Wisinger István: A fel nem robbant csecsemő (részlet)

Posted on 2013. november 7. csütörtök Szerző:

0


Wisinger_A-fel-nem-robbant-bor180| Egy »történelmi találkozó«
láthatatlan szereplői |

1977-ben nekem jutott a „megtisztelő” feladat, hogy a Debrecenbe, majd Nagyváradra tervezett kétnapos Kádár–Ceauşescu találkozóról tudósítsam A Hét nézőit.

1967 és 1999 között összesen egyszer fordult elő, hogy az MTV első számú vezetője, tehát az elnök (sorrendben: Pécsi Ferenc, Nagy Richárd, Kornidesz Mihály, Bereczky Gyula, Szabó László Zsolt) személyesen igazított volna el bármilyen feladatom részleteire vonatkozóan. Különösen nem volt ez szokás A Hétnél, ahol a napi ügymenetet a felelős szerkesztő, Várkonyi András irányította, elsősorban a belpolitikai anyagokkal foglalkozott, amelyekről a főszerkesztő, Polgár Dénes csak utólag, a hétfő reggeli értekezleteken, mondta el a véleményét. 1977. június 1-jén váratlanul hívatott az elnök, Nagy Richárd, aki akkor már harmadik éve vezette az intézményt. Személyes beszélgetésen legutoljára vagy nyolc évvel korábban találkozhattam vele, amikor ő még a KISZ KB titkára volt, én pedig valamilyen ifjúságpolitikai témában készítettem vele interjút. Mindenkit, talán még a nőkollégákat is tegezte. Hamar a tárgyra tért: Hallom, te kíséred Jani bácsit Nagyváradra? Most szólok: ha azt látom vasárnap este az adásban, hogy Ceauşescu bármelyik találkozásnál, akár Debrecenben, akár odaát magához húzza az Öreget, és megpróbálja megcsókolni, vagy netán sikerül is, akkor ezzel a két kezemmel szedem le a golyóidat. Világos?

És orrom elé tolta két ökölbe szorított kézfejét. Persze közben vigyorgott, és élvezettel várta a reakciómat. Kétségtelen, hogy a majd egy hete tartó intenzív felkészülésem során ez lett a legfontosabb gyakorlati instrukció. Végeredményben, politikai értelemben is egyfajta eligazító utalás lehetett a két főszereplő privát viszonyáról. Úton Debrecen felé – a megbízatás végrehajtásának részletein gondolkodva – mégis eszembe jutott, hogy ez a „jó tanács” akár jöhetett egyenesen a pártközpontból, akár Kádár közvetlen környezetéből, bár ő maga aligha foglalkozhatott ilyesmivel.

Akkoriban minden feladatomra a Magyar Rádió archívumában készültem fel, mert a Népszabadság archívuma mellett bármely témában itt lehetett a legalaposabb tematikus és személyi dossziékat találni, akár 1956-ig visszamenőleg. Az ott olvasott cikk-kivágások alapján már érzékeltem, hogy ez a két nap eddigi televíziós feladataim közül az egyik legnehezebb lesz. Különösen a két ország közötti meglehetősen feszült, ellentmondásos viszony miatt. A nemzetiségi politika körüli nézeteltérések miatt Kádár 1961 és 1972 között be nem tette a lábát a szomszédos ország területére, Ceauşescu pedig soha nem tett – tehetett? – hivatalos látogatást Magyarországon. Kádár öt évvel korábban járt hivatalosan a román fővárosban. Azóta viszonzásaként hasonló meghívása volt a román pártvezérnek is, de ennek realizálását a magyar vezetés egyre halogatta. Köztudott volt, hogy a készülő ’77-es találkozót is beárnyékolta két konkrét ügy: az 1968-as csehszlovákiai megszállástól való román távolmaradás és Richard Nixon, amerikai elnök 1969-es bukaresti villámlátogatásának emléke. Mindkettő egyfajta Moszkvának címzett, „függetlenedést demonstráló mutatványnak” számított.

Debrecenben kivételesen a Kádár vezette delegáció tagjai és az újságírók is ugyanabban az épületben, az Aranybika Szállóban voltak elhelyezve. Nyilván azért is, mert másnap 10.00 órai kezdéssel pontosan a szemben lévő megyei pártbizottság épületében tartották az első hivatalos tárgyalást. Kollégáimmal – Neumann László operatőrrel és Lovász Ákos gyártásvezetővel, aki meglehetősen rozzant Volgánkat is vezette – este még megnéztük a fél nyolcas Híradót. Ennek természetesen vezető tudósítása: Kádár érkezése Budapestről Debrecenbe vonaton, és fogadása a pályaudvaron. Megvacsoráztunk, körülbelül egy óra múlva csöngött a szobában a telefon. Katona István, a Központi Bizottság irodavezetőjeként köztudottan Kádár bizalmi emberei közül az egyik legbefolyásosabbnak számított, és többnyire ő irányította legfontosabb látogatások sajtóügyeit. Kérte, hogy azonnal keressem fel a szobájában. A sajtókülönítményből rajtam kívül még ketten kaptak meghívást erre a beszélgetésre: Bajnok Zsolt, az MTI tudósítója – későbbi vezérigazgatója – és Bereczky Gyula, a Magyar Rádió Krónika rovatának munkatársa – a rendszerváltás előtti utolsó MTV-elnök, aki a Rádióból a pártközpont agitprop osztályán tett kanyar után, Kornidesz Mihályt követve 1987. január elsején került a Szabadság térre.

Katona, akivel személyes viszonyom is volt, részben a korábbi tudósítások kapcsán, részben pedig mint elszánt amatőr fotós és MÚOSZ Fotószakosztályának egyik vezetője, általában közvetlen, kollegiális stílusban kezelte az újságírókat, önmagát is annak tekintette, évekig a Népszabadság főszerkesztőjeként is dolgozott. Most kissé feldúltnak tűnt.

Képzeljétek – vágott bele a nekünk és neki is szokatlan magyarázkodásba – Ceauşescu, aki odahaza jellemző módon hivatalosan nem jelentette be, hogy holnap átjön Magyarországra, illetve Kádár felkeresi Nagyváradot, a nap folyamán az utóbbi városban nagygyűlést tartott, és szokása szerint „helyszíni eligazítást adott a szocializmus romániai építésének további legfontosabb feladatairól”. Majd miután értesült, hogy Kádár vonattal érkezett, mintegy fél órája küldetett egy faxot, hogy megváltoztatta döntését, és mégsem repülővel jön Debrecenbe, ahogy korábban kialkudta, hanem a megbeszélt időben a repülőtér helyett a Kádár vezette delegáció a pályaudvaron várja őt. Nem tudom, hogy reggelig mi történik, de 7 órára újra gyertek ide a szobámba, addigra kialakul, hogy hova kell mennetek.

Még be sem fejezte a mondatot, amikor váratlanul és természetesen kopogás nélkül kinyílt az ajtó, és belépett Kádár, egyedül. Köszönés után rögtön a tárgyra tért:

Hallom, valami gond van a holnapi programkezdéssel?

Katona egy gesztussal próbálta jelezni, hogy feleslegesek vagyunk, de Kádár nem tekintette az ügyet négyszemközti témának. Katona átnyújtotta neki a telexet, végigolvasta, majd tán két perc gondolkodás után ennyit mondott:

Küldjenek egy választ neki, hogy jön, ahova akar, én a megbeszélt időben várni fogom a repülő­téren. Jó éjszakát.

Majd sarkon fordult, és eltűnt az ajtó mögött. Katona szemmel láthatóan megkönnyebbült, széles mosoly ült ki az arcára, és azonnal beszédes lett:

Ez volt a programegyeztetés legnehezebb pontja. Ceauşescu kitalálta, hogy ezt a nyúlfarknyi utat azért teszi meg repülővel, mert arra számított, hogy integetők és éljenzők sorfala között jöhet majd be a konvoj, így ehhez az úthoz is nyitott kocsit küldött a repülőtérre. Kádárnak persze ez nem tetszett, de a partner hajthatatlan volt.

A »történelmi találkozó« protokollképe (MTI)

A »történelmi találkozó« egyik protokollképe (MTI)

Másnap reggel már 8 órakor „csőre töltött” kamerával és mikrofonnal ott álltunk a betonon a nekünk kijelölt helyen, mintegy öt méterre a vörös szőnyegtől. A fogadó küldöttség tagjai sorra érkeztek, köztük civilek is, üzemek dolgozói, iskolások, de nem alakult ki feltűnően népes tömeg. Háromnegyed kilenc előtt öt perccel gördülhetett be az utolsó fekete autós konvoj, a megyei vezetők autói, Kádár kísérete, majd az ő autója. Katona is abból szállt ki, nyilván volt még mit megbeszélniük. A fogadóbizottság a vörös szőnyeg végén felsorakozott, legnagyobb meglepetésemre Kádár még nem tartott velük, hanem hajadonfőtt odajött hozzánk, és mintha csak az előző esti félbe maradt beszélgetést folytatná, elkezdett panaszkodni, hogy micsoda ostobaság ez a repülőtéri cirkusz és az egész kötelező felhajtás. Én úgy álltam, hogy szemből láttam, amint ereszkedik le a repülőgép, ő, mivel háttal állt, csak a gép zúgását hallva fejébe nyomta jellegzetes barna kalapját, és odavetett még egy mondatot:

Na, megyek fogadni ezt az őrültet – Sarkon fordult, és odaballagott a fogadó­bizottság sorfalának élére.

Pár perc múlva a gép lassan kanyarodva a vörös szőnyeghez gurult, megállt, az ajtóban előbb egy férfi stewardess jelent meg, majd leszaladt az odatolt lépcsőn, akkor egy hatalmas férfi bukkant fel, aki az ajtóban állva alaposan körbenézett – nyilvánvaló volt, hogy egy biztonsági ember – majd visszafordult, és akkor Ceauşescu is körülményesen lekászálódott a lépcsőn. Kádár nem lépett ki elé a sorból, hanem megvárta, míg közelébe ér, akkor nyújtotta a jobbját, Ceauşescu ballal megfogta a karját, és a nála jó fejjel magasabb Kádárt maga felé húzta a szokásos csókra.

Kádár vonakodva sem tudta ezt megakadályozni, de a groteszk mozdulatsorból mindössze egy formális arc-összeérintés sikeredett, és nem a moszkvai szokás szerinti háromlépcsős csók. A továbbiakat nem várhattuk meg, hanem rohantunk a kocsinkhoz, mert előbb kellett a Megyeháza elé érnünk, hogy az érkezés képeit felvehessük. A formálisan integető tömeget nehéz lett volna lelkes fogadóként lefilmezni. Ráadásul kiderült, hogy a városközpont felé már nincsenek gyülekezők. Így aznap csak az ebéd közben elhangzó pohárköszöntőkkel volt dolgunk. Itt igyekeztünk, mindkét beszédből rövid részleteket rögzíteni, mivel a hivatalos tárgyalásokon sem lehetett jelen újságíró, mikrofon vagy kamera. Katona jelezte, hogy este nem kell újra kimennünk a repülőtérre, sőt a másnapi program nekünk már a határon túl, a Bihar megyei pártbizottság épülete előtt kezdődik. Azt követi a díszebéd, utána a hivatalos konvoj kíséretében autós városnézés, majd a pályaudvaron sorra kerülő, előre kiszámíthatatlan időpontú búcsúnál kell dolgoznunk.

Katona külön félrehúzott, és sikerült meglepnie egy felejthetetlen mondattal:

Nem tudom, mit vettél, veszel fel szinkronban, de amikor megvágod az anyagot, akkor szíveskedj a két napról a Népszabadságban holnap megjelenő szöveghez igazítani a te szövegeidet. A végső változatba én még beleírok, és persze stilizálom is.

Éjszaka, a másnapi kiszámíthatatlan eseményektől is tartva, nehezen aludtam el, de főleg azért is, mert eszembe jutottak a Rajk-ügyben az Országgyűlési Könyvtárban, a Szabad Népben megtalált zárójelbe tett mondatok. „Ez még mindig így megy? – tört rám a naiv hitetlenség –, léteznek még »utólag megírt« – ahogy az angol mondja, utólagosan »megdoktorált« – beszédek is, két és fél évtizeddel később?”

A sajtókaraván másnap hajnalban a hivatalos konvoj előtt ért be a Nagyvárad központjában lévő szálláshelyünkre. Minden újságíró külön szállodai szobát kapott, ahol az asztalon román és magyar nyelvű propagandaanyagokat talált. Kádár a váradi pályaudvarra érkezett a különvonattal, és csak itt ült gépkocsiba, mi a tárgyalás helyszínén, a Bihar megyei pártbizottság kopott épületének kapujában fogadtuk. Az előző napi ebéd közben elromlott a magnetofon és a kamerát összekötő, a kép és hang szinkronitását biztosító kábel csatlakozó része. Kiderült, hogy a kábel vége csak akkor marad benn a gépben és veszi a hangot, ha azt kézzel folyamatosan benyomva tartom. Magától nem érintkezett a szükséges helyen a géppel, tartalék kábelünk pedig nem volt. Várakozás közben észrevettem, hogy az asztal egyik oldalán lévő középső teríték mellé egy férfi fekete műanyag mappát helyez, nyitva. Odasündörögtem és egyértelmű volt, hogy Ceauşescu pohárköszöntőjének szövege fekszik előttem, természetesen számomra érthetetlen román nyelven. Feltűnt, hogy a szöveg betűmérete szokatlanul nagy. (Később megtudtam: a speciális írógépet az Egyesült Államokból hozatták. Az angol újságok életrajzi cikkeiből ekkor már azt is tudtam, hogy Ceauşescu csak hosszas gyakorlás után birkózott meg gyerekkori dadogásával. A speciális géppel írt nagybetűs szöveg is ezzel a múltbéli hátránnyal lehetett összefüggésben.)

Gyorsan felfirkantottam a második oldal utolsó és az utolsó előtti oldal első szavát, mivel elhatároztam, hogy felveszem a két első oldalt és a két utolsót, arra pedig magyarul összefoglalva rámondható a szükséges szöveg. Akkoriban általános gyakorlat volt az idegen nyelvű beszédeknél, hogy összefoglalva hangzott el a lényeg, háttérben hallható nem érthetően, hanem atmoszféraszerűen az eredeti nyelvű szöveg. Azonnal ott termett a sötét ruhás úr, aki a dossziét az asztalra tette, és magyarul felelősségre vont, hogy mit matatok, és egyáltalán hogy képzelem ezt? Kínomban rögtönzött magyarázkodásba kezdtem, hogy előző nap Debrecenben mind a két pohárköszöntőt felvettem, és itt legalább részleteket kell rögzítenem, mert otthon számon kérik tőlem a főnökeim. Meglepve hallgatott végig, majd legyintett egyet és otthagyott. Csak Pesten derült ki másnap a vágószobában, hogy a kábelhiba ellenére a felvétel a manuális szoros tartással technikailag kifogástalanul sikerült.

A két pártvezető a terembe lépve nem ült le azonnal, hanem egymás mellett toporgott, majd pár perc múlva kiderült, hogy az ebéd állva, pezsgős köszöntéssel kezdődik. A pincér a poharakkal megrakott tálcával először Kádárhoz lépett, aki a legközelebbi pohár felé nyúlt, a pincér azonban elfordította a tálcát, majd magyarul megszólalt:

Az a pohár Ceauşescu elvtársé, kérésére nincs lehűtve, mert tart a torok­gyulladástól.

Kádár akkor megfogta a másik poharat, majd amikor sor került rá, egyetlen látványos mozdulattal, tüntető gyorsasággal hajtotta fel az italt. A magyar delegáció tagjainak arcán alig látható mosoly suhant át. Mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy a román pártvezető nem a torokgyulladástól, hanem valószínűleg mérgezéses merénylettől tartott, és az ő poharát már előkóstolták.

Az ebéd után a mi stábunk is helyet kapott a Román Televízió egyik nagyplatójú, teher­autó­szerű, speciálisan az utcai forgatásokra kialakított kocsiján, és a konvoj mellett illetve előtte haladva szokatlanul kényelmes körülmények között vehette fel operatőr kollégám, Neumann László a séta képeit. A kirendelt ünneplő váradiak sorfala előtt nem a legrövidebb úton jutottunk el a tervezett nagygyűlés helyszínére. Útközben feltűnt, hogy a velünk egy autóban utazó operatőrök néma géppel forgatnak, tehát hangot nem vesznek. Körbenézve láttam, hogy még vagy négy kocsiról forgatnak, de egyikről sem készül hang.

Félhangosan megjegyeztem ezt a gyártásvezetőnknek, Lovász Ákosnak, mire a mellettünk álló és szemmel láthatóan „kagylózó” román kolléga kifogástalan magyarsággal megszólalt:

Mi majd a stúdióban alákeverjük a hangot, de sokkal erősebbet – vigyorgott.

A délutáni nagygyűlés felvétele már a híradósok feladata volt. Mi visszamentünk a szállodába azzal, hogy legkésőbb fél hétkor legyünk kint a pályaudvaron. Négy óra után – a pokoli meleg miatt – ingben és alsógatyában hevertem az ágyon, amikor egy váratlan telefonhívás zavart meg, hogy azonnal menjünk ki a pályaudvarra, mert elmarad a kora estére tervezett utolsó tárgyalás. A pletyka szerint tulajdonképpen félbeszakadt a megbeszélés, mert a tervezettnél kevesebb ügyben sikerült megállapodni, és a zárónyilatkozat szövegének aláírását is éles vitát követő, jelentős módosítások előzték meg. Ezért Kádár a tervezettnél korábban, délután ötkor hazautazik.

A pályaudvaron a következő kabaréba illő jelenethez asszisztálhattam: Kádár a szerelvény megfelelő ablakában állt és integetett a tőle pár lépésre álló román vezetőnek. Kettejük között, közvetlenül a román pártvezető előtt, még a kilátást is zavarva, a mögötte álló személlyel mit sem törődve ott állt Neumann László, A Hét operatőre, és forgatta, ahogy Kádár integet, ahogy a vonat lassan elhagyja a pályaudvart. Közben két civil ruhás úr rángatja, de megmozdítani sem tudták, majd, ahogy elgördült előle a szerelvény, pár perc múlva abbahagyta forgatást.

Hazafele utazva némi iróniával, de teljesen komolyan felelősségre vontam Neumannt azért, mert feleslegesen volt erőszakos, és nem gondolt arra, hogy a két – nyilván – titkosrendőr egyszerűen elvonszolja, és ha elviszik, akkor két hétig sem őt, sem pedig az elkészült riportot nem látom viszont. Tőle szokatlan indulattal azt válaszolta, hogy ő csak arra gondolt:

Tökéletes felvételt kell csinálnom a szemmel láthatóan kényszerűen és szimbolikusan integető Kádárról. Két román kíber nem fog kizökkenteni a munkámból. Az én dolgom Jani bácsit filmezni, akkor is, ha leszakad az ég!

Szombat késő este vette át a kész anyagot Megyeri Károly elnökhelyettes, Erdős András, a Politikai Adások főszerkesztője és a felelős szerkesztő, Várkonyi András. Polgár Dénes, A Hét főszerkesztője csak másnap délelőtt jött be, amikor a pártközpontból Gyenes András, a KB akkori külügyi titkára és kísérete nézte meg a riportot. Kétszer egymás után. Hogy időt nyerjünk, az átvétel a szinkronstúdióban zajlott, ha a narrátori szövegen valami azonnali igazítást kérnek. Egyetlen érdemi szót sem hangzott el, se dicséret, se bírálat. Mintha a riport készítői ott se lettek volna. Némán visszavonultak Megyeri szobájába, nyilván azért, hogy ott mondjanak véleményt. Polgár és Várkonyi velük ment, engem nem hívtak, így idegeskedve a szerkesztőségi szobában vártam a véleményt. Tíz perc múlva hívott Várkonyi: „Hazamehettek, így megy le.”

A hangján éreztem, hogy nagyon elégedett volt. Én nem teljesen, csak annyiban, hogy túl vagyok rajta. A véres verítékkel összevágott riportnak egyetlen pillanata sem volt, amely a protokoll eseményeken kívül bármi érdemi dolgot tartalmazott volna a kétnapos „történelmi” találkozóról. Nem vettük fel Nagyváradon az ebéd előtti pezsgős álldogálásból Ceauşescu sürgető szavait, hogy reméli, a mai nap folyamán kiderül, hogy mikor kerül sor budapesti hivatalos látogatásra. De azt sem, hogy Kádár az előző napi tárgyalásokon – a konzulátusok hosszan húzódó megnyitásának egyoldalú halogatására utalva – mintegy megfogalmazta a látogatás egyik feltételét; reméli, amit Debrecenben nem sikerült eldönteni ez ügyben, arról itt majd megállapodnak. Majd hirtelen hozzátette:

Mi azt szeretnénk, hogy a romániai magyaroknak jutna legalább annyi demokrácia a mindennapokban, mint amennyi a romániai románoknak is még hiányzik!

Ez a mondat soha nem kapott nyilvánosságot, nem rögzítettük mi sem, mert ez a beszéd rögtönzött kiegészítéseként akkor született. Pedig a fordítás meghallgatása után igen beszédes lett volna Ceauşescu döbbent arca. Természetesen ez a mondat a másnapi Népszabadságból is kimaradt. Ha mégis felvesszük, akkor Katona még Debrecenben tett kérése szerint, e találkozó politikailag legfontosabb mondatát kellett volna kivágnom.

Wisinger István: A fel nem robbant csecsemő. Emlékek és képek a XX. századból.
Noran Libro, 2013