Kímélet és önsajnálat nélkül | Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Bedő J. István

Azt mondtam, némiképp átgondolatlanul, hogy nagyon sokat tanultam Sándor Erzsi könyvéből. Hogy mit, nehezen tudom összefoglalni, de nem lehetetlen.

Kiinduló helyzet: SE fiatal színésznő Kecskeméten, világra hoz egy gyereket, akinek nincsen írisze. Tomi lát, de kicsit vak. Záró helyzet: SE önmeghatározása szerint többnyire újságíró, Tomi 22 éves, életvidám fiatalember, zenész, történész, és nagyon vak. Erre a kíméletlen fogalmazásra éppen ez a könyv tanított.

Ahhoz, hogy az ember ne szemérmeskedve beszéljen olyan fogyatékosságról, amit a társadalom válto­zat­la­nul nem tud kezelni, ahhoz kellett Sándor Erzsi köny­ve. Ez a kifordított cím is azt a hatalmas irónia- és önirónia-tartalékot leplezi le, ami nélkül nem lehetett volna végig­csinálni a hosszú két évtizedet. Ne kerteljünk, Juhász Tomit rettentően megkínozták ez idő alatt, főleg a kezdeti években, Erzsi pedig próbált ösztönösen dönteni, hogy mi történjen a fiával. Emiatt aztán Tomi – aki azért a vakulás mellett is nehéz természetű kölök volt – máshogyan lett a Vakoda (Vakok Iskolája) növendéke, és általában is sok minden másképp alakult az életében. Megtapasztalta a játszótéri kirekesztést, az önállósága korlátait, a saját dühkitöréseit az engedetlen eszközök ellen, a feladatok megoldása feletti türelmetlenségét (vagy türelmét). Nagyon sok mindent. A hangoskönyvet, a hallgatható zenét, majd azt a zenét, amit ő maga művelhet.

Erzsi pedig eközben – ahogyan mondja is – mindenféle tudatosabb tervezés nélkül csak mindig a legközelebbi feladatra koncentrált. És következetesen hagyta élni mindkettőjüket.

Biztosan nagyon sok olvasója fogja mondani, intenzív könnytörölgetés mellett, hogy az anya egy hős. Meg hős Tomi is, meg a csak lányként emlegetett Lujza (Tomi nővére) is, hogy sikerült idáig eljutni. Csak éppen minden érintett visszautasítaná, az egészen biztos. Ők az elfogadhatatlanba beletörődtek, és ugyanakkor a legtöbbet hozták ki magukból és egymásból.

Ha ugyanis lehántjuk Tomi és Erzsi személyes történetét (azt majd tessék elolvasni, azért jelent meg), és csak azt a közeget vizsgáljuk meg, amibe ők belecsöppentek, akkor vérlázító képet kapunk. Csupán szemezgetek. Ha egy szülő önfejűen elkezdi nevelni a gyerekét, ahelyett, hogy a védőnőre, tanácsadóra satöbbi bízná, elesik a támogatástól. A nevelés és oktatás intézményei (óvoda, általános iskola, középiskola) meglobogtatják az integrálás jelszavát, de jobbára képtelenek elvégezni a feladatot. Valójában a tálentumos pedagóguson múlik, hogy fejleszti vagy eltiporja a teljesen ép intellektusú, de problémás fogyatékkal élőt.

A píszí kifejezés már megvan, a politikailag korrekt bánásmód csak nyomokban. Tomi már túl van ezen a szakaszon, de a napjainkban még mindig befejezetlen tanügyi jégzajlás éppen az olyan iskolákat lehetetleníti el, amelyek néhány éve még képesek voltak fogadni és oktatni egy vak fiút. (Éljen az Alternatív Közgazdasági Gimnázium – ha hagyják!)

Hasonlóan felkészületlenek az iskolai osztályközösségek, ha szembesülnek az integráció mindennapjaival. A külföldi példákat, melyeket Erzsi a könyv bemutatójakor mondott el, föl sem említem. Ti. hogy melyik nyugat-európai iskolában van egy all-round gyógypedagógus, aki a sérült gyerekkel kapcsolatos, megoldhatatlannak tűnő problémák esetén megjelenik – és szakmai megoldást talál. És ne tévedjünk: nem országosan egyetlen ilyen van ott.

Végül pedig mondjunk pozitívumot: a vakok számára alkalmas laptopok fejlesztése, a felolvasóprogramok – nos, ez a terület, ahol siker illatosítja meg a levegőt. Most már csak az iskolai képzésben kellene idomulni az újabb készülékekhez.

