Aki minden emberhez szól | Matthew E. Bunson: Ferenc pápa küldetése

Posted on 2013. október 21. hétfő Szerző:

0


Bunson_Ferenc-pápa-bor180Nádudvari Anna

Aki az alcíme alapján azt várja Matthew E. Bunson könyvétől, hogy a kis Jorge Mario – aki majdan Ferenc néven pápa lesz – 1936-ban napvilágot lát Argentína fővárosában, Buenos Airesben, majd növekszik, cseperedik – nagyon téved. Csak a kötet közepe táján lép Jorge Mario Bergoglio a színre, az által, hogy ez év márciusában pápává választják. Ettől kezdve tekinthetünk majd vissza ifjabb éveire, tájékozódhatunk az őt körülvevő világról, pályája alakulásáról. A bevezetőben ugyan szó esik róla is, aztán egy betét, amolyan előrehozott melléklet következik: Ferenc pápa életének eseményei kronologikus sorrendben.

De valójában XVI. Benedek pápa lemondásával foglalkozik először is a szerző, igyekszik kideríteni a lemondás okait, betekintést nyerni a körülményeibe. Ez persze nem baj, csak akkor jobb lett volna más címet adni a könyvnek. Így akár becsapva is érezheti magát az olvasó.

Megtudhatjuk, hogy a pápaság történetének évszázadai – ugyan már évezredeiről is beszélhetünk – során XVI. Benedek a hatodik pápa, aki lemondott arról, hogy a haláláig helyet foglaljon Szent Péter trónján. A lemondásban elődeinek azonban nyomósabb okuk volt a visszavonulásra, mint csak az öregség, betegség. Ha az első lemondót, a 230-tól 235-ig szolgáló Pontianust vizsgáljuk: a keresztényüldözések idején elfogták és egy szardíniai bányába hurcolták kényszermunkára. Mivel ő ily módon, hogy úgy mondjuk, akadályoztatva volt az egyház irányításában, lehetővé kívánta tenni, hogy mást választhassanak helyette a feladatra. Ötödikként, Benedek előtt legutóbb pedig XII. Gergely adta fel a pozícióját 1415-ben, mivel egyházszakadás fenyegetett, már két ellenpápát is állítottak vele szemben, ezért jobbnak látta, ha az egység érdekében – melyet a még általa összehívott konstanzi zsinaton kívántak létrehozni – kivonja magát a csatározásokból.

Még arra is visszatekint a könyv, hogyan került sor Joseph Ratzinger bíboros pápává tételére 2005-ben. Hogyan látott munkához immár XVI. Benedekként? Mik voltak a tervei? Miket váltott azokból valóra? Végigkísérhetjük az utat, mely ahhoz a döntő elhatározásához vezetett, hogy feladja, lemond. Olvashatunk arról, hogyan reagált erre a katolikusság. Hogyan a világ. Hogyan a média. S persze nem utolsósorban a Vatikán. Bebocsáttatunk 2013. február 27-ei utolsó audienciájára. Mit mondott az erre az alkalomra összegyűlt tömegnek. Hogyan történt a távozása Rómából. Majd megérkezése Castel Gandolfóba, a pápák nyári rezidenciájába, ahová visszavonult.

Rómában pedig serény munka kezdődött. A Bíborosi Kollégium kongregációin, tanácskozásain amellett, hogy kitűzték a pápaválasztó konklávé időpontját, megvitatták az egyház időszerű gondjait. Számba vették, milyen reformokra lenne szükség a római egyházi szervezeteken belül. Mi az, amit jogosan elvárhat Rómától a világegyház. Mit kell tartalmazni az esetleges új evangelizációnak, ha figyelembe veszi a világ új kihívásait, ha hatékonyan meg kíván felelni azoknak.

Egy szó, mint száz: milyen legyen a következő pápa, mit lehessen majd elvárni tőle.

