte hívni a mobilján. Egyszerűbbnek tűnt a kocsmát tárcsázni, tudta jól, ott lesz ma délelőtt mindenki. Marika beszél vele 3-4 mondatot, aztán a másik oldalon kiveszik a lány kezéből a kagylót. Férfihang közli, hogy Viki önként jött el, jó helyen van, és semmi baja nem esik. Az illető cigányul beszél, nyugodt, nem ideges, nem fenyegetőzik.

Dezső annál inkább. Látszik, hogy nagyon feszíti valami, talán kicsit a saját kudarcaként is éli meg a helyzetet. Ismerősöket emleget Pesten, akik majd megteszik a dolgukat, és hazahozzák a lányt fél napon belül, abban viszont nem lesz köszönet. Marika hallgatja egy darabig a férjét, majd szelíden, mégis határozottan visszaveszi a kagylót. Dezső nem is nagyon ellenkezik. Kiáll a kocsmaajtóba, és néz el, valahova messzire. Közben a többiek Viki anyját, a söntéspult mellett négykézláb zokogó asszonyt próbálják csitítani. Nem nagyon megy, csak sírni hajlandó, azt ismételgeti, hogy rossz anyja volt a lánynak, és most az Isten megverte ezért, elvette tőle, mert nem érdemelte meg.

Ezalatt Marika mindent elkövet, hogy valamit megtudjon a fiú családjáról, vagy meggyőzze, hogy korrekt módon rendezzék a dolgot.

– Hallod, hallod az anyját? Igen csúnya dolog volt, amit műveltetek, hát nem szégyelled magad? Igen, így sír az anyja, mert elvitted a lányát. Hova valósiak vagytok egyáltalán? Hallod, kérdeztem valamit, válaszolj, nem illik ez, mit gondolsz, mi nem teszünk meg mindent a lányunkért? Ne csak hallgass, mondjál is valamit, kik vagytok, mik vagytok, miféle nemzetség a tietek? Hallod? Letette. Halló? Letette a telefont.

Erre kitör a hangzavar, egymás szavába vág mindenki. A férfiak azt emlegetik, hogy a telefonszolgáltatóhoz kell menni, ott megmondják, honnan jött a hívás, aztán ha megvan a cím, azonnal indulni kell utánuk kocsival, estére itthon is lesz a lány. Aztán meg a nők kezdenek el kiáltozni, hogy hova kívánnak már menni, össze ne verjék őket, ki tudja, mi veszély leselkedhet rájuk. Meg ugyan miféle cigányok ezek, kelderások vagy bugárok, esetleg cerhárok, de van, aki úgy sejti, collárok lehetnek, azok gazdag, finom népek, nem azért kell nekik a lány, hogy az utcára állítsák, meg aztán, ha a Viki önként ment el, mindenféle csőcselékkel nem ül be egy autóba. Így folyik a szó, amíg lassan megnyugszanak a kedélyek.

Közben valaki egyszerre kitalálja: a Dezső lehet, hogy annyira megijesztette őket, hogy azonnal hazaküldik a lányt, felteszik az első vonatra; igen, biztos, hogy haza fogják ezek után küldeni rögvest. Nosza, el is szalajtják Zolikát, a lány bátyját a közeli vasútállomásra biciklivel, hogy figyelje az összes Pest felől érkező vonatot, ki tudja, hátha a rablók feltették Vikit az elsőre. Zolika 18 éves, vékony, magas fiú, könnyben úszó szemekkel emel be egy fél deci szilvapálinkát, amit nyugtatónak dugtak a kezébe, és félhangosan mormol maga elé.

– Ki fogom nyírni azt a szemetet – súgja, miközben talán még a levegő is remeg a szája körül, ahogy kiejti a mondatot.

– Megölöm, szétbaszom a fejét, beleforgatom a beleibe a kést. Rohadt köcsög. De a Viki minek ment el vele? És leteszi a telefont, a görény. Szétbaszom a fejét, meg fogom ölni, legyen bárki is.

Nem szólok, az jut eszembe, ki az, akinek ilyen helyzetben nem születnének hasonló gondolatok a fejében?

Viki anyját közben elvitték az asszonyok az orvoshoz, és mi, itt maradt férfiak, akik lassan tényleg megnyugszunk, fél szemünket a telefonon tartva hallgatunk nagyokat, s a nehezen múló várakozásban csak nagy ritkán hangzik el egy-egy mondat.

Forgács István

Forgács István

Közben végiggondolom, hogy ez most mennyi­re hagyomány és érték, illetve mennyire bék­lyó? Magam is láttam tizenéveseket háza­sodni, sőt, talán én is elvehettem volna egy meseszép lányt – komoly vagyonnal, helyi megbecsü­léssel. Ehhez persze nekem is fel kellett volna mutatnom valami hasonló vagyont és meg­becsülést, s szervezni több száz fős lakodalmat, egyáltalán, olyannak mutatni magam, amilyen talán soha nem leszek. Ez az a pillanat, amikor megint megköszönöm apámnak, hogy olyannak nevelt, amilyenné lettem. Hogy nem erőltette, amit nem akartam szívből, de azt sem engedte, hogy teljes értetlenséggel álljak mindezen dolgok előtt. Értem, látom, megélem őket. Senkitől nem akarom elvenni. De sokszor éreztem már: cigányságom nem a kötelező elemeken múlik. És ezt is apám értette meg velem igazán.

Forgács István: Cigánynak lenni
Heti Válasz Kiadó, 2013