Ne legyünk azért igazságtalanok: éppen a Vakoda kapcsán kerül elő egy megdöbbentő történet. Három, mélyszegénységben élő testvér közül kettő vak, ők állami gondozásba, az intézet fészekmelegébe kerültek, jól tanultak, középiskolát végeztek, följebb jutottak. Az ép szemű gyermek viszont a családban, a nyomorúságban maradt, és – ahogy Günter Wallraf fogalmazta híres riportkönyve címében – „egészen alul”.

Bizonyára akad a könyvnek olvasója, aki fejcsóválva vagy felháborodva olvassa Erzsi és Tomi visszatekintését, hogy vajon a vallás, a hit segíthetett volna-e nekik – vagy bárkinek.

Csakhogy támasz nélkül mivé lehet egy másik gyerek, ha Tomiéhoz hasonló, elkép­zel­he­tet­lenül ritka szembetegséggel születik – de sokkal rosszabb családi, anyagi körülmények közé? Nincs párhuzamos példa, nincs összehasonlítási alap. Tomi esete unikum marad, a szociális háló lyukain nagyon sokan kihullanak – legalábbis ez a dolgok sejthető kimenetele. Amennyire tudom – eltekintve a zeneművészektől – most sem marad sok munkalehetőség: a kefekötést, seprűkészítést gépek vették át, telefonközpontosra alig-alig van szükség, talán még a masszírozói meg a call-centeres, telefonos értékesítő pálya maradt nyitva. És még mi? Lám, én is tudatlan vagyok.

Kicsit elszakadtam Sándor Erzsi könyvétől – de ez megbocsátható, hiszen akarva-nem akarva egy társadalmi probléma köré építették a kötetet. Kötelező a többes szám, Erzsi megírta, Tomi kommentálta a fejezeteket, ahogy ő emlékezett vagy reflektált a történetnek éppen arra az adott részletére. A négykezes életrajzról ők maguk beszélnek.

Az, hogy ezen felül hallatlanul mulatságos, mentes minden érzelgősségtől, az egyszerűen remek. Erzsi ugyanis bátor. Kipróbálta, milyen a Láthatatlan kiállítás (igazi vaksötétben), másfelől meg elvitte Tomit nem-vak kirándulásra és tengerparti nyaralásra. Egyenesben tudósította, hogy mit lát, Tomi így lett világlátott. Öniróniával mesél eltévedéséről Salzburgban, ahol (természetesen) Tomi navigálta vissza a távol lerakott autóhoz, a saját tájékozódási (illat-GPS-)pontjai alapján. És az meg egészen különös, ahogy ez az immár egyetemet végzett huszonéves, egészséges ember módjára szépen leválik a szülőről, önálló életet él, saját elképzelésekkel, saját magát elhelyezve egy nem látott, de jól navigálható világban.

Juhász Tomi teljesen egészséges felnőtt lett. Ahogy Erzsi remélte. Csak éppen vak. De ez szinte elhanyagolható nehézségnek látszik. Illetve nem látszik.

Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám
Park Könyvkiadó, 2013
216 oldal, 2900 Ft
ISBN 978 963 355 0670

• Olvass bele!

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Sándor Erzsi 1956-ban született Budapesten. Tizennégy évig volt színész Miskolcon és Kecskeméten, tizennyolc évig volt a Magyar Rádió szerkesztője. Többnyire újságíró. Közben pedig anya nehezített terepen. Erről szól a könyv.

»Nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak fiú adatott. Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie, és azt akartam, hogy ebbe senki se rokkanjon bele.

Annak, hogy megírtam ezt a könyvet, biztosan van valami értelme. Talán csak annyi, hogy valaki belekapaszkodik az egyik mondatába, esetleg néhány percre megnyugszik, netán megérti, hogy mások is félnek, és senki sincs biztonságban. Szerintem nincsenek jó megoldások, csak ösztönös próbálkozások, hogy ne csak kibírjuk, de jól is érezzük magunkat a bőrünkben. Ennél sokkal bonyolultabb programban nem tudok hinni. Mindenesetre szabadon kísérletezhetünk, hiszen csak az életünkről van szó.

Azt hiszem, rengeteg módja van annak, hogy egy szülő alkalmatlanná tegye a gyerekét az életre. Az egyik legpokolibb az, ha nem nézünk szembe az adottságainkkal és a tényekkel. Illúzióba ringatni egy gyereket csak azért, mert mi magunk nem vagyunk képesek elviselni a bizonyosság terhét, jelentős bűn.«