Benyák Zoltán: Az idő bolondjai (részlet)

A Rőtvíz Szent Kron szigetének egyetlen folyója. A Harmónia-hegy sziklás lábánál fakad az északi partnál, majd kisebb kanyarokkal, de határozott sodrással dél felé tör utat. Teljes hossza nem éri el a tíz kilométert, vizének minősége változatosan ingadozik az iható és a mérgező közt. Félúton tóvá duzzad, ahová a helyiek mesterséges kis szigetet építettek, és ahol a keskeny nádasban szívesen szállnak meg a vadkacsák. Elhagyva a tavat, egyre vékonyodva távolodik a sziget szívétől. Végül vékony patakká keskenyedik, és belefut a végtelen tengerbe.

A folyó úgy vágja ketté Szent Kront, ahogy a jelen elválasztja a múltat és a jövőt.

Az emberek sokfélét művelnek a folyóval. A gyerekek papírhajóversenyt rendeznek az ipari negyednél, ahol a víz színe kissé elszürkül. A fiatalok sörösüvegeket és cigarettacsikkeket hajigálnak bele, átvedelt éjszakák utáni hajnalokon. A férfiak pecabotot lógatnak belé, csak hogy távol lehessenek harapós feleségüktől, még akkor is, ha a vízben már régóta nem látott halat senki sem. Az öregek halottak hamvait, vagy régi szerelmek fényképeit dobják belé, hogy folyó a végtelen óceán felé sodorjon mindent, amit szerettek.

A folyó sokat látott, ahogy a helyeik mondják: „emlékektől terhes.” Itt találták meg Daniel Lachensky órásmester holttestét hatvankilencben. Hetvenkettőben a folyó olyan szennyezett lett, hogy minden hal kipusztult benne, és a víz az égnek fordított fehér hasaktól világított. Hetvenötben egy lánygyermeket találtak a partján, akit Lin Huxleynak neveztek el. A lány szüleit felderíteni próbáló nyomozás hosszúra nyúlt, de soha nem derült ki, hogy ki hagyta sorsára a Rőtvíz partján.

Sokan és sok mindent hajítottak már ebbe a vízbe, amióta az ember felbukkant a szigeten. A segítőkész víz a legtöbbször messzire sodorja ezeket az emlékeket, máskor lesüllyednek a folyómeder aljára, hogy az iszapba ágyazódva várjanak olykor több évtizedet, míg egy szokatlanul nagy áradás, egy földmozgás, vagy más rendhagyó esemény újra a felszínre nem hoz mindent. A folyó már csak ilyen. Mindent elvesz, de olykor vissza is ad.

A kroniak egy kis kőhidat emeltek a tónál. Úgy nevezték: a Sóhajok-hídja. Abban különbözött velencei testvérétől, hogy emellett nem ítéltek halálra senkit. Legalábbis hivatalosan nem, bár ritkán azért megtalálták mellette egy-egy nekikeseredett porszívóügynök, vagy rosszul számító alvilági alak holttestét. A sóhajok azért szálltak, mert Szent Kron polgárai ide jöttek megszabadulni az emlékeiktől, abban a hitben, hogy egy vízbe dobott fénykép, gyűrű, vagy nyaklánc megszabadítja őket minden fájdalomtól.

Tac Lachensky a híd alatti félhomályba húzódott. Ide nem sütött be a nap, ezért a kinti örökös hat óra harminc helyett kellemes napnyugta utáni nyolc órás hangulat rekedt meg itt.

A Sóhajok-hídjának lába, a folyó partja, tele volt mindenféle kacattal. Az elkanyarodó folyó itt vetette ki magából őket. Az órásmester egy rozsdás gáztűzhely, és egy iszapban félig elsüllyedt próbababa közt néhány szeptember tizenhatodikai újságon taposva nézte a vizet.

A híd lábánál vékony nőalak bukkant fel. Tétova léptekkel az órásmesterhez lépett, és megállt mellette.

– Hűvös van itt – mondta.

– Szeptember. A szeptemberek hűvösek, még akkor is, ha örökké tartanak – vetette oda Lachensky. – Nem kellett volna nekem adnia ezt az átkozott vackot. – A keze előbukkant a zsebéből. Ujjai az ezüstfedelű zsebórát markolták. – Ha megtudják, hogy nálam van valami, ami megállíthatja ezt, akkor bajban leszek.
– Talán máris tudják.
– Köszönöm, hogy felborította az életem.
– Az élete örökké tarthat, ha vigyáz.
– Akkor örökké itt bujkálhatok a híd alatt. Remek kilátások. Mondtam már, hogy mennyire hálás vagyok?
– Az emberek majd megenyhülnek.
– Gondolja? Sokszor állította már meg az időt más városokban is?
– Ez most nem érdekes – mondta a nő. Tac szeretett volna az arcán felfedezni egy kis szégyent, büszkeséget, vagy bármit, amiből a helyzet végkimenetelére következtethet, de a nő arca tökéletesen szép és üres maradt, akárcsak az iszapból kiemelkedő próbababáé.
– Hogy talált meg?
– Megnéztem a helyet, amiről mesélt. Tudja, ahol megölte az apját. Láttam, hogy ez a folyó a tóból hömpölyög tovább. Csak követtem a folyást.
– Aha. Tudja, amellett, hogy munkanélkülivé és csavargóvá tett, van egy jó oldala is annak, hogy megállította az időt – mondta váratlanul Tac.

