Lubickolás az esetlegben és a minthában | Frei Tamás: 2015

Cserhalmi Imre

Új könyvének borítóján a kiadó arról tudósít, hogy Frei Tamás 28 utánnyomást megért műveiből eddig 250.000 darabot adtak el. Nemrégiben arról az igen jelentős összegről is megjelentek hírek, amelyet a szerző a könyveiért kaszált. Kétségtelen, hogy változóban van az érték szerkezete és fogalma. Nem is olyan nagyon régen még az volt értéktelenszagú, ami tömeges, annak az értéke kérdőjeleződött meg, ami túl sokaknak volt érhető és élvezhető. Ma meg például a nézettség számadatai valamennyi tévécsatornánál mindent felülíró értékké váltak. Kár ezen – noha volna miért s hogyan – keseregni, és kár valamiféle arisztokratikus finnyássággal legyinteni, miszerint a 250.000 eleve gyanús. Célravezetőbb és felelősebb eljárás a tömegsiker okait kutatni. Közülük említek itt néhányat.

Amint a címe is hangsúlyozza: a regény a könyv megjelenése után két évvel, 2015-ben játszódik, tehát a még ismeretlen, a feltételezett időben. A történet magva és kerete, hogy az addig is regnáló hatalom megnyeri a választásokat, mégis hatalmas népi felzúdulás tör ki, a miniszterelnök ellen merényletet követnek el, több vezető köztisztviselőt súlyosan bántalmaznak, többen lemondanak, elmenekülnek, Budapesten káosz uralkodik, és így tovább. A jóslás vádját is elkerülendő a szerző rövid megjegyzést írt regénye elé, amely arról a – jogászok által bizonyára „szótagonként is megrágott” – szándékról tanúskodik, hogy védve legyen az esetleges jogi-politikai következményektől. Azt állítja benne, hogy regénye „szereplőit képzelet szülte. Bármilyen hasonlóság létező személyekkel csakis véletlen műve lehet”. És azt is állítja, hogy a regénybeli események „többségükben megtörténtek, mint ahogy részben valóságosak azok az összefüggések is, amelyek a kitalált szereplők világát ebben a történetben körbefonják”.

Nos, ha valaki akár csak a hazai tömegkommunikációból is ismeri azt az olcsó vircsaftot, amit egyesek hajlamosak közéletnek hinni, az meglehetős pontossággal ráismerhet a regény néhány „kitalált” (az eredetihez képest kissé átretusált) szereplőjére, még ha a szerző ezen – mint írja előszavában – a meglepetéstől elképedni látszik. Képzeljünk el egy művet, amely az Austerlitz és Waterloo utáni években játszódik, de természetesen nem egy köpcös kis francia szerepel benne, hanem egy nyurga angol, akit végül nem száműznek, hanem kínzások után megölnek, és persze nem Napoleonnak hívják, hanem Brownnak. Miközben a „tábornokok” –mind Frei könyvében – Soros Györgytől Czeizel Endrén és Somlai-Fischer Ádámon át Bod Péter Ákosig nagyon is a saját nevükön szereplő, konkrét figurák.

Persze sok oka lehet – s van is – ennek a szerzői alapállásnak. Például, hogy ebben a keretben jó néhány olyan kemény politikai publicisztikát is a regénybe lehet illeszteni, aminek a közlési jogáért ellenzéki lapok a tíz ujjukat is megnyalhatnák. Mert ugyebár fikció az egész, megmondták nekünk előre. Hadd idézzek egy-két mondatot, persze szigorúan 2015-ből!

„…emlékeztek a miniszterelnök akkori rimánkodó kérésre egy brüsszeli sajtótájékoztatón, hogy ’mondják meg, mit tegyünk?’ Hát megmondták. És utána összezárt lábbal, vigyázzban állva tisztelettudó mosollyal elnézést kért Manuel Barrosotól… és mindenkitől, akitől csak kellett. Kifelé továbbra is ment a szabadságharcos duma, de a tárgyalóasztalnál már egy másik miniszterelnök ült.”