De hát ki is a pápa? Miféle intézmény a pápaság? Az első pápa, mint tudjuk, Szent Péter volt. Péter, eredeti nevén Simon, egy egyszerű galileai halász, akinek – a hagyomány szerint – maga Jézus mondta, persze nem latinul, de mindenesetre azt: Tu es Petrus. vagyis Te Péter (kőszikla) vagy, s én reád építem egyházamat.

De hogyan került Péter Rómába? Az egyház, amit akkor még kereszténynek sem neveztek, Jeruzsálemben alakult meg. Péter a római birodalmi érdekeket készséggel kiszolgáló júdeai fejedelem, Heródes Agrippa fogságából menekült a szíriai Antiochiába – itt kezdték az őt követők, köréje gyűlők magukat a keresztény (christianus) szóval illetni –, onnét Rómába, ahol valamikor a 60-as években vértanúhalált halt. Apostolfejedelemnek tekintették, majd a 100-as évektől, amikor is az egyház élére már püspököt (episcopus: felügyelő, főintéző) választottak, Pétert mint az első püspököt tartották számon.

A pápa lényegében máig csak Róma püspöke, de a püspökök testületéből már korán kiemelkedett. Teljesen nyilvánvalóvá a IV. századtól – tehát a keresztényüldözések római császárok általi megszűnésétől – vált, hogy Róma őrzi az egész egyház egységét és hiteles hagyományát. A pápa cím, mely görögül atyát jelent, sokáig minden püspöknek kijárt, csak a VI. századtól lett kizárólag Róma püspökének a címe.

Sok mindent elmondhatnánk a különböző egyházszakadásokról, melyeknek következtében Róma püspöke már korántsem a világ összes keresztényének elöljárója, beszélhetnénk méltó és méltatlan pápákról, azonban nem tesszük, mivel a könyv 120. oldala táján végre Jorge Mario Bergoglio felé fordulhat olvasói figyelmünk. Pontosan a 122. oldalon olvashatjuk, hogy a pápaválasztó konklávénak helyet adó Sixtus-kápolna kéményéből 2013. március 13-án este 7 óra 6 perckor felszállt a várva-várt fehér füst, jelezve, amit később szóval is bejelentettek: Habemus Papam! Vagyis: Van pápánk!

Ferenc pápát – mert ekkorra már megjelölte a pápaként viselni kívánt nevét – a pápaválasztó konklávé második napján, az ötödik szavazással választották meg.

S ettől kezdve követhetjük az új pápa első útjait, értesülhetünk első teendőiről, olvashatjuk első beszédeit. Megtudhatjuk, hogy noha jezsuita szerzetes – elsőként a pápák közül –, nem a szintén jezsuita szent, Xavéri Szent Ferenc alakja befolyásolta a névválasztásban, hanem Assisi Szent Ferencé, az önként szegénnyé lett, a szegényeket szerető, pártoló, a minden teremtett lényt, de az egész teremtett világot is testvérének tekintő, az egyszerűségben különösképpen példát mutató középkori szenté. (Akit nem mellesleg a protestánsok is leginkább méltányolnak a katolikus szentek közül.)

Majd Argentínába vihet az utunk. Argentínába, ami számunkra, európaiak számára olyan, akár a világ vége. Noha voltak már nem Európában született pápák, de azok sem a messzi távolból érkeztek Rómába, mindössze a Közel-Keletről vagy Észak-Afrikából. Argentína egy másik világ, amiről nem sokat tudunk. Kik az argentinok? Mint olvashatjuk: „Egy régi Buenos Aires-i mondás szerint az argentin olyan olasz, aki spanyolul beszél, úgy él, mint egy francia, és angol szeretne lenni.” A Bergoglio család is Olaszországból vándorolt ki, mégpedig 1922-ben, mikor Mussolini ott hatalomra jutott. Az édesapa, Mario Bergoglio a vasútnál dolgozott világéletében. A család legidősebb gyermeke Jorge Mario szerette a zenét, a táncot (a tangót), lelkes futballdrukker volt, szerelmes lett egy Amalia nevű ifjú hölgybe, amit a lány szülei nem néztek jó szemmel. „Ha nem vehetlek el feleségül, akkor pap leszek” – jelentette ki a fiú.

