Kristine Barnett: A szikra (részlet)

Posted on 2014. január 8. szerda Szerző:

0


Barnett_A-szikra-bor180Jake egyik este vacsoránál elújságolta, hogy az interneten megkereste az Indianai Egyetem középiskolájának honlapját.

– Szeretnék beiratkozni emelt szintű USA-történelemre – mondta.

Azt feleltük, hogy rendben, mire pár hét múlva újabb kéréssel állt elő. Az egyetemen számítógépes vizsgaközpont működött, ahol az egyetemi szintű vizsgaprogram (ESZVP) vizsgáit lehetett letenni, ezzel kívántak segíteni a diákoknak, hogy közvetlenül levizsgázhassanak azokból a tárgyakból, amelyekben már járatosak, ne kelljen a kreditpontok megszerzéséhez az adott kurzus elvégzésére is időt és pénzt vesztegetniük. Jake meg akart próbálkozni a vizsgával az USA-történelmi kurzusból, amelyet online már elvégzett.

A következő szombaton elautóztunk a campusra. Az ESZVP-iroda pultja mögött ülő nő megkérdezte, mit óhajtok.

– Emelt szintű USA-történelemből szeretnénk vizsgázni, kérem – feleltem.

– Kivel szeretnének? – rökönyödött meg.

– Úgy értem, a fiam szeretne.

– Sajnálom, asszonyom, a fiának személyesen kell befáradnia ide. Ön nem jelentkezhet helyette a vizsgára.

Kölcsönös értetlenséggel meredtünk egymásra, azután lentről megszólalt egy cérnahang:

– Itt vagyok!

Az ügyintéző hölgy fölállt, kihajolt a pult fölött, Jake pedig nevetve integetett neki.

– Á, szia! – köszönt a nő.

Jake nem rendelkezett semmiféle fényképes személyi okmánnyal, amilyen a diákigazolvány vagy a gépjármű-vezetői jogosítvány („A könyvtári olvasójegyem nem ér?” – kérdezte), így az ügyintéző kénytelen volt az irodavezetőt hívni, hogy bejelentkezési azonosítószámot adjon ki a fiamnak. Némi időbe tellett, hogy a rendszer elfogadja Jake vizsgára jelentkezését, de a hölgyet szemlátomást elbűvölte a gondolat, hogy ez a gyerkőc a nagyobb diákokkal együtt vizsgázzon, és kimódolta valahogy. Emlékszem, belestem Jake vizsgájára, és láttam, hogy hintáztatja a lábikóját a szék alatt, miközben egyik kérdésről a másikra kattintgat. A számítógép mindjárt osztályozza is a vizsgát, megvártuk az eredményt, és mondanom sem kell, hogy Jake aznap délelőtt sikeresen vizsgázott az Egyesült Államok történelméből. Az ESZVP-iroda munkatársai mindannyian úgy éljeneztek a fiamnak, mintha régóta ismernék.

Ez tűzbe hozta. Fölment az internetre, és sorra fölvett minden kurzust, amit csak talált. Azután minden hétvégén az egyetemre akart menni, hogy levizsgázzon. Végül egyezkednem kellett vele. Egy ESZVP-s vizsga körülbelül hetvenöt dollárba került. Csak töredékét tette ki a kurzus tandíjának, de nekünk egyszerűen nem futotta arra, hogy hetente vizsgázzon. Alkut kötöttünk: kéthetente egy vizsga.

A csillagászat vizsga különösen mulatságos volt. Jake a rendelkezésre álló két órából mindössze tizenöt percet használt föl, és majdnem maximális pontszámmal végzett. Az ESZVP-s irodisták, akik addigra már jó ismerőseivé váltak, ezen tényleg megdöbbentek.

Miután dr. Russell ellenőrzőlistájának minden tételét teljesítettük, benyújtottam Jake igazolásait – az IQ-tesztet, dr. Hale értékelését, azon tanárok észrevételeit, akiknek az előadásait Jake addig hallgatta, továbbá az összes ESZVP-s vizsgapontszámát –, valamint a középiskolai matematikatanár írását, aki kezeskedett afelől, hogy Jake képes végigülni egy tanórát. Néhány hét múlva levélben értesítették Jake-et, hogy fölvették az egyetemre. Ujjongva ugrált örömében. Nem sokkal ezután dr. Russell rövid találkozóra hívott bennünket, hogy egyetemi hallgatóvá fogadja Jake-et.

A találkozó napján Jake-re bíztam, hogy hozzon aprót a parkolóórába, mert szerette bedobálni az érméket az automatába. Izgalmában a szükségesnél sokkalta több aprópénzt hozott, telerakta velük a zsebeit. Amikor helyet foglalt a dr. Russell íróasztalával szemközti karosszékben, az összes apró kiszóródott a földre. Jake nem tudott koncentrálni, amíg mindet föl nem szedte és vissza nem gyömöszölte a zsebeibe. Abban a pillanatban, hogy ismét leült, az összes érme kiborult, és fülsértő csörömpöléssel szerteszét gurult. Jake-et semmi sem tarthatta vissza attól, hogy a linóleumpadlóról a baseballsapkájába kezdje lapátolni az érméket. Azok pedig természetesen mindjárt ki is hullottak a sapka hátsó részének nyílásán.

Az idegtépő érmeribillió egyre hosszabbra nyúlt, akár egy végeérhetetlen börleszkjelenet. Igazán kacagtató lett volna, ha ez nem a fiam egyetemi bemutatkozása. Dr. Russell újra és újra megpróbált a kezébe nyomni egy STTP-emblémás baseballsapkát és hátizsákot, de nem bírta magára vonni Jake figyelmét, mert Jake elguruló érméket üldözött az irodájában. Végül, miután Jake birtokba kerítette az aprópénz javát, dr. Russell átadta neki a hátizsákot és a sapkát, valamint az IUPUI sportegyesülete, a Jaguars háromszögletű zászlaját a szobája falára. Jake továbbra is érméket potyogtatva, de most már az STTP-s sapkájában indult el a folyosón.

Az egyetemi beiktatás teljes katasztrófába fulladt. Elszorult a szívem, amikor dr. Russell megfogta a karomat.

– Annak alapján, amit ma láttunk, úgy gondolom, hogy lassacskán, háromkreditnyi órával kezdjük az első szemesztert – mondta. – Bánjunk méltányosan Jake-kel, hagyjunk neki esélyt, hogy testmagassága és szociális készségei behozzák a lemaradást.

Az a körülmény, hogy Jake az első szemeszterben csak egyetlen előadást vehet föl, nem utolsósorban azért hatott lesújtóan, mert kivettük őt az általános iskolából. Önmagamat hibáztattam. Rendszerint minden új helyzetet előre begyakorolunk, de ki jósolhatta meg a parkolópénz-túltengést? Jake persze elkeseredett. Láthatta az ígéret földjét, de nem bocsátották be. Még ha elismertem is Jake éretlenségét, nem voltam meggyőződve róla, hogy méltányos dolog visszatartani őt. Még mindig kisfiúnak látszott, és a beiktatáson nem kimondottan jeleskedett, de három hónap alatt se testmagasságban, se más tekintetben nem nagyon sokat fejlődhetett.

Mindazonáltal beiratkozott arra az egyetlen kurzusra, amelyet engedélyeztek neki: „bevezetés a sokdimenziós matematikába”. Amikor először lapoztam a tankönyvbe, elámultam. Azokat a mértani alakzatokat láttam, amelyek hátulgombolós kora óta megszállottan foglalkoztatták. Valószerűtlen élmény, ha az ember kinyit egy egyetemi tankönyvet, és végre összefüggésbe ágyazva találja zsenge gyermeke rögeszméjét. Lélekben mindig is ugyanabba a kategóriába soroltam Jake alakzatait, ahová a legókat vagy a rönkházépítő elemeit (amelyeket olykor az alakzatai összerakásához használt): a mókás, apró játékszerek közé, amelyek eltömítik a porszívót, és nyomják a talpát, ha mezítláb lép rájuk.

A harmadik előadásra Jake tanulócsoportot hozott létre, és korrepetálta a többi hallgatót. A professzor azt is igényelte, hogy vegyen részt a középiskolás diákok matematikaklubjában, amelyet ő szombat délelőttönként tartott. Ez a matematikai diákolimpia edzőtáboraként működött. Az egyik szombaton elvittem oda Jake-et, hogy megnézze, milyen. Úgy gondoltam, talán összeismerkedik egy-két sráccal, akivel megérteti magát. A vészcsengő abban a pillanatban megszólalt bennem, amikor a professzor megmutatta nekem a kávéfőzőt, és útbaigazított az egyetemi jegyzetbolthoz. Öt óra múlva rájöttem, ez a matematikaklub azt jelenti, hogy Jake kénytelen minden szombatjáról lemondani, és egy rakás matekozó kölyökkel egy zsúfolt alagsori tanteremben ülni.

Imádom a hétvégi hagyományainkat. Az egész család kiruccan egy kis reggelizőhelyre palacsintázni, azután a szabadidőközpontba megyünk, vagy a házunkkal szemközti tavacskához, vagy délutáni kerti sütésre valamelyik szomszédhoz. Ha hideg az idő, fölkeressük a könyvesboltot, új könyvekkel lepjük meg magunkat, és tejszínhabos forró kakaót veszünk a kávézóban, vagy odahaza aprósüteményt sütünk, és áthívjuk a barátainkat társasjátékozni. Amint Jake otthagyta az általános iskolát, a hétvégi időszak különösen fontosnak tűnt a szememben. Mindennél előbbre soroltuk az iskolában kötött barátságai fenntartását, márpedig azok a gyerekek hétvégén értek rá.

 Jacob & Kristine Barnett

Jacob & Kristine Barnett

Így amikor Jake-ért mentem, lélekben föl­ké­szül­tem rá, hogy megmondjam neki, valószínűleg nem jön többé erre a programra. Csakhogy ő meg­előzött. Amikor beszálltunk a kocsiba, közölte:

– Ez király volt, de nem hiszem, hogy még egyszer kell ez nekem. – Előző este az interneten talált egy matematikai diákolimpiai mintafeladatsort, és szórakozásból éjjel kettőig azzal pepecselt, amíg meg nem oldotta. Nem jelentett neki kihívást, és nem akarta elvenni a győzelmet a többiektől, akik nagyon szorgalmasan tanultak, hogy bejussanak a versenyre. – Ezek mind irtóra igyekeznek, anyu. Ez nem tisztességes.

Végtelenül büszke voltam rá abban a pillanatban, talán még büszkébb, mintha megnyerte volna a Fields-érmet, a világ legrangosabb matematikai díját. Jake tudta, hogy várnak rá az életben saját győzelmek, és megértette, hogy ez nem neki való.

Fordította: Komáromy Rudolf

Kristine Barnett: A szikra. Egy anya története a zseninevelésről
Európa Könyvkiadó, 2013

kristine_barnett, Európa Könyvkiadó, Európa Kiadó, Komáromy_Rudolf,autizmus, autista, gyermeknevelés, asperger-szindróma, kleyer_éva,