Shelley Emling: Marie Curie és lányai

Posted on 2013. október 31. csütörtök Szerző:

0


Emling_Marie_Curie-bor180| Előszó | Új kezdet a világ legnagyszerűbb tudósa számára

A távolból halványan már a nagyváros körvonalai látszódtak a fülledt párában, amikor az Atlanti-óceánt átszelő RMS Olympic többhetes útjának végállomása, New York kikötője felé közeledett 1921. május 11-e reggelén. Az óceánjáró fedélzetén utazott a világ leghíresebb tudósa, Marie Curie is, környezetéből kirívó, ám karakán kísérője, Missy Meloney amerikai újságírónő társaságában. Meloney figyelmeztette Marie-t, hogy a mólón újságírók és fotósok hada tolakodik majd, izgatottan várva az „emberiség jótevőjét”. Marie – törékenysége és nyilvánosságtól való félelme miatt – nem siette el a megjelenést, holott a tömeg már öt órája várt rá. Végül Meloney a tatfedélzeten – trónon ülő királynő módjára – egy hatalmas, kényelmes karosszékbe ültette.

Marie láttán a rengeteg fotós vészjósló közelségből féktelen kattintgatásba kezdett. „Ide nézzen, Madame Curie! Forduljon jobbra! Emelje fel a fejét! Erre nézzen! Most erre! Erre!” A fényképezőgépek szűnni nem akaró kattogása kaotikus hangzavart eredményezett, és merényletként érte az 53 éves, megilletődött fizikusnőt, akinek ez volt élete első tengerentúli útja. Vigyázó szemmel, szinte testőreiként ott állt Marie-val két lánya, az akkor 23 éves Irène és a 16 éves Ève. A három Curie hölgy mindössze egy utazóládányi ruhával érkezett.10 Madame Curie és lányai

A gyors sajtótájékoztatót követően Marie kétségkívül megkönnyebbült, amikor a nyüzsgés elől végre menedéket lelt Meloney New York-i lakásában, amely a maga és a lányai számára támaszpontként szolgált az előttük álló, beszédek, ebédek és fogadások sorával teletűzdelt hét hét során. Marie Curie bárhová ment is, mindenhol újabb és újabb érmek, kitüntetések, rangok és elismerések vártak rá. Ahogy Ève Curie később kifejtette: „Az amerikaiak szinte vallásos rajongással vették körül Madame Curie-t, a legelismertebb élő személyként tekintettek rá.” A lelkesedés napról napra nőtt. Ismeretlenek százai bámultak rá, lökdösődve igyekeztek minél többet látni belőle. Az egyik állomáson annyira buzgón rázott vele kezet egyik rajongója, hogy Marie karját fel kellett kötözni. Amerika egyszerűen nem tudott betelni vele, de mindez a felhajtás nem volt hiábavaló Marie számára.

Kilenc nappal az Egyesült Államokba érkezését követően – egészen pontosan 1921. május 20-án délután 4 órakor – a Fehér Ház legtágasabb terme, a Keleti Szoba kétszárnyú ajtaja lassan kinyílt, egy nagy bevonulás kezdetét jelezve. Elöl a first lady, Florence Harding haladt Jules Jusserand francia nagykövettel, őket pedig Warren Harding elnök és karján Madame Curie követte. A sort Missy Meloney, valamint Irène és Ève Curie zárta, mögöttük a Marie Curie Rádium Bizottság (Marie Curie Radium Committee) több amerikai hölgytagja sorakozott fel.

Marie várta, hogy megkapja, amiért érkezett: egyetlen értékes grammot az általa 1898-ban felfedezett rádiumból, amelyet amerikai nők és fiatal lányok lelkes segítsége révén sikerült megvásárolni. Kevésbé volt nyilvánvaló, hogy ez az egyszerűen öltözött nő – akit Európában soha nem ismertek el igazán – olyan új öntudatra ébredt, amely egyben élete utolsó fejezetének nyitányát is jelentette. Marie amerikai útjának sikere élete hátralevő részében újra és újra testet öltött, és sok-sok, számára fontos esemény előidézője lett. Ève Curie úgy fogalmazott, az út alatt lehulló fátyol lehetővé tette, hogy nővérével meglássák, az ő „édes Mé-jük” valójában mit is jelent a világ számára.

Maria Sklodowska-Curie

Maria Sklodowska-Curie

Az Egyesült Államokban enyhülni látszott az I. világháború utáni válság, jóléti időszak vette kezdetét. Minden újság Harding szlogenjét szajkózta: „Kevesebb politikát az üzletben, több üzletet a politikában.” A nők pedig, miután 1920-ban elnyerték a választójogot, egyre erősebbnek érezhették magukat.

Akár örültek neki, akár nem, az Egyesült Államok életereje a Curie családra is hatással volt. Marie-ban az emberek saját reményeik és álmaik megtestesítőjét, a fényes karriert befutó nőt, az odaadó anyát látták, akit végre a lehető legkörültekintőbb módon ünnepeltek.

Sokakhoz hasonlóan Madame Curie-ről magam is fiatal diákként tanultam – arról, hogyan került egy egyszerű lengyel családból a Sorbonne padjaiba; hogyan lett ő az első kétszeres Nobel-díjas a történelemben, ami nőként különösen nagy eredménynek számított abban az időben. Tudtam, hogy nemcsak egy, hanem két elemet is felfedezett: a rádiumot és a polóniumot, továbbá azt, hogy ő használta először a „radioaktivitás” szót. Noha főként a rádium felfedezéséről ismert, a tudomány számára az igazi kincset azzal adta, hogy felfedezte: a radioaktivitás nem a felszínen lejátszódó kémiai folyamatok eredménye, hanem sokkal inkább az anyagot alkotó atomok belső tulajdonsága. Irányításával végezték el a neoplazmák – vagy tumorok – radioaktív izotópokkal történő kezelésének első kísérleteit. Albert Einstein után kétségkívül a történelem leghíresebb tudósává lett. Életét hűség, nagylelkűség, makacs elszántság, a munkára való rendíthetetlen összpontosítás és a tiszta tudományok hasznosságába vetett erős hit jellemezte, ezek a jellemvonások pedig Amerikában különösen nagy csodálatnak örvendtek.

Számomra a leginkább bámulatra méltó az volt, hogy fiatal nőként úgy hitt abban, hogy találnia kell valamit, hogy azt sem tudta, mit is keres pontosan. Miután feltételezte, hogy léteznek radioaktív anyagok, éveket töltött azzal, hogy ezeket megtalálja. Kiselejtezett urán- és uránszurokércek tonnáit vizsgálta át egy rozoga faviskóban, veszélyes körülmények között. Denise Ham író szerint Marie – noha ujjpercei megégtek és a bőre megrepedezett rajtuk – egytonnányi uránszurokércből mindössze négy decigramm (négy levélbélyeg súlyának megfelelő) rádium-kloridot tudott kinyerni.

Marie emellett tragikus sorsú nő volt, hiszen 1906-ban, 38 éves korában megözvegyült, amikor Párizsban egy lovas kocsi elgázolta tudós férjét, Pierre Curie-t.

Ugyanakkor keveset tudunk arról a barátságról, amelyet Marie az amerikai újságírónővel, a híres The Delineator női magazin szerkesztőjével, Mrs. William B. Meloneyval, becenevén Missyvel ápolt. Ez a barátság mindkettejük számára sorsfordító volt, és ennek eredményeként indult el az az országos méretű adománygyűjtés, amelyet az amerikai nők a Marie kutatásaihoz szükséges rádium megszerzéséért szerveztek. Meloneyban minden megvolt, ami Marie-ból hiányzott: karizmatikus, tűzrőlpattant, közismert előadó volt. Marie-hoz hasonlóan szívósságért neki sem kellett a szomszédba mennie. Senki sem állhatott az útjába. Meloney azonban nem csak Marie-hoz állt közel, két lányát, akik édesanyjuk elszánt védelmezői voltak, ugyancsak rajongva szerette.

Marie leginkább Meloney gyámolításának köszönhette, hogy sikerült leküzdenie nyilvánosságtól való félelmét, megnyitva ezzel az utat az egyesült államokbeli pénzügyi és tudományos forrásokhoz, ahol – ahogyan Ève Curie fogalmazott – „semmi sem lehetetlen”. Az amerikai kutatóközpontokban akkoriban ötvenszer annyi rádium volt, mint az az egyetlen gramm, amelyet Marie – a felfedezője – franciaországi laboratóriumában őrzött.

Amerikai útja során Marie – Meloney szárnyai alatt – életében először láthatta, hogyan segítheti őt hírneve az érvényesülésben és céljai elérésében. Az azt követő években világszerte számtalan alkalommal szólalt fel nagy tömegek előtt különböző konferenciákon és megbeszéléseken, és egyre kevésbé zavarta a rivaldafény. Marie – látva, milyen lelkesen támogatják – egyre inkább élvezte a sikert a Párizsban 1914-ben megalakult Rádium Intézet (L’Institut du Radium), majd a varsói Rádium Intézet (Instytut Radowy) alapítójaként. Később a Népszövetség számára végzett munkájával a világbéke ügyéhez is a nevét adta. Mindez nagyrészt Meloney hatásának volt köszönhető, az újságírónővel való találkozása előtt ugyanis Marie irtózott a nyilvánosság minden formájától. Egy francia lapszerkesztő egyszer meg is jegyezte: „[Curie], aki nap mint nap a villámlásnál is veszélyesebb rádiumrészecskékkel kísérletezik, megijedt, amikor a nyilvánosság elé kellett állnia.”

Marie amerikai kiruccanása annak a lehetőségét is megteremtette, hogy a sok-sok külön töltött év után lányaival végre minőségi időt szentelhessenek egymásnak. A lányok rendkívüli nővé értek: Irène maga is Nobel-díjat kapott, Ève pedig ünnepelt író és haditudósító lett. (A francia nemzetiségű Ève 1958-ban amerikai állampolgárrá vált, miután 1954 novemberében az ifjabb Henry Richardson Labouisse amerikai politikus és diplomata felesége lett. Utolsó éveit New Yorkban töltötte, ahol 2007-ben, 102 éves korában hunyt el.)

Számos Madame Curie-ről szóló könyv meséli el szerény gyermekkorát és a férjével való bámulatos kapcsolatát. Kamaszkora − amikor nevelőnőként dolgozott, éjszakánként pedig matematikát és természettudományokat tanult − kétségkívül legendává vált. Áldozatos munkájának ugyanakkor meglett a gyümölcse, amikor 1911-ben átvehette második Nobel-díját is. Az amerikaiak Marie Curie iránti rajongása és a tudós egyesült államokbeli útjai (1929-ben ismét visszatért) nem csupán az asszony és lányai, de az amerikai nép számára is nagy jelentőséggel bírtak. Míg Marie pártfogóra, addig az ország olyan női példaképre talált, akiért érdemes volt küzdeni. Az a vendégszeretet és nagyvonalúság, ahogyan a három Curie hölgyet fogadták, bármely államokbeli nagyvárosban jártak is Bostontól Chicagóig, ékes bizonyítéka volt az amerikaiak lelkesedésének az idegen országból jött Curie-k iránt. Mihelyst Meloney elhíresztelte, hogy Marie-nak rádiumra van szüksége, rövidesen – a legnevesebb orvosoktól az egyszerű diákokig – amerikaiak ezrei álltak vállvetve az adománygyűjtő kampány mögé. Hasonlóan látványos adománygyűjtő megmozdulás utoljára akkor söpört végig Amerikán, amikor lakói az 1800-as évek végén a franciáktól kapott ajándék, a Szabadság-szobor talapzatának a megépítésén szorgoskodtak. Akkoriban az ország lakosainak többsége ugyancsak sokat adakozott. Marie 1929-ben tett második egyesült államokbeli látogatása nyomán – nagylelkű adományok révén – sikeresen szerelhették fel laboratóriumi kellékekkel a varsói Rádium Intézetet, amelyet 1925-ben nővérével, Broniával, az intézet igazgatójával együtt alapított.

Shelley Emling

Shelley Emling

Úgy éreztem, Marie Curie élete számos feltáratlan titkot rejteget. Bátorkodtam életrajzi könyvet írni a már oly sokat méltatott emberről azzal a céllal, hogy az úttörő tudós mögött rejtőző nőre, anyára és barátnőre fókuszáljak. Az életrajzhoz szükséges kutatások javát Marie egyetlen unokája, Hélène Langevin-Joliot és a párizsi Curie Intézet (Institut Curie) nagylelkűségének köszönhetem. A 80 éves atomfizikus átadta nekem az édesanyja, Irène által írt nyolcvannyolc oldalas, Marie-ról szóló emlékiratát. Bepillantást engedett továbbá abba a francia nyelvű, több mint kétszáz levélből álló gyűjteménybe is, amelyet Marie és lányai 1906 és 1934 között váltottak. Langevin-Joliot asszony pár évvel korábban több doboznyi archív anyagot is nyilvánosságra hozott a szüleiről. Az új információk segítenek megismerni, hogy milyen volt Marie anyaként, és hogyan járta kötéltáncát családja és karrierje között. Rengeteg időt töltött otthonától távol, munkájában elmélyülve, ám ez cseppet sem gátolta abban, hogy lányaival meghitt kapcsolatot ápolva tartsa szemmel fejlődésüket. Ève Curie visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy egy alkalommal Marie elkeseredettségében az öngyilkosságot fontolgatta, gyermekei érdekére ügyelve azonban soha, egy pillanatra sem feledkezett meg céljairól.

Anya és lányai gyakran a legtriviálisabb témákról leveleztek. Akad levél, amelyikben épp az aranyhaluk egészségi állapotát vitatják meg, egy másikban a tengerparti hullámok nagyságát fejtegetik. A levelek egy olyan anya képét tárják elénk, aki folyton gyermekei bocsánatáért esedezett az elmulasztott születésnapokért, miközben görcsösen ügyelt elméjük pallérozására, ezért bonyolultabbnál bonyolultabb matematikapéldákat küldött nekik.

Langevin-Joliot meglátásai is rendkívül sokat segítettek munkámban. „Nagyanyám teljesen más ember lett Amerikából való visszatérése után […] egy életre megváltoztatta az az út” – mesélte az előkelő hölgy. A Curie Intézet egy kis irodájában számos papírköteg között ülve azt fejtegette nekem, hogy a legtöbb könyv csak a gyermekkorától az I. világháborúig foglalkozik nagyanyja életével, mintha „utána hirtelen meghalt és semmi más nem történt volna”. Arra is rámutatott, hogy nagyanyja először egy nagyszerű kutató feleségeként vált ismertté, majd az egyszerű lengyel lányt látták benne, aki nagy próbákat állt ki, hogy híres tudóssá lehessen. „Ám sokkal több volt ennél […] hiszen egy személyben volt anya, a béke híve és humanitárius lélek.”

Renaud Huynh, a párizsi Curie Intézet igazgatója ugyancsak megerősített küldetésem létjogosultságában. Egyetértett velem abban, hogy Curie életének utolsó húsz éve különösen fontos, többnyire mégsem fordítanak rá kellő figyelmet. „Az írók hajlamosak megfeledkezni arról, hogy Marie Curie élete nem ért véget az I. világháborúval, és hogy az ő jóvoltából létrejövő Rádium Intézet igen hamar nemzetközi hírnévre tett szert, és ezt mind a mai napig őrzi – mondta az igazgató. – Marie életének utolsó fejezete, az 1918 és 1934 közötti időszak, szinte teljesen ismeretlen az olvasók előtt.” E felvetésre Langevin-Joliot helyeslőleg bólogatott, majd hozzátette: „Szerintem még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy életének utolsó húsz évéről és az azt követő időszakról írjon.”

Térjünk most vissza arra a bizonyos 1921. májusi napra, amikor a Fehér Ház Keleti Szobájában több mint százan sorakoztak fel a világ legkiválóbb lengyel, francia és egyesült államokbeli tudósai és diplomatái közül. A sokaságot figyelve az udvarias Harding elnök volt az, akit – számos, hivatali ideje alatt megélt botrány után – a leginkább szórakoztatott a kellemes délutáni ünnepség.

A viharos tapsot követően az elnök egy aranykulcsot adott át Marie-nak, rajta felirattal: „Az amerikai nőktől Madame Marie Curie-nek”. Marie később kinyitotta az ólommal megerősített kazettát, benne egyetlen grammnyi rádiumával. Harding tisztelettel adózott Marie és az őt befogadó Franciaország előtt, majd a tudós szülőföldjét, az újonnan megalakult Lengyelországot méltatta, amely az I. világháborút követően végre ismét függetlenné vált: „Országunkat – amely nemrégiben ruházta fel a nőket a politikai életben való teljes részvétel jogával – büszkeséggel tölti el, hogy olyan nőt tisztelhetünk önben, akinek a munkáját világszerte elismerik, bizonyítván, hogy a nők minden értelmi és szellemi tevékenységben egyenrangúak a férfiakkal.”

Az elnök beszéde után Marie felállt, és így felelt: „Leírhatatlan érzés tölti el szívem ebben a pillanatban. Ön, aki e nagyszerű ország, az Egyesült Államok vezetője, olyan megtiszteltetésben részesített, amilyet talán még soha egyetlen amerikai nő sem kapott. Hálás szívvel fogadom el ezt a különleges ajándékot, elnök úr, és őszintén remélem, hogy képes leszek az emberiség javára fordítani. Franciaország nevében köszönöm az asszonyok honfitársiasságát. Köszönettel tartozom nekik az emberiség nevében, hiszen mindannyian annak javát szolgáljuk. Őszintén szeretem önöket, drága amerikai barátaim.”

A tudósnő gyengélkedését látva Mrs. Harding az Irène és Ève melletti székhez vezette, hogy megpihenhessen a magas rangú vendégek fogadása előtt. A két lány elvegyült a meghívottak között, udvariasan társalogtak angolul, franciául, lengyelül vagy épp a három nyelvet keverve. Neveltetésük révén szükség esetén édesanyjuk nevében is gond nélkül nyilatkoztak.

A Fehér Házban tett rövid látogatás Marie diadalmenetének egyik kiemelkedő eseménye volt, az amerikai út azonban fizikailag és érzelmileg is kimerítette. Különösen figyelemre méltó, hogy Marie még – a Meloney unszolására megírt – önéletrajzát is az 1921-es utazással zárja. Marie szavait idézve: „Értékes ajándékommal és az amerikai nők iránti hála érzésével tértem vissza Franciaországba. Hálás szívvel gondolok nagyszerű országukra, amely a kölcsönös szimpátia számos kötelékével kapcsolódik hazánkhoz, és ez reménnyel tölt el az emberiség békés jövőjét illetően.”

Marie életében tehát új szakasz kezdődött, éppen akkor, amikor a legtöbben már úgy vélték, mindent elért, amit lehetett. Még ennél is fontosabb volt azonban az, amit manapság kevesen tudnak: az 1921-es utazás egy olyan drámai hős visszatértét jelezte, aki alig tíz évvel azelőtt megjárta a poklot is.

Fordította: Tóbiás Judit

Shelley Emling: Marie Curie és lányai
HVG Kiadó, 2013