Az emberi szikra | Kristine Barnett: A szikra

Posted on 2014. január 8. szerda Szerző:

0


Kleyer Éva | Barnett_A-szikra-bor180

Kicsit félrevezető az alcím, ez nem a vágyott kézi­könyv: „Hogyan nevel­jünk gyermekünkből könnyen, gyor­san zsenit?”. A kulcsmondata ugyanis ez: a lehe­tőség ott rejtőzik minden gyerekben. Ahogy a szikra fel­lob­ba­ná­sához levegőre, ég­hető anyagra, ugyanúgy a tehetség kibon­tako­zásá­hoz is szükség van megfelelő körül­ményekre. Csoda­gye­rekek minden korban léteztek, mini zseniket is ismerünk, így aztán környezettől, szülei lehető­ségétől és a saját szerencséjétől függően nyert a világ egy-egy Mozartot, Liszt Ferencet vagy Polgár-lányokat. Ki tudja, mit adhattak volna az emberiségnek azok a zsenik, akiknek nem adatott meg a lehetőség?

Jake Barnett azonban nem azért különleges, mert már három évesen egy kőzetfajtákról szóló könyvet olvasgat, amit egyedül fel sem tud emelni, vagy még mindig óvodásként egy csillagvizsgálóba jár édesanyjával előadásokra, amelyből a mama jószerével egy kukkot sem ért. Vagy hogy kilencévesen bekerül az egyetem fizikai fakultására, 12 évesen meg már Nobel-díj várományos elméletet dolgoz ki.

Nem, Jake attól egyedi eset, mert másfél évesen középsúlyos autizmust állapítottak meg nála, szüleit figyelmeztették, hogy a kirívóan magas intelligencia-hányadosa (IQ187) ellenére lehet, hogy gyermekük nem tanul meg írni, nem tud semmilyen közösségbe beilleszkedni és majdan önálló életet élni.

„Az autizmus egy tolvaj. Elveszi a gyermekedet.” Kristine Barnett sok százezer anyukához hasonlóan örömmel várta első gyermekét. A végtelen kukorica földek vidékén, Indianában, egy szabad, liberális, de az amis kultúrát és vallást gyakorló családban, nagy szeretetben nőtt föl, pici gyerek kora óta arra vágyott, hogy gyerekekkel foglalkozhasson, és hogy vidám, sokgyerekes családja legyen.

Álmai részben megvalósultak, hiszen a garázsukban kialakított napköziben csecsemőtől kiskamasz korig köti le gyerekeket nagy kreativitással és óriási szeretettel, figyelemmel. Amikor kisfia, Jake megszületett, három nap múlva már ismét visszaállt dolgozni, saját babáját a napközis gyerekek babusgatták.

Jake furcsa, szemlélődő, de kiegyensúlyozott kisbaba volt, egyéves kora körül azonban egyre inkább magába fordult, megszüntetett minden kapcsolatot a külvilággal.

Megérkezik a szakavatott segítség, ám a gyötrő, fejlesztésnek nevezett foglalkozások egyre mélyebbre taszítják a kisfiút saját belső világába. Ekkor az édesanya fontos döntést hoz: saját kezébe veszi hároméves gyermeke fejlesztését, csak a szeretet, ösztönei és lenyűgöző kreativitása vezeti az úton. Férje, Michael – bár ő jobban hisz a hivatalos terápiában – megbízik felesége döntésében, és teljes mellszélességgel támogatja.

Valljuk be, egyetlen, az óvodában papás-mamást játszó kislány, vagy az esküvői ruháját tervezgető bakfis sem veszi számításba, hogy fogyatékos, beteg vagy a normálistól eltérő gyermeke születik. Pedig sajnos mégis gyakran megtörténik. Ilyenkor az első sokk után a rémült édesanya önmagát marcangolja kérdéseivel: miért én? Miért pont az én gyermekem? Mit tettem rosszul? Pedig többnyire nem rajtuk, rajtunk múlik. Azon viszont, mit tesz, hogy gondolkodik a beteg gyermek szülője, nagyon is sok.