– Micsoda?

Tac végigsimított az állán.

– Nem borotválkoztam, amióta megtörtént. De a borostám őrzi időtlen szépségét, és gondolom, ez most már mindig így lesz.

– Rossz hír a sziget penge- és borotvahab készítőinek – évődött a nő. Cipőjével egy iszap alól kilógó szőnyegsarkat piszkált. – Tudja, talán a szarkazmusa is idevezetett volna, de a folyón kívül volt még egy dolog, ami segített.
– Éspedig?
– Láttam, hogy a kőhídnak mindkét oldalán van egy napóra. – A nő karon ragadta Tacot, és kirángatta a híd alól.
A híd kőoldalából kiemelkedett egy nőalak szobra, amit kőbe faragott római számok álltak körül, szokatlan módon két körben, mintha két eltérő időt is képesek lennének mutatni. A külső számkör tizenkettese kopottabbnak tűnt a többinél, de talán csak azért, mert az a híd tetejéről kihajolva elérhető volt egy ember számára. Tac úgy gondolta, egy kölyök megpróbálta ellopni a számot, feltehetőleg késsel feszegette, de a kő erősen tartotta a követ. A szobor a számkörök közepén ép maradt, egyik karját az ég felé emelte, a másikat a csípőjére szorította, mintha piruettezne. Az táncos árnya éppen a külső kör hatosa és a hetese közé vetült.

– Úgy gondolja, nekem minden hasonló szerkezethez közöm van? – vonta fel a szemöldökét Tac.

– Tévedtem? – A nő felvett egy kavicsot a földről, és a vízbe dobta. A sebesen áramló víz elnyelte követ.

– Nem tévedett. Mint mondtam, időfóbiám van. Úgy vagyok az évekkel, mint más a pókokkal. Irtózom tőlük. A szakkönyvek azt tanácsolják, ismerd meg az ellenséged. Meg hasonló baromságokat. Ezt igyekeztem betartani egész életemben. Ezért építettem folyton órákat. És oly sok esztendő kemény munka után most büszkén kijelenthetem, egy kicsit sem értem jobban az időt, mint gyerekként. – Tac Lachensky kihúzta kezét a zsebéből, és a Sóhajok-hídja felé intett. – A kőhíd pontosan észak-déli fekvésű. Ideális ahhoz, hogy az egyik felére délelőtti, a másikra délutáni napórát barkácsoljon valami romantikus bolond.

A nő az iszapba süllyedt próbababát nézte, aminek műanyagszeme nem volt sem vádló, sem segélykérők, csak közönyös.

– Folytatja a történetét? – kérdezte. – Kell ott lenni másnak is, mint halálnak.

Az öreg órásmester elhúzta a száját.

– Talán – mondta. – Ha ennyi év átfolyik az emberen, akkor nemcsak keserű iszap rakódik le, de egy kevés arany is.

*

Igenis voltak szép évek. Jó idő mindenkinek jár. Vannak pillanatok, amikor az ember úgy gondolja, érdemes volt megszületni. Ezekből persze nincs sok, de sokan hajlamosak ezeket gyorsan elfelejteni. Rosszul teszik. Kell a kapaszkodó. Anélkül itt minden olyan, mint egy zuhanás a sötétben.

Az önfeledt órák varázsa mindig a jelenben van. Én akkor találtam csak meg, mikor a mostra figyeltem. De nem akarom a carpe diem elcsépelt elméletével untatni. Az örömön nem szabad gondolkodni. Fogja a drágalátos terveit, a vágyait, az álmait, és húzza le a legközelebbi klotyón. Ne féljen megtenni! Az átkozott álmok úgyis visszamásznak a csatornából, be egyenesen a fejébe. Nem szabadul tőlük, legfeljebb egy kis időre. Ezt a kevés időt kell kihasználni, szóval figyeljen jól! Koncentráljon a pillanatra, amikor az agy nem gondol a múltra, sem a jövőre. Ne erőlködjön, akkor csodás lesz.

Látja? Az idő filozófusa címet kellene kiérde­mel­nem az utókortól, de végül megelégszem egy olcsó fejfával is.

Apám holttestét másnap megtalálták. Tudták, hogy vak, tudták, hogy bogaras. Nem vádoltak semmivel. Ismerve mások szeren­cséjét, azt kell mondanom, az egész túl könnyen ment. Talán a sors úgy gondolta, hogy nem kell bűnhődnöm a dologért, hiszen nem fogok gyilkolni többet. Én is azt hittem. Mit mondhatnék? Mindketten tévedtünk.

Benyák Zoltán: Az idő bolondjai
Grafomán Kiadó, 2013

• Recenziónk: Mi történt és miért, de főleg mikor?