Matthew E. Bunson: Ferenc pápa küldetése (részlet)

Posted on 2013. október 21. hétfő Szerző:

0


Bunson_Ferenc-pápa-bor180Hetedik fejezet | Egy igazi porteño

(…) Argentína az 1800-as évek végére virágzó állammá vált. A bevándorlás egyenletesen növekedni kezdett, és ennek révén kialakult az ország kulturális sokszínűsége. A lakosság 1870 és 1914 között kétmillióról nyolcmillióra duzzadt. Buenos Aires nagyrészt ekkor tett szert sajátos szépségére, s idővel az ország régebbi családjai és az újabb bevándorlók olvasztótégelyeként egyedülálló kultúrát hozott létre, amelyet Buenos Aires lakói porteñónak neveznek.

A porteño szó az eredeti település, Puerto de Santa Maria de los Buenos Ayres nevéből származik, amelyből utóbb a Buenos Aires lett. A puerto spanyolul kikötőt jelent, a porteño pedig annak a büszkeségnek a kifejezője, amelyet az itteniek éreznek kultúrák keveredéséből fakadó gazdag örökségük kapcsán. Ebbe a nagyvárosba mindenki valahonnan máshonnan érkezett. A porteñók többségükben az Óvilágból, elsősorban Olaszországból érkezett bevándorlók második vagy harmadik generációs leszármazottai. Egy régi Buenos Aires-i mondás szerint a porteño olyan olasz, aki spanyolul beszél, úgy él, mint egy francia, és angol szeretne lenni. Az olasz kivándorlók többsége a 19. század végi, 20. század eleji nagy emigrációs hullámok idején leginkább az Egyesült Államok felé vette útját, de sokan mentek Argentínába is. Köztük a Bergogliók.

Egy floresi gyerek

Flores barrio – vagyis kerület – ma Buenos Aires központi részén található, a 19. században azonban zöldövezet, előváros volt, ahol a gazdagok építették fel udvarházaikat. 1888-ban tagozódott be a fővárosba. Díszes, olaszos építészetéről ismert, és a San José de Flores című tangó tette halhatatlanná.

Ahogyan a város körbevette, a környék – hivatalos nevén San José de Flores – a középosztály szerényebb lakóövezetévé vált. Gazdasági élete a Rivadavia sugárúti vasútállomás és az 1831-ben épült San José de Flores-templom környékén összpontosult. Középosztálybeliek sokasága árasztotta el, így hamarosan a város egyik legnagyobb, e réteg által lakott barriója lett – és maradt mind a mai napig. Ferenc pápa szülei is azok közé tartoztak, akik előtt megnyílt a lehetőség, hogy a barrióba költözzenek. Mindkettejük családja az észak-olaszországi Piemonte tartományból vándorolt be, miután Benito Mussolini 1922-ben hatalomra jutott. Ferenc pápa húga szerint apjuk gyakran mondogatta: „A fasiszta rendszer létrejötte volt az oka, hogy elszántuk magunkat az ország elhagyására.” Mario vasúti munkás volt, és feleségével, Regina Sivorival együtt Floresben telepedtek le. 1936. december 17-én itt született meg első gyermekük, Jorge Mario. Négy testvére – Alberto, Oscar, Marta Regina és Maria Elena – közül már csak a Jorgénál tizenegy évvel fiatalabb Maria Elena él. Az olasz törvények

célpontjává tette, akik 1806-ban és 1807-ben meg is támadták. A helyi csapatok legyőzték az angolokat, a győzelem pedig olyan elszántsággal töltötte el Buenos Aires polgárait, hogy 1810-ben deklarálták függetlenségüket Spanyolországtól. A következő hat év során szabadságuk elnyeréséért harcoltak. 1816-ban a régió más tartományai is csatlakoztak hozzájuk, és Buenos Airest a Río de la Plata-i Egyesült Tartományok fővárosává kiáltották ki. 1880-ban lett Argentína szövetségi fővárosa. Az ezt követő fellendülés során a város káprázatos építészete pompás házakban, épületekben, emlékművekben és templomokban öltött formát. Ebben az időszakban vívta ki Buenos Aires a „Dél-Amerika Párizsa” titulust.