Kristine Barnett kétségbeesett anyából szelíd anyatigrissé vált. Felismerése egyszerű, de zseniális jókora adag bátorság és kitartás kell hozzá. Kifordította sarkaiból a klinikai fejlesztés, az autistákkal foglalkozó szakemberek filozófiáját. Azt mondta, ne azt vizsgáljuk, mit nem tud a gyerek, miben gyenge, hanem keressük meg, mi az, amit szeret csinálni, amiben elmélyül. Ha hagyjuk, hogy kedvenc tevékenységében kibontakozzon, utána gyengéd lépésekben kínálhatjuk fel azokat a „nem szeretem” dolgokat is, amelyek nem az erősségei. Ez forradalmi gondolat, hiszen nemcsak az autizmussal foglalkozók, hanem a pedagógia, általában az iskolarendszer hozzáállása is ugyanez. Rémisztő a gondolat, hogy gyerekeinket nap mint nap gyötrik az iskolában, keresve, hol van tudásukban hiányosság, mit NEM tanultak meg. Holott már az óvodától kezdve örömüket lelhetnék abban, amit már tudnak, és ahhoz mindig csak egy csipetnyi, még el nem sajátított készséget, tudást csempésznénk hozzá.

Jake-nek – és ezzel a világnak is – nagy szerencséje, hogy édesanyja nem törődött bele a lesújtó diagnózisba. Nem adta föl a szeretetteljes, kreatív, nagyon odafigyelő foglalkozást, és a furcsa, befelé forduló kisfiú ismét megnyílt a világ felé, feltárva lenyűgöző elméjének tartalmát. Ha ellenben a szakemberek programja győzött volna, most lenne egy cipőfűző-kötéssel bajlódó, közösségbe beilleszkedni képtelen kamaszunk.

Hogy a módszer nem csak a saját fia esetében működik, azt azután Kristine bebizonyította. Ugyanis a családi napköziben később fogadott más autista gyereket is – térítésmentesen! – a foglalkozásaira. Szebbnél szebb történeteket mesél el a csodás „gyógyulásokról” – nevezzük inkább kibontakozásnak –, gyerekekről, akik megtalálták azt a tevékenységet, irányt, amely értelmet adott az életüknek. Ők mindig autisták maradnak, hiszen ebből nem lehet kigyógyulni (nem betegség, kérem, hanem állapot!), viszont megadatik a lehetőség, hogy kiegyensúlyozott, boldog, jól funkcionáló, akár önálló életet folytató, felnőtt autistákká váljanak.

Azt hiszem, senki nem kíván magának zseni gyereket, pláne nem olyan áron, ahogy azt a tömérdek küzdelmet hasonlóképp végig kelljen járnia, amit a család végigélt. Különösen, ha hozzátesszük, hogy a második gyerek is egy ritka, nagyon súlyos betegséggel született, az édesapa elvesztette az állását, beütött a 2008-as gazdasági válság, s mindezek tetejébe még az édesanya is majdnem lebénult. Hihetetlen, de mindezek sem vették el hitüket és kitartásukat, hogy továbbvigyék az elkezdett munkát, amely igazság szerint nem is munka, hanem számukra a mindennapok szeretettel teli gyakorlata.

Néhány komoly tanulságot le kell vonni Kristine Barnett könyvéből. Ezért ajánlanám elsősorban a szülők, nemcsak autizmussal, de bármiféle fogyatékkal élő vagy beteg gyereket nevelők, sőt MINDEN gyerekét szerető szülő figyelmébe. Ám talán még fontosabb lenne, hogy tanárok, óvónők, gyógypedagógusok is elgondolkodjanak néhány alapvetésén, amelyet hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni.

Íme a levonandó tanulságok:

– kezeljük a bármilyen fogyatékkal élőt (nota bene: minden gyereket!) mint embert, nem pedig mint egy megjavítandó, korrigálandó tárgyat,

– minden gyermeknél meg kell találni azt a valamit, amiért lelkesedni tud, és ha ezt megfelelő megvilágításban kínáljuk neki, fellobban a szikra!