„…elhülyítve az agyatlan bérrabszolgák tömegét rezsicsökkentéssel, nyugdíjemeléssel, korrupciós ügyek bírósági ítéleteivel, megleckéztetett multikkal és hasonlókkal, addig minden oké.”

„…, szerinte a tudatlanságból eredő irigység miatt lehet Magyarországon cigányozni, buzizni, zsidózni, Nyugatot gyűlölni, bankármaffiázni, antiglobalistának lenni, és közben mégis olcsó perui paprikát enni a drágább kalocsai helyett.”

„mert Magyarországon… ahhoz kell legnagyobb tehetség, hogy az ember a megfelelő pillanatban húzzon el.”

„…látszólag úgy fog tűnni, hogy győz a szabadságharc, pedig a Nyugat mond le Magyarországról, és fordít hátat.”

„Miért van az, hogy mindig épp azok ragadják meg leggyorsabban a nemzeti zászlót, akik agyatlanul lerombolják a saját hazájukat?”

„Valójában és mélyen nem akarta senki sem csökkenteni a kisemberekre nehezedő nyomást, a satut és a prést, hiszen ebből él és gazdagszik az elit. Épphogy csak hatalomba keveredtek a fiúk, mindössze pár éve fértek oda a húsosfazékhoz, éhes volt mindegyik…”

„Erkölcs, lojalitás, hűség – mindez csak a kisemberek maszlaga.”

„De az ő pénzük, amire várnak, amiért az egész monopol kamukapitalizmusukat felépítették, megroppantva a fél ország gerincét, nos, annak a pénznek, ha törik, ha szakad, jönnie kell. Mert hát Magyarországon a beruházások 97 százalékát az Európától kapott ingyen pénzből finanszírozzák. Olyan nem történhet, hogy ez a forrás bedugul. Hiszen nincs helyette másik!”

Nem gondolom, hogy ilyesfajta újságszerű mondatok vezetnének ekkora könyvsikerhez, azt viszont gondolom, hogy sokkal inkább a mód, ahogyan Frei a tényeket kezeli. Ugyanis arra az olvasóra számít, aki a sorskérdéseiben tájékozatlannak érzi magát, hiszen áldozata annak a tudatos hatalmi szándéknak, hogy ilyen is legyen. Ne lásson a kulisszák mögé, ne értse az összefüggéseket. Ő az, aki – naponta találkozhatunk vele – üveggyöngyöket kap érték gyanánt, akit szivárvánnyal vakítanak, tüzes indulatokkal kábítanak, hamis áhítatokkal csillapítanak. Ez az ember szüntelenül szorong, feltételezésekre, gyanakvásokra, összeesküvés-elméletekre kényszerül. Szívesen rázza az öklét, méltatlankodik, káromkodik, aztán tűr és készéggel vállalja a sohasem konkrét, mindig általánosító és teátrális önvádat is, mert mélyen-bölcsen érzi: életének egyetlen célja lehet: a túlélés. Ezt az – általános! – életérzést célozza meg Frei regénye, erre épít nagy sikerrel. Nem állítom – sugallja a szerző –, hogy így volt, vagy van, nem állítom Viktorról, hogy Viktor, Sándorról, hogy Sándor, Andréról hogy André, de lehet… Esetleg. Talán. Mindenestre olyan, mintha. A bizonytalanságra, a releváns információk hiányára játszik, szüntelenül hangsúlyozván, hogy mindez ugyan nem valóság, hanem talán valóságos. Mintha és esetleg. Ez a rafinált alapállás teszi lehetővé, hogy a valóság feltárásának művészi típusú szándékát s egyben felelősségét elkerülje. E miatt az alaphelyzet miatt nem minősülhet Frei regénye irodalomnak (a művelt, okos szerző nem is akarja ezt a látszatot kelteni), hanem egyszerűen csak verbális terméknek. Annak viszont kiváló.

Például tökéletesen alkalmazza a lektűrök, krimik bevált patentjeit. A lehető legrövidebb és továbbolvasásra ingerlően végződő fejezetek sorrendjét, a történet különféle szálainak vezetését. Remekül szolgálja ki a gazdagok világába való (és általában a) kukkolás mindig létező igényét. Finomkodás nélkül bemutatja azt az undorító világot, amelyben minden és mindenki megvásárolható, mindenki mindenkitől tart, mindenki mindenkit elárulhat, és azt is, hogy milyen emberek e világ lakói, meg azok, akik oda vágynak. Tőzsde, kaszinó, ételek, italok, autók, helikopterek, drónok, lakosztályok, kastélyok, fegyverek, szivarok, autós üldözés, merényletek, jó sok vér, még több finesz, ékszer csakis Tiffanytól és persze Hermes-sál és Borelli-ing; Frei tényleg sokoldalú ismeretekkel nyűgöz le, és mindezt a jól értesültek, a beavatottak fölényével, mégis valamiféle, az olvasóval összekacsintó felülnézetből ábrázolja. A jólét, sőt a luxusélet, a magyar népet rendre csak baromnak emlegető – és úgy is kezelő – magyar poligarchák (döntéshozó politikus és milliárdos tőkés egy személyben) mindennapi fogyasztásainak, tulajdonlásainak, milliárdos tétmeccseinek ábrázolását valamiféle érzéki öröm és élvezet járja át.

Frei néha úgy tesz, mintha a felvilágosítás, az okok megismerése, a szélesebb látókör szolgálata vezetné tollát, és ezt talán őszintén is gondolja. A mindent felülíró szempontjának mégis az látszik, hogy el akarja adni a termékét. Olvasója valószínűleg nem okosabb lesz a világ dolgainak megértésében, csak sokkal több pletykát fog tudni róla. Nem fogja jobban megérteni a saját helyzetét alapvetően befolyásoló – bár sokszor homályban maradó – tényezőket, de azt biztosabban fogja tudni róluk, hogy megváltoztathatatlanok. Lehet, hogy a tájékozatlanabb olvasó gyarapszik majd néhány feltételezéssel, de a 2015-ös világot feltételes módban megrajzoló szerzőtől nem ismereteket kap. Frei Tamás a könyv olvasójának gyanúit – vagy ami rosszabb: általánosító, pontatlan, félhomályos következtetéseit – szaporítja, illetve erősíti.

A patentek közé tartozik a cselekménynek szinte az egész világra való kiterjesztése. Frei egykor kiváló külpolitikai újságíró is volt, aktuális tájékozottsága is ehhez igazodik, fölényesen birtokol széleskörű ismereteket: számtalan sajátosság, hagyomány, szokás, régi és egészen aktuális társadalmi és politikai esemény van úgyszólván a keze ügyében. Washingtontól Üzbegisztánig vagy Szomáliáig, az európai országokról nem is beszélve, remekül tudja növelni a cselekmény helyszíneinek számát és vonzását.

Noha, mint bevezetőben jeleztem: könyve mint verbális jelenség is megérdemel(ne) alaposabb tanulmányt, az mindenesetre bátran kijelenthető, hogy profi munka, érdekes olvasmány. Nincs kockázata a jóslatnak: újabb közönségsikerre számíthat. És egyszersmind biztatásra is.

Frei Tamás: 2015
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013
588 oldal, 3999 Ft
ISBN 978 963 254 5905

• Olvass bele! (A kiadó oldalán a borító képe alatt található a részletre vezető link.)

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

André története a következő parlamenti választások napjaiban indul ismét útjára, feszült, konfliktusokkal teli időszakban. A képzeletbeli Magyarország arra ébred, hogy a kisebbség került többségbe.

De hogyan? Miként és miért esik egymásnak a magyar politikai és gazdasági elit egy része, és mi köze mindehhez Andrénak, Adriennek és egy Kaliforniában élő sikeres magyar feltalálónőnek? Mi történik a sarokba szorított miniszterelnökkel, a magyar poligarchákkal, és persze Andréval, meg az ő fekete szemű hároméves kislányával, Fruzsikával.

Bátor és izgalmas utazás a következő évek Magyarországának kulisszái mögé.