Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám (részlet)

Posted on 2013. november 20. szerda Szerző:

0


SándorE_SzegenyAnyam_bor180Karácsonyodik. Fát állítunk az asztalra, és nem löki le, nem megy neki, nem borítja föl, sőt – mint kiderül – majd azt is tudomásul veszi, hogy a fa nem marad örökké a lakásban. Nincs igaza annak, aki a szigorú rendet kérné rajtunk számon. Az anyámnak.

Szenteste – magam számára is váratlanul – megpró­bálok belépősbe kerülni a Jóistennel. Meg is tudnám magyarázni, bár az apjuk eltekint a magyarázattól. Ha nincs miben bízni, talán hinni kéne valamiben.

Megátalkodott ateistának ismerem magam. Leszá­mítva egy-két baráti esküvőt nem jártam templomi szer­tartáson soha, és templomban is csak azért, mert kultu­rális tereptárgynak tekintem. 1989 karácsonya mégis önmagánál jóval többet jelentett. Amennyire kiláttunk a gondjainkból, a kisfiunk éppen kialakuló kilátástalanságából, azt érzékeljük, hogy Romániában forradalom van. Barátaink indulnak teherautókkal a határnak, és bár elfoglaljuk magunkat a saját, megoldhatatlannak látszó problémánkkal, azért jól hallható a lakásunkban is, ahogy recsegve készül összeroppanni Kelet-Európa hozzánk közelebb eső fele. Szép hang, jó volt hallani. Még akkor is, ha ma már kedvem sincs leírni annak a református papnak a nevét, aki miatt az akkori éjféli ökumenikus istentiszteletet meghirdették a Hősök terére.

Hideg volt, mert mi legyen szenteste éjjelén, nem akartam magyarázkodni, megpróbáltam a legkevesebb zajjal éjféli misére menni. Magamnak se nagyon voltam képes elmagyarázni, miért. Megrendített, hogy szemtől szemben vagyok a történelemmel, és kétségbeeséssel töl­tött el a gyerekem várható sorsa. Valami jelet kerestem, útjelző táblát, bármit, ami eligazít. Tele volt a Hősök tere, a Szépművészeti Múzeum kerítésének támaszkodva pró­báltam kivenni valamit a történésekből. A kihangosításnak köszönhetően azt nagyjából tudtam, hogy éppen me­lyik vallás főpapja beszél. Körülöttem sokan, sokfélét imádkoztak, mormogtak. Próbáltam hozzájuk kapcso­lódni, feloldódni, de csak fáztam. Dünnyögni próbáltam ón is velük, saját imádságot fabrikálni, de elgémberedett lábujjaim az autó tűrhető fűtése után vágytak, profánul belezavarva a hőn áhított ökumenikus megvilágosodá­somba. Nyilvánvalóan nem álltam készen a Jóistennel való randira, és azóta sem. Nem tartozom azok közé, akiknek jót tesz, ha a hitet hívják segítségül a létező prob­lémáik megoldására. Az elkövetkezendő években sok fogyatékos embert és gyereket ismertem meg. Vakokat, másmilyeneket és halmozottakat. Családokat, akiket összetartott a vallás, pedagógusokat, akik a hitből merítet­tek erőt. De nem tapasztaltam meg a világot elrendező isteni mérlegelést, amelyik ha az egyik kezével elvesz, a másikkal ad. Azt láttam, hogy ha elvett, akkor az jól el lett véve. Láttam nevelőintézetbe került vak kislányt, akinek a családja még önmagát is elvette tőle, láttam autistát, aki alig eszmélt, és vakon kellett volna megta­lálnia a zűrzavarban önmagát, és láttam vakon elviselt és harmóniában tartott életet harmincévesen kihunyni, a vakságot is okozó rák másodlagos járulékaként. Láttam, mert én láthattam, és nem találtam ebben semmi istenit. Még azt sem, hogy ha tehetném, én lennék vak a fiam helyett. Mert nem. Az egyik szememet bármikor oda­adnám, de a másikat már nem. Illetve adnám, csak nem akarnék tovább élni vakon. Közben meg elvárom tőle, hogy ő akarjon. Igen. Tényleg elvárom tőle, és akkor át­gémberedve visszaballagtam az autómhoz, és még tartott az éjféli mise a Hősök terén, amikor hazaértem. A gyerekszagú, alvó, szuszogó csöndbe, amit tényleg csak az apjuk baráti röhögése tört meg, mert egy pillanatig sem vette komolyan az okkultban való megmártózásomat. Ha nem is beszélgettünk az életünket érintő legfontosabb dolgokról, de legalább röhögni tudtunk együtt. Nem kevés ez egy házassághoz, de biztosan tudhatóan nem elég. Akkor jól jött.

Hithű ateistának neveltek. Emlékszem, amikor a Va­kok Iskolájában összeírták a hittanosokat, megkér­deztem otthon, milyen vallásúak vagyunk. Akkor magyarázták el, hogy mi ateisták vagyunk. A történet szerint én másnap, mikor mindenki a hittanra indult, a Vakoda kellős közepén megállva megkérdeztem: „Az ateisták hova menjenek?”

Jellemző módon azonban erre a történetre sem emlékszem tisztán.

Sokszor és sokaktól hallottam, hogy a vakság va­lójában próbatétel, és mindenki a magához mért ter­het kapja az Úristentől. Hát nem tudom, ő honnan ilyen jól értesült a teherbírásunkat illetően, de azért beszélgetnék vele erről.

Igazán sosem hittem egy felsőbb lény létezésé­ben, de nem is feltétlenül vetettem el. Van vagy nin­csen – azt hiszem, közömbös a számomra. Ha nem létezik, nem kell hibáztatnom a vakságomért és egyéb csapásokért, ha meg létezik, felesleges hibáz­tatnom, mert a dolgon nem fog változtatni.

Ennek ellenére néha-néha mégis imádkoztam Istenhez. Az első ilyen alkalom az volt, amikor egy vakodai karácsonyon az iskolában beszéltek Jézus­ról. Nem emlékszem a pontos tartalmára, de tudom, hogy később otthon valóban leültem imádkozni hoz­zá, hátha könnyít ez bármin is. Nem könnyített, én meg nem voltam elég eltökélt ahhoz, hogy még egy­szer próbálkozzam.

Legközelebb akkor éreztem hasonlót – nevezzük „vallásos felbuzdulásnak” –, amikor most nyáron a jeruzsálemi Siratófalnál álltam. Ott voltam a törté­nelem sűrűjében, mellettem ortodox vallásos zsidók álltak a péntek esti áhítatukban, és én közben elhe­lyeztem az üzenetemet a falban, majd egy rövid fo­hásszal meg is erősítettem a kérésemet. Nem tudom, lesz-e hatása a dolognak, nem is feltétlenül azért tet­tem. A pillanatnyi légkörnek és érzetnek engedel­meskedtem.

Amúgy az üzenetemben nem állt semmi a vak­ságommal kapcsolatban. Nincs szükségem arra, hogy egy felsőbb hatalom közbelépjen ez ügyben. A szem­rehányással meg már elkéstem. Voltaképp, ha igaz­ságos akarok lenni, belegondolni is rossz, hányféle kombinációja is van ennek az én betegségemnek. Ha úgy vesszük, azt mondhatom, egész jól jártam… Hát vegyük úgy. Lehet, hogy ez Isten hatására történt? A választ mindenki adja meg saját magának.

Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám
Park Könyvkiadó, 2013