– bátorítsuk arra, hogy éljen hobbijának, s ha szerencsénk van, nem nagy anyagi ráfordítással, ám annál több ötlettel és kreativitással boldoggá tesszük a gyermeket,

– a gyermekek különbözőképpen fejlődnek, játszanak, tanulnak. Nincs egyetlen „helyes” mód. A lényeg, hogy tevékenyen, produktívan és elmélyedten foglalkozzanak az adott témával.

Komáromy Rudolf nagyszerű fordításában kaptuk a könyvet, az eredeti borítón Jake, mint egy igazi autista kisfiú kukucskál ki, azaz inkább rejtőzködik a háttérben kedvenc rémisztő képleteivel.

Akit pedig mélyebben érdekel, hogyan működik az édesanya által Jacob’s Place-nek keresztelt alapítvány, hogyan él ma a család, s min dolgozik most Jake, az látogasson el a jacobbarnett.com oldalra. Aki még ennél is kíváncsibb, az keressen rá a YouTube-on Jake TEDxTEEN elődására. Lenyűgöző!

 Jacob & Kristine Barnett

Jacob & Kristine Barnett

Kristine Barnett: A szikra. Egy anya története a zseninevelésről
Európa Könyvkiadó, 2013
404 oldal, 3490 Ft
ISBN 978 963 079 6774

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Kristine Barnett fiának IQ-ja nagyobb, mint Einsteiné, fotografikus memóriával rendelkezik, és két hét alatt egyedül megtanulta a függvénytant. Jacob kilencévesen fogott hozzá egy olyan eredeti asztrofizikai teória kidolgozásához, amelyért szakértők szerint egyszer Nobel-díjat kaphat, tizenkét esztendősen pedig már fizetésért végzett kvantumfizikai kutatásokat. Történetét azonban az teszi még inkább figyelemre méltóvá, hogy Jake rendkívüli elméje kis híján az autizmus ködébe veszett. Kétévesen, amikor állapotát diagnosztizálták, az édesanyjának azt mondták, ez a gyerek talán soha nem lesz képes önállóan bekötni a cipőjét.

A szikra egy édesanya különleges visszaemlékezése. Miután Jake-et otthon és a fejlesztő óvodában olyan szakértők vették körül, akik a legalapvetőbb készségekre próbáltak összpontosítani, és korlátozni igyekeztek mindabban, ami elvonta ezektől a figyelmét a csillagok, a falon mozgó árnyékok, a skót kockás kanapéhuzat tanulmányozásában, Jake szellemileg egyáltalán nem haladt előre. Kristine érezte, hogy változtatnia kell ezen. A szakemberek és a férje, Michael helyett a saját ösztöneire hallgatott, kivette Jake-et a fejlesztő óvodából, és hozzálátott, hogy maga készítse föl az óvodai nagycsoportra.

A házuk garázsában vezetett családi napközi tapasztalataira támaszkodva eltökélten fáradozott a Jacobban észrevett szikra – a szenvedélyes érdeklődés – lángra lobbantásán. Úgy döntött, nem azzal törődik, amire a fia képtelen, inkább a képességeire fog koncentrálni. Ez az alapelv, valamint a játékok és normális gyermekkori élmények (labdázás, kirándulás, kerti sütés) fontosságába vetett hit segítette Kristine-t a hihetetlen akadályok leküzdésében.

Barnették nem voltak jómódúak, és az anyagi gondok mellett Kristine-nek saját súlyos egészségügyi problémáival is szembe kellett néznie. Kristine és Michael kitartó munkával, Jake meg két öccse iránti elszánt odaadással, valamint a rokonok, ismerősök összefogásába vetett rendíthetetlen hittel mégis minden várakozást felülmúló eredményeket értek el. A szikra drámai, gondolatébresztő, szemléletformáló elbeszélés a félelmetes nehézségekkel szembeszálló szeretet és bátorság erejéről, a káprázatos lehetőségekről, amelyek akkor tárulnak föl, ha megtanuljuk, hogyan aknázzuk ki maradéktalanul a minden gyer­mek­ben, valamennyiünkben ténylegesen rejtőző képességeket.