Persze, nyilván nem ezért lett pap. Vegyészmérnöki diplomát szerzett, de kiderült, hogy nem ajánlatos éppen vegyészként dolgoznia. Olyan súlyos tüdőfertőzést kapott, hogy a jobb tüdeje egy részét el kellett távolítani.

Valószínűleg nem kerülte el a figyelmét, ami megtudható a Dél-Amerika spanyol, portugál meghódítása után missziósként odaérkezett jezsuita szerzeteseknek a zsoldosok rablásaival, gyilkosságaival szemben fellépő, az indián őslakosságot mentő, istápoló tevékenységéről. Vonzotta nemcsak a papi hivatás, hanem a jezsuita rend is. A szegényekért, az elesettekért, a kiszolgáltatottakért való munkálkodás. Felvételét kérte a rendbe, ahol az összes szerzetesrend közül a leghosszabb a tanulmányok ideje, csak tíz tanulással eltöltött év után lesz teljes jogú tag az addigi jelölt. (Születnek is ezért a gúnyolódó-elismerő jezsuita viccek.)

Megismerjük Argentína huszadik századi viharos történelmét is. Az utolsó, kilencedik fejezet címe: Először mindig a kegyelem jön. A kegyelem – a jó nap. „Jó napot!” – köszönt első nagy nyilvánosság előtti megszólalásakor az új egyházfő, nem kis meglepetésre nem a katolikus köszönést használva, hanem olyat, ami bárkihez, minden emberhez szól. Hiszen a pápa, noha a világban élő több mint egymilliárd katolikus jóvoltából, de világi hatalmasság is, akinek mindenkivel szót kell értenie, mindenkire oda kell figyelnie, mindenkit meg kell segítenie. Az irányt, melyet követni kíván, talán önmagukban apróságnak tűnő, de jól látható, tökéletesen közérthető gesztusokkal is előre igyekszik jelezni.

Matthew Bunson

Matthew E. Bunson

Matthew E. Bunson: Ferenc pápa küldetése. Út a tangótól a Vatikánig
Akadémiai Kiadó, 2013
268 oldal, 3500 Ft
ISBN 978 963 059 3984

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Végre felszállt a fehér füst, és nem sokkal ezután az új Szentatya megjelent a Szent Péter téren várakozó 150.000 zarándok és a tévénézők százmilliói előtt. A messzi Argentínából érkezett egyszerű és közvetlen ember köszöntötte a sokaságot. Kedves és barátságos szavaival az első pillanatban megnyert mindenkit magának.

Ferenc pápa sok szempontból »első«: az első jezsuita szerzetes, az első az amerikai földrészről, és az első, aki Itália leghíresebb szentjének nevét vette fel. Hozzátehetjük még: az első, akit szinte az egész világ azonnal lelkes bizalmába fogadott. Édesapja Olaszországból bevándorolt, négygyermekes vasúti munkás volt, ő maga tevékeny és élénk társági életet élő fiatalember, aki vegyésznek tanult, mielőtt egyházi pályáján elindult volna. Jezsuita szerzetesként a politikai és gazdasági katasztrófa sújtotta tömegek párfogója, a szegények és elesettek barátja, a rábízottak hűséges pásztora lett. Sohasem szédítették az egyre magasabb egyházi pozíciók, még Buenos Aires érsekeként is egyszerűen csak Jorge atyának szólították.

Ferenc pápáról még most is aránylag keveset tudunk, de ez az életrajz pontos és érdekes képet rajzol életéről, gondolkodásáról és az őt pápává választó konklávé tevékenységéről.

A könyv magyar kiadásához, Böjte Csaba testvér, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője írt előszót.