W. I. médiamunkás saját évszázada | Wisinger István: A fel nem robbant csecsemő

Posted on 2013. november 7. csütörtök Szerző:

0


Wisinger_A-fel-nem-robbant-bor180Kulcsár István

„Nemcsak érdekes és izgalmas írás, hanem igaz is. Év­tize­des tanú vagyok rá!” Egykori munkatársa, Szegvári Katalin ezekkel a szavakkal méltatja a könyv hátsó borítóján Wisinger István – mond­juk feltételesen – memoárját, amely meglehetősen blikk­fan­gos címmel látott napvilágot.

Pályatársunk és barátunk, a MÚOSZ volt elnöke (Pulitzer-emlékdíjas, Aranytollal kitüntetett újságíró, médiaszociológus, főiskolai tanár stb.) könyvéről nehéz ennél többet és jobbat elmondani. Wisinger könyve ugyanis valóban érdekes, mert egy olyan bő fél évszázad jellemző pillanataiba enged betekintést, amelyben sokan kortársai voltunk. Izgalmas, mert egy csomó olyan dologról értesülhetünk belőle, amiről eddig nemigen tudtunk. És legfőképpen, mert szerzője igazat ír, jóra és rosszra egyaránt emlékezik, mégpedig alapvetően úgy, ahogyan valóban történt. (A memoárokban többnyire megszokottól eltérően ennek a szerzője például megemlékezik, sőt elismeréssel szól hajdani olyan kollégáinak, a múltban neves tévés személyiségeknek az érdemeiről is, akiktől útja később élesen elvált.)

Ez a könyv kordokumentum. Nem a szerző rádiós-televíziós pályafutásával kezdődik, hanem azoknak az ordas időknek a felvillantásával, amelyeknek következtében W. I. nem ismerhette az édesapját. Mindössze két hónapos volt, amikor Wisinger Vilmost németországi lágerbe hurcolták, ahonnan nem tért haza. Végzetes útja előtt (sejthette, hogy az lesz), hosszú levelet írt akkor csecsemő fiának, amelyet címzettje már csak felnőtt korában olvashatott el. Megrendítő olvasmány. De kordokumentum az az 1947-ben kelt és ugyancsak facsimilében közölt értesítés is, amelyben közlik a hozzátartozókkal, hogy a deportálásban elhunyt családfő után 2168 forint kárpótlásban részesülnek.

Az ifjú W. I. felnő, filmrendezőnek készül, de nem veszik fel a főiskolára (hozzáteszem: szakismerete, ízlése, tudása alapján „másodállásban” így is filmesztéta vált belőle), segédmunkás, majd szerkesztő a Magyar Rádióban (ahol történetesen e sorok írójával egy szerkesztőségben dolgozik). Később riporter, szerkesztő, menedzser abban a Magyar Televízióban, amelyet minden korlátja és fogyatékossága ellenére, ezért vagy azért, de csaknem mindnyájan visszasírunk.

És itt következnek a riporter visszaemlékezései a Csehszlovákia elleni 1968-as intervenció korabeli hazai „tálalásáról”, A Hétről, általában a médiát gúzsba kötő, de sokszor ebben a gúzsban is táncolni képes magyar tömegtájékoztatásról. Olyan eseményekről – például Kádár János és Nicolae Ceauşescu 1977-es debreceni és nagyváradi találkozójáról, vagy a CNN születéséről – amelyeknek a szerző a szó szoros értelmében közeli tanúja volt. Vele együtt ismerkedünk Svédországgal, Kubával, Nicaraguával, és legfőképpen az Egyesült Államokkal (ahol Fulbright-ösztöndíjjal fél esztendőt töltött), és amely, bár ott is helytállt, valóságos kulturális sokkot idézett elő nála.

Kevés magyar riporternek adatik meg, hogy annyi kiválósággal találkozzon pályafutása során (és készítsen többségükkel interjút is), mint Wisinger Istvánnak. A teljesség igénye nélkül: Henry Kissinger, Richard Nixon, Olof Palme, Szent-Györgyi Albert, Isaac Asimov, Wigner Jenő, Teller Ede, Ingmar Bergman, Herbert Olivecrona, Walter Cronkite, Faludy György, Göncz Árpád, Szepesi György. Portréjukat a szerző mesterien rajzolja meg, mindegyikhez hozzátéve nem kevés olyasmit, amiről eddig bizonyosan nem tudtunk.

Wisinger nagyon jól, láttatóan ír, történetei lekötik az olvasót, még a fajsúlyos eseményeket, tényeket is képes élvezetes, nem egyszer kifejezetten szórakoztató, sokszor önironikus formában előadni. Szakmánk régebbi művelői saját múltjukra ismernek a könyvből, a mai olvasók pedig fogalmat szerezhetnek belőle arról, milyen volt fénykorában a Magyar Televízió, továbbá, hogy nem új jelenség az, amikor hozzá nem értő, de a hozzáértők nyakába ültetett akarnok káderek jutnak döntő szóhoz a tömegtájékoztatás, a kultúra irányításában. (…)

Az emasa.hu oldalon megjelent írás szerkesztett változata. A teljes cikk elolvasható itt.

Wisinger István

Wisinger István

Wisinger István: A fel nem robbant csecsemő – Emlékek és képek a XX. századból
Noran Libro Kiadó, 2013
356 oldal, 3600 Ft
ISBN 978 615 527 4428

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ez a könyv rendhagyó önéletrajz, amelyben a történethez hozzá­tartoznak a családi és közéleti fényképek, doku­men­tumok, családi levelezések.

Ez a könyv „egy fel nem robbant csecsemő” életének króni­kája, tükör, amelyben a szerző – aki maga is formálója az eseményeknek – az olvasót a 20. század néhány történelmi pillanatával is szembesíti. Önportré és „családregény” ez a könyv, a személyes történelem egy mozaikdarabja.

A szerző vezérelve ma is az, ami egész pályáját végigkíséri: a türelmes megértés, a jó és rossz felmutatása. Könyve tisztelgés a pálya, valamint a pályatársak és kortársak életműve előtt, egyben kritikus fellépés azzal szemben, ami mellett másképpen elmenni neki nem lehet.

Wisinger István sorsában az olvasó gyakran a saját élete fordulataira is ráismerhet, és Karinthy Frigyessel együtt üzenhetik a mindenkori utókornak: »Egy élet története egyben regénye is annak…«