Mint az ország legnagyobb városa és fővárosa – ahol a népesség jelentős része koncentrálódott –, elsősorban itt bontakoztak ki a nemzet újkori történelmének nagyszabású és gyakran véres eseményei.

„Jorge atya”

A Buenos Aires-i püspökséget a paraguayi püspökségről leválasztva hivatalosan 1620. április 6-án alapították meg. Első püspöke a karmelita Pedro Carranza Salinas volt. Boldog IX. Piusz pápa nyilvánította érsekséggé 1866. március 5-én, és első bíborosa, Santiago Copello 1935-ben kapta meg a bíbor kalapot.

Amikor 1998-ban hivatalba lépett, Bergoglio érsek egy 2,5 millió lelket számláló, a város lakosságának 91,5 százalékát kitevő katolikus közösséget örökölt – 3800 pappal, 850 férfi és 2000 női szerzetessel, 181 plébániával. Ő volt az itteni első jezsuita érsek, és kezdettől fogva világossá tette, hogy a szegények iránti, életre szóló elkötelezettsége nem ér véget új hivatalával, és hogy a továbbiakban sem tulajdonít majd kisebb fontosságot a lelkipásztorkodásnak, habitusában pedig az alázatnak.

Az érseki rezidencia szép és fényűző volt, az új érsek azonban úgy döntött, nem ott lakik majd. Helyette egy kis lakásba költözött a Legfelsőbb Bíróság épületének második emeletén, a főszékesegyház mellett – a belváros San Nicolás negyedében, a Plaza de Mayo közelében. Lemondott arról, hogy külön személyzet főzzön rá, inkább maga készítette ételeit. És ez még csak a kezdet volt.

Hamarosan híre ment, hogy az érseket látták a metrón. Kezdetben hihetetlennek tűnt, de a szóbeszéd tartotta magát: az érsekség feje egyszerű papi viseletben metrón utazik. Kiderült, hogy igaz. Bergoglio érsek megvolt a sofőr vezette limuzin nélkül, és mivel úgy érezte, hogy a taxizás nevetséges pénzpocséklás, a colectivót, azaz a városi buszt vette igénybe, még gyakrabban pedig a földalattit, rendszerint a „D” vonalat. Egyszerű, fekete papi ruháját viselte, és az újságot olvasta, vagy barátságosan elbeszélgetett a munkahelyükre igyekvő átlag-porteñókkal. Ezzel bíborosként sem hagyott fel.

Amikor az emberek előírásosan „Excellenciádnak” szólították, megkérte őket, hogy nevezzék csak „Jorge atyának” – és ez sem változott, miután bíboros lett.

Minden rátartiság nélkül, mint egy egyszerű plébániai pap, mindig rendelkezésére állt híveinek. 2001-ben AIDS-betegeket látogatott meg, megmosta és megcsókolta a lábukat. Drogrehabilitációs programokat kezdeményezett, szakmai programokat támogatott, rendszeresen látogatott végstádiumban lévő rákbetegeket, és keresztelte a városi plébániák körzeteiben született gyerekeket. A tragédia és a veszteség pillanataiban mindig elérhető volt. Amikor 2004-ben egy Buenos Aires-i éjszakai szórakozóhelyen tűz ütött ki, százhetvenöten meghaltak, további több százan pedig megsebesültek – köztük sok tizenéves. A bíboros az éjszaka közepén értesült a szerencsétlenségről, és azonnal odasietett. Előbb érkezett, mint sok tűzoltó és mentőautó. Vigasztalta a lesújtott túlélőket, és megkérte egyik segédpüspökét, hogy nyújtson folyamatos lelkipásztori segítséget a családoknak. Bírálta a helyi önkormányzatot, amely sokak szerint szabálytalanul engedélyezte a szórakozóhely működését, és nem megfelelően reagált a katasztrófára.

Az Associated Press egyik, már Bergoglio pápává választása után kelt közleménye arról tudósít, hogy a Buenos Aires-i szegények büszkék papa villerójukra („nyomornegyed-pápájukra”), valamint beszámol róla, hogy a főpap annak idején gyakran bukkant fel előzetes bejelentés nélkül a város legveszélyesebb utcáiban, hogy együtt fogyassza az emberekkel egyszerű ételeiket, hogy közös szívószállal igya velük a matéteát (az argentinok nemzeti italát, amelyet egy örökzöld fa leveleiből főznek), hogy gyóntasson és misézzen. „Emlékszem, jókora távolságokat tett meg sáros utcáinkon, vagy beszélgetett a gyerekeinkkel” – mesélte egy asszony. Jaidr Flores, egy fiatal rádiós műsorvezető, aki rávette a híresen médiakerülő bíborost, hogy beszéljen a rádióban, meglepetten számolt be arról, hogy amikor belépett a főpap irodájába, az íróasztalán önkéntesek és gyógyult drogfüggők fotóit látta. „Valóban törődik velünk” – jelentette ki Flores.

A Vatikáni Rádiónak adott interjújukban két szeminarista, Ricardo Saenz és Carlos Padilla további részletekkel szolgáltak azzal kapcsolatban, milyen féltő gonddal foglalkozik Bergoglio bíboros Buenos Aires legszegényebbjeivel. „Buenos Airesben – mondták – alapított egy »Papok a Nyomornegyedekért« elnevezésű plébániát, így aztán a mi egyházmegyénkben létezik egy papi szervezet, amely kifejezetten a favelákban dolgozik. Ő maga is eljárt oda, főzött nekik karácsony napján – még bíborosként is. Ezekre a helyekre évente többször is elment. Nagyon jól ismeri mind a háromszáz papját az egyházmegyéjében… Ezeken a helyeken szeret lenni.”

Bergogliót különösen foglalkoztatta az egyedülálló anyák és gyermekeik nehéz helyzete, és elkeserítette, ha egyes papok nem voltak hajlandók megkeresztelni a házasságon kívül született csecsemőket. 2012-ben nyíltan beszélt erről, arra használva fel homíliái egyikét, hogy élesen bírálja az általa „a klérus hipokritáinak” nevezett személyek jelenlétét az Egyházban. Felpanaszolta: az illetők megfeledkeznek a tényről, hogy Jézus leprásokat gyógyított, és prostituáltakkal étkezett. „A mi egyházmegyénkben – jelentette ki – akadnak papok, akik nem keresztelik meg az egyedülálló anyák gyerekeit, mert ezek nem a házasság szentségében fogantattak. Az ilyen papok a ma hipokritái, ők azok, akik klerikalizálják az Egyházat, akik elrekesztik Isten népét a megváltástól. Annak a szegény lánynak pedig, aki – ahelyett, hogy visszaküldené a feladónak – bátran a világra hozza a gyereket, plébániáról plébániára kell vándorolnia, hogy   a keresztvíz alá tarthassa!”

2009-ben a 30 Giorni folyóiratnak Bergoglio bíboros így nyilatkozott:

A gyerek nem felelős azért, hogy szülei házasok-e vagy sem. Ilyeténképpen a keresztelő gyakran új kezdetté válik a szülők számára. Rendszerint van egy kis hitoktatás a keresztelés előtt, nagyjából egyórás, majd egy beavatásszerű katekézis a liturgia során. Ezután a papok és a világiak látogatják ezeket a családokat, hogy a keresztelést követően lelkipásztori tevékenységet folytassanak. És gyakran megtörténik, hogy a szülők, akik nem kötöttