Fontos, hogy ki teremtette a világot? | Viktor Pelevin: Az agyag géppuska

Posted on 2013. október 26. szombat Szerző:

0


Pelevin_Az-agyag-géppuska-bor180Tóth Gergely

Sok évvel Gautáma Buddha előtt élt Ánangana Buddha. Későbbi, ismertebb társával ellentétben ő nem magyarázattal próbálta felhívni a figyelmet arra, hogy a világ csupán egy illúzió, amelyet magunk hozunk létre magunknak, hanem tettekkel. Amire ujjával rámutatott, azonnal semmivé lett, mintha soha nem is létezett volna. Egyszer aztán saját magára mutatott – hiszen ez a tétel őrá is vonatkozott – és ő maga is eltűnt, csak az ujja maradt meg. A regénybeli Csapajev ezt az ujjat foglalta agyagba és építette meg belőle az agyag géppuskát.

Valamikor az 1990-es években, a Szovjetunió összeomlása után nem sokkal egy orosz elmegyógyintézetben a kor orosz társadalmának tipikus alakjai vannak összezárva egy új kísérleti gyógymód keretében. Maria, a magát szappanopera-főszereplőnőnek képzelő fiú, Vologyin, az orosz újgazdag – vagy ahogy a regényben mondják – újorosz, Szerdjuk, a helyét kereső értelmiségi és Pjotr Puszta, az egyetemista és költő. Egyetlen közös van bennük, a saját belső világukba menekültek a kiúttalan orosz valóságból.

Maria, aki férfi létére egy szappanopera hősnőjének érzi magát – az erejét és célját vesztett, a tévé világába menekülő orosz népet testesíti meg, aki a Két tűz között és a Terminátor című filmekből merített, Arnold Schwarzenegger által megtestesített Egyesült Államoktól várja a segítséget.

Szerdjuk a japán gondolkodásmódtól várja megoldást, sokkal kevésbé konkrét, mint inkább mentális szinten, de belső utazásában hamar eljut a hátulütőkig is. Végül azért szállítják be az elmegyógyintézetbe, mert egy üvegcseréppel akart szeppukut (közismertebben: harakirit) elkövetni.

Vologyin a megvilágosodást keresi a maffiaháborúk közepén is, „vállalkozóként”. Kábítószereket próbál ki a barátaival, hogy eljusson a nirvána állapotáig, ha csak rövid időre is.

A főszereplőnk Pjotr Puszta, a történetet az ő nézőpontjából látjuk. A többiek történetét csak rövid idézetekben ismerjük meg, de Pjotr valóságként tekint mindkét általa megélt világra. Utazása és ápolása közben mindvégig azt boncolgatja, hol egyedül, hol képzeletbeli vagy valós beszélgetőtársakkal, hogy mi is a valóság, és mi is a világ, mennyire bennünk teremtődik meg mindaz, amit tapasztalunk. Emiatt sosem lehet biztos, hogy melyik valóság az „igazi” és melyik a kitalált, melyiket álmodja és melyiket tapasztalja a saját bőrén. Ez a bizonytalanság olvasás közben lassan átragad az olvasóra is. Mindvégig motoszkál bennünk, hogy ez, az elmegyógyintézeti világ is csak illúzió, és nem sokkal valósabb annál a világnál, amit az elmeorvos szerint teremtett magának. Ugyanis ő a szovjethatalom összeomlása és az új, ismeretlen és idegen orosz világ elől a Szovjetunió születésének idejébe menekül, a bolsevik forradalom korába. Alteregója Petyka, a híres Csapajevnek, a vörös hadvezérnek egyik komisszárja – a vezére nevét regényével később halhatatlanná tevő Furmanov mellett. Végigkísérhetjük, ahogy beáll Csapajev szolgálatába, elindulnak a frontra Annával, a géppuskás lánnyal és a katonáikkal.

Azonban nem harcokba követjük őket, azokat éppen csak megemlítik a regény lapjain. Az igazán fontos dolgok a harcok közötti gondolatok és hosszú, tartalmas párbeszédek, melyeket a létről és nemlétről folytatnak. A teljesen realisztikus moszkvai indulástól a könyv végére eljutunk a misztikus Fekete Báróig – aki a túlvilágra került harcosok tábortüzeit felügyeli. Legvégül – feladva a szóbeli meggyőzést – Csapajev beveti az agyag géppuskát is, hogy bizonyítsa állítását, és Petykát ráébressze a valóságra, amit így foglal össze: „Semmi sem létezik, és még ez a semmi sem létezik.”

Az egyik oldalon Timur Timurovics, az orvos áll, aki mindent megtesz, hogy meggyógyítsa Pjotrt új kísérleti gyógymódjával, aminek során – többek között – az ápoltak egymás történetét átélve, abba beépülve mutatnak rá annak lehetetlenségeire, így gyógyítják egymást. A másik oldalon Csapajev található, aki az egyre szürreálisabb kalandjai során mindent megtesz, hogy „meggyógyítsa” Petykát a maga misztikus buddhista módszereivel, előbb szavakkal, aztán ha ez kevés, tettekkel.

A hétköznapi, egyszerű példákkal előadott, misztikával és filozófiával áthatott gondolatok arról, melyik is a valóság, és melyik az álom, az elmegyógyintézet vagy a polgárháborút vívó Vörös Hadsereg, az olvasót is arra késztetik, hogy elgondolkodjon erről. A ’90-es évek Oroszországa ebből a szempontból „hálás” terep Pelevinnek. A hatalmi űrt betölteni igyekvő hatalmaskodókkal, a társadalomra ráerőszakolt hamis egyenlősdi helyett a gyorsan megjelenő hatalmas különbségekkel, a Szovjetunió anyagi és elméleti örökségével, ami egyre gyorsabban pusztul és egyre inkább átértékelődik. Az az Oroszország, ami elől az ápoltak a saját világukba menekültek, mai szemmel nézve nem tűnik sokkal valóságosabbnak, mint azok a helyek, ahova kerültek. Talán csak annyival valóságosabb, hogy tudjuk, ez létezett, sőt: egyes elemeiben még létezik. Ha a szereplőkre az orosz társadalom szimbólumaként tekintünk (ami nem nehéz), ketten kívülről várják a megmentőket – a nyugattal való alkímiai házasságtól, a keleti misztikától és szamuráj erkölcstől, és ketten a „bárhová csak el innen” pártján állnak. Vologyin nem sokáig jut, ő a rövid utat választja, az alkoholt és a kábítószert, bár célja ugyanaz, mint a keleti szerzeteseknek – a belső békét keresi, de hiába.

Pjotr kerülő úton halad, eleinte a múltba menekül – a forradalomba. De olyan forradalomba, aminek a vége a jól ismert Szovjetunió lesz, az a Szovjetunió, amiben gyerekkorát töltötte, amit ismer, ami – a saját szabályai szerint – biztonságot ad. De nem talál nyugalmat itt, tovább utazik, keresve a kiutat a világból. A hosszas utazás végül ráébreszti az igazságra, hogy az ember a saját világából nem tud kiutat találni, mert azt mindenki saját magának teremti meg.

Pelevin bőven merít a buddhizmusból, de bátran adagol hozzá némi misztikát, és mindezzel tipikusan orosz módon – lassan, ráérősen és sok vodkával (időnként különféle kábítószerekkel is) – igyekszik feldolgozni a szinte feldolgozhatatlant. A Szovjetunió összeomlását, a kilencvenes évek Oroszországának kilátástalanságát. Pjotr Puszta a valóságban nem megy messzire, de a tudatában hatalmas utat tesz meg. S eközben olyan kérdésekre keresi a választ a maga módján, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak.

Bratka László fordítása könnyed és olvasmányos. Kiderül belőle, mennyire tájékozott mind a popkulturális, mind a filozófiai témákban.

Viktor Pelevin

Viktor Pelevin

Viktor Pelevin: Az agyag géppuska
Európa Könyvkiadó
464 oldal, 3500 Ft
ISBN 978 963 07 9565 4

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Viktor Pelevin első nagy világsikere volt Az agyag géppuska, akkor, 1996-ban az orosz Playboy nemes egyszerűséggel az utóbbi évtizedek legjobb orosz regényének nevezte, maga a szerző pedig rejtélyesen azt mondta művéről: „Ez az első olyan regény a világirodalomban, melynek cselekménye az abszolút ürességben játszódik.”

Nos, ha „ürességben” – avagy „pusztaságban”, a Pjotr Puszta nevű főhős üres tudatában –, akkor ez szerfölött színes és izgalmas űr: tele a várva-váratlanul összeomlott Szovjetunió romjainak különös hangulatával, az orosz történelem átkozott kérdéseivel, az orosz kultúra emlékeivel, számítógépes korunk újfajta gondolkodásával, vallás- és mítosztöredékekkel s nem utolsósorban remek történetekkel.

Pjotr Puszta egy elmegyógyintézet lakója valamikor a kilencvenes években, ám egyúttal a tizenhetes forradalom utáni években, a polgárháborús Oroszországban él, éspedig mint Csapajev híres komisszárja, Petyka. A két valóságszint a regényben egyenlő mértékben valós (vagy virtuális): hol a polgárháború katonái közt vagyunk, ahol Csapajev és Petyka mély filozófiai beszélgetéseket folytat (a regénybeli vörös hadvezér ugyanis egyúttal a világ lényegét tisztán átlátó buddhista gondolkodó is), hol az elmegyógyintézeti ápoltak között. S megismerjük rémséges – vagy épp rémesen szép – álmaikat: a Maria nevű szappanopera-hősnő és Arnold Schwarzenegger „alkímiai esküvőjéről”, egy harakiri történetéről, néhány orosz újgazdag misztikus viszontagságairól…

S mindeközben Pjotr éppúgy epedezik a gyönyörű géppuskás lány, Anka után, amennyire a világ – és az agyag géppuska – titkát szeretné végre megérteni…