Robert Schnakenberg: Híres filmrendezők titkos élete (részlet)

Posted on 2013. december 1. vasárnap Szerző:

0


griffith01A filmrendezők George Washingtonja D. W. Griffith volt – a filmrendezés „alapító atyja” –, akinek zsarnoki viselkedése és hatalmas étvágya irányadóvá vált az utána következő filmkészítők számára. Szalmakalapjával és túlméretezett szócsövével izikailag is megtestesítette a rendező őstípusát. Az utána következő filmesek többsége ugyanakkor szerencsére nem tette magáévá Griffith másik tipikus személyiségjegyét: rasszizmusát, amely olyan méreteket öltött, hogy elhomályosítja korszakalkotó némafilmjeinek kétségtelenül briliáns ragyogását.

David Llewelyn Wark Griffith La Grange-ban született, Kentucky államban, egy kis vidéki városban Louisville közelében. Heten voltak testvérek. Az apja, Jacob Wark Griffith ezredes – a barátainak csak „Üvöltő Jake” – aranykutató, ültetvénytulajdonos, valamint sokoldalú, de csapnivaló művész volt, és alkalmanként engedély nélküli orvoslással is foglalkozott. Üvöltő Jake, aki azt állította magáról, hogy nemesi rangú walesi harcosok leszármazottja, az amerikai polgárháborúban szerzett nevet magának. 1861-ben felgyújtotta a házát néhány unionista gerilla, ezután csatlakozott a konföderációsok lovasságához, és az alezredesi rangig vitte. A legenda szerint egy alkalommal eltörte a csípőjét egy unionista golyó, de ennek ellenére nem adta át a parancsnokságot. Mivel képtelen volt járni és lovagolni, befogatott magának egy kocsit, és ülve vezette csatába az embereit. Élete végéig megőrizte szablyáját a kandalló párkányán, amely folyamatosan a déliek „veszett ügyére” emlékeztette a fiatal D. W.-t.

Üvöltő Jake nemcsak a rebellis üvöltésre tanította meg D. W.-t, hanem az irodalom nagyjainak szeretetére is. Megismertette vele Shakespeare-t, Poe-t, Dickenst és Longfellow-t, és elvitte a fiút élete első, laterna magica előadására, amely a mozgókép XIX. századi előfutára volt. Az előadás során klasszikus történeteket ábrázoló diákat vetítettek egy nagyméretű vászonra. Mindezek mellett a déli rasszizmus ősi hagyományait is beletáplálta a fiába. Egy alkalommal, amikor az egyik afro-amerikai szolgáló úgy vágta le D. W. haját, hogy az nem tetszett Jake-nek, azzal támadt az idősödő fodrásznak, hogy „tönkretette a leghelyesebb fiamat”, majd szidalmazni kezdte, és végigkergette az udvaron szeretett szablyájával. D. W. Griffith később azt nyilatkozta, hogy „az apámat szerettem a legjobban a világon”.

D. W. tízéves volt, amikor az apja váratlanul meghalt. Az öreg lázadó a verandán élvezte a lusta, tavaszi estét, miközben whiskyt szopogatott, hozzá pedig házilag készült savanyúságot evett, egyenesen a hordóból. Könnyelmű túlzása fatálisnak bizonyult a gyomrában lévő varrat miatt. Üvöltő Jack nem kevesebb, mint nyolc savanyú uborkát fogyasztott el, és jó néhány pohár szeszt gurított le a torkán, azután egyszerűen eldőlt. Az orvosok megállapították, hogy a szokatlan étel- és italkombináció miatt felszakadt egyik régi, háborús sebe. Néhány órával később meghalt.

1890-ben a Griffith család Louisville-be költözött, ahol Griffith különböző munkákat vállalt – liftesfiúként és könyvesbolti eladóként dolgozott, valamint riporterkedett a Louisville Courier-Journal című lapnál –, és végül a színészi karrier mellett döntött. Lawrence Griffith néven lépett fel, és számos kisebb szerepet kapott a társulat állandó műsorában. A színfalak mögött Sarah Bernhardt kellékeseként is dolgozott. A fizetés rettenetes volt, Griffith pedig arról álmodott, hogy író lesz, ezért a partok felé vette az irányt. Először Kaliforniában telepedett le, később pedig New Yorkban, és végül sikerült megvetnie a lábát a kialakulóban lévő filmiparban. 1908-ban megrendezte első filmjét, The Adventures of Dollie (Dollie kalandjai), amelyben felesége, Linda játszotta a főszerepet.

D. W. Griffith (Marco Zucca rajza)

D. W. Griffith (Mario Zucca rajza)

Az elkövetkezendő hét évben Griffith szédületes tempóval gyártotta a filmeket. Volt olyan időszaka, amikor egy hét alatt négy darab tizenöt perces rövidfilmet készített, amelyek többsége klasszikus történetek adaptációja volt, vagy bibliai és történelmi eseményeket dolgoztak fel. A szereplők általában Griffith egyre több tagot számláló állandó társulatából kerültek ki, név szerint például Mary Pickford, Lillian Gish és Mack Sennett. Griffith egyre híresebb lett, és ezzel együtt a filmes ambíciói is szárnyra kaptak. Egész estés produkciója, az Amerika hőskora, egy epikus költemény – előtte senki sem próbálkozott ilyen léptékű filmkészítéssel. A film elkészítése 110 ezer dollárba került, és zsíros 19 millió dollárt hozott, amelyből Griffith hivatalosan 10%-ot tett zsebre.

A film, amely Thomas Dixon 1905-ben megjelent, The Clansman (A nemzetség tagja) című regényének az adaptációja, kétségtelenül és könyörtelenül rasszista volt. Griffith konföderációs neveltetésének köszönhetően a polgárháborút követő időszak hőseként állítja be a Ku-Klux-Klant, míg az afro-amerikaiakat őrjöngő vadembereknek, akik alig várják, hogy megerőszakolhassanak egy fehér nőt. (Griffith nem volt hajlandó néger színészekkel bemocskolni a filmszalagot, ezért fehér színészek játszották el a szerepüket, akik egyszerűen feketére festették az arcukat.) Napjainkban a film visszatetszést kelt, megjelenésének idején azonban a korra jellemző nézeteket képviselte. Ez volt az első film, amelyet levetítettek a Fehér Házban, és amelyre személyesen az elnök, Woodrow Wilson – aki maga is déli rasszista volt – adta az áldását. Az elnök úgy jellemezte Griffith filmjét, mintha az „villámmal írt volna történelmet”. Jóval később, az 1970-es években a Ku-Klux-Klan toborzási célokra használta az Amerika hőskorát.

Griffith következő filmje, a Türelmetlenség szintén történelmi eposz volt. Ezúttal a zsidókat választotta rágalmazásai céltáblájául, habár az tény, hogy a filmből kasszasiker lett, s ez mérsékelte kulturális hatását. Az 1920-as években Griffith szerencse csillaga már nem ragyogott olyan fényesen. Rengeteget ivott, számtalan házasságon kívüli kalandba keveredett, vagyona nagy részét pedig rosszul fektette be. „Gyorsan és kiszámíthatatlanul szórja a pénzét” – szépítgette az igazságot a Time magazin. Griffith 1930-ban készítette el első hangosfilmjét, az Abraham Lincolnt, és a karrierje ekkor már határozottan leáldozóban volt. A kortársak, mint például Charlie Chaplin vagy John Ford, művészileg jelentősen lekörözték, ő pedig tizenöt éve nem alkotott semmi figyelemre méltót. Életének utolsó két évtizedét virtuális magányban töltötte, és csak akkor tért magához az alkoholmámorból, ha valaki felkérte egy forgatókönyv kicsinosítására, vagy ha elismerést kellett átvennie a mozi világában végzett tevékenységéért. Agyvérzésben halt meg 1948. július 23-án, Hollywoodban.

* * *

Mocskos fickó

Amikor Griffith fiatal színészként próbált érvényesülni New Yorkban, szabadidejének nagy részét a Bowery negyed utcáin töltötte, olcsó prostik megszerzésének reményében. Annak ellenére, hogy a Lower East Side közismerten Manhattan legmocskosabb környéke volt, Griffith rajongott érte, és „gőzölgő, bugyborékoló fazéknak” hívta, „amelyben különféle emberi húsok rotyognak”. „A Bowery negyedben az összes ismert színű és fajtájú nőt meg lehetett találni, akik a szirének ősi hagyományai szerint különféle nyelveken és különféle akcentussal dalolták a férfiak fülébe a szenvedély himnuszát” – írta lelkendezve visszaemlékezéseiben. Ezek a nők megvásárolhatóak voltak, Griffith mégis szívesen vállalt túlórákat, hogy lenyűgözze őket. Sokat adott a megjelenésre. Mielőtt elindult volna éjszakai túrájára, kifényesítette a cipőjét, a fejére pedig kifogástalan, háromszögletű selyemkalapot tett (saját szavaival élve „hetykén”). Ezután Griffith célba vette valamelyik kocsmát, ahol a „dolgozó lányokat” nagyszerű sikereinek felsorolásával igyekezett levenni a lábukról. Általában angol lordnak vagy grófnak adta ki magát, és nem értette, ha végül egyedül kellett távoznia az italmérésből. „Számtalanszor éreztem úgy, hogy sohasem leszek képes magam mögött hagyni azokat a mocskos utcákat” – panaszolta.

Gátlások nélkül

Griffith akkora nőcsábász volt, hogy egyik színésznője, Mae Marsh, Mr. Heinznek szólította a háta mögött, mivel a rendező azt szerette, ha „ötvenhétféle” nő áll folyamatosan a rendelkezésére. Egy másik színésznő, Miriam Cooper azt állította, hogy Griffith szexuálisan zaklatta a limuzinja hátsó ülésén. Egy hosszúra nyúlt forgatási nap végén Griffith felajánlotta Coopernek, hogy hazaviszi, azután egy óvatlan pillanatban egy nyálas és rossz ízű csókot nyomott a nő szájára. („Olyan illata volt, mint a vajnak. Aznap főtt kukoricát ettünk ebédre” – részletezte az eseményeket Cooper.) A színésznőt nem hatotta meg rendezőjének heves érdeklődése, akit végül sikerült eltávolítania magától – habár sokáig attól félt, hogy Griffith ki fogja rúgni emiatt.

Jaj, a haj!

Griffith-t a kortársai határozottan jóképűnek tartották, ő maga mégis rendkívül bizonytalan volt a külsejét illetően. Fiatal férfiként órákon keresztül állt a tükör előtt és a hibáit elemezgette. Idősebb korában halálosan rettegni kezdett a kopaszodástól. Kidolgozott egy elméletet, amely szerint a napfény elősegíti a hajnövekedést, ezért speciális, laza szövésű szalmakalapokat készíttetett, hogy a réseken behatoló napsugarak táplálhassák a hajhagymáit. Griffith abban a különös hitben kezdte el borotválni a haját, hogy ezzel megelőzheti a kopaszodást.

Keresd a nőt!

Amikor Griffith először találkozott Mary Pickforddal, a színésznő határozottan nem tett rá nagy benyomást. „Maga túlságosan alacsony, és túlságosan kövér, de talán mégis alkalmazom” – mondta Pickfordnak, akiből később a némafilm korszakának egyik legnagyobb sztárja lett.

A film én vagyok

Griffith pontosan tisztában volt azzal, hogy mekkora szerepet játszott a mozgókép történetében – talán túlságosan is. Amikor megkérdezték a véleményét Orson Welles Aranypolgár című filmjéről, azt válaszolta: „különösen azok az ötletek tetszettek, amelyek tőlem származnak”.

Kevesebb zsidót, több rabszolganőt!

Aki látta a Türelmetlenség című filmet, bizonyára osztja azt a véleményt, hogy az a jelenet, amelyben Jézust keresztre feszítik, a velejéig antiszemita: a kereszt köré gyűlt zsidókat vicsorgó, horgas orrú vademberekként ábrázolja. Nehéz elhinni, de rosszabb is lehetett volna. Néhány szervezet szót emelt a jelenet túlzott mértékű zsidó vonatkozása miatt, ezért a stúdió utasította Griffith t, hogy vegye fel újra azt, több római és kevesebb zsidó szerepeltetésével. Griffith elégette a meglévő tekercseket, és boldogan eleget tett a kérésnek. Amikor azonban a stúdió főnökei úgy határoztak, hogy a filmben kevés a szexualitás, ezért ki kell egészíteni egy félmeztelen rabszolganőket ábrázoló jelenettel, Griffith már korántsem bizonyult ennyire engedelmesnek. A szóban forgó jelenetet egy másik rendező forgatta le.

Mámoros élet

Élete vége felé Griffith az alkohol rabjává vált. Egész délután ivott, esténként pedig csak egy újabb üveg kedvéért hagyta el a hálószobáját. Napközben a kocsmákat járta, ahol rendszeresen összeütközésbe került a pultosokkal, vagy rátapadt valakire, akit ismert, és hosszadalmas, zavaros elbeszélésbe kezdett ragyogó filmes karrierjéről. A The New Yorker egyik újságírója megállapította, hogy „Griffith napi rendszerességgel részegedik le valamelyik koktélbárban, és beleköt nőkbe”. Felfogadott önéletrajzíróját Griffith csorgó nyállal és jóformán öntudatlan állapotban fogadta szállodai szobájában. Egy alkalommal meghívta az egyik barátját vacsorára, ám erről időközben megfeledkezett, és amikor az illető megjelent, kipenderítette a házból, mert azt hitte, hogy el akarja lopni az ételt, amelyet készített. A következő héten arról is megfeledkezett, hogy az eset megtörtént, és ismét meghívta vacsorára ugyanazt a barátját.

Robert Schnakenberg

Robert Schnakenberg

A legérzéketlenebbnek járó díjat pedig D. W. Griffith veheti át…

Meglehet, hogy D. W. Griffith alkoholista, házasságtörő és megrögzött rasszista volt, a szülőhazája mégsem maradt hálátlan. 1953-ban az Amerikai Rendezők Céhe megalapította a D. W. Griffith-díjat a filmrendezés terén nyújtott kiemelkedő teljesítmény elismeréseként. 1975-ben az Amerikai Posta saját bélyeggel lepte meg Griffith-t. A Griffith-díj negyvenhat éven keresztül a céh legjelentősebb elismerésének számított, ám egyre többen jelezték a tiltakozásukat a kiváló rendező korai, rasszista filmjeivel szemben, ezért a díj nevét végül közkívánatra megváltoztatták. A céh kijelentette, hogy Griffith filmjei „hozzájárultak rasszista sztereotípiák elterjedéséhez”, és 1991-ben átkeresztelték a díjat DGA Életműdíj névre.

Fordította: Bosnyák Edit

Robert Schnakenberg: Híres filmrendezők titkos élete,
HVG Könyvek,
HVG Kiadó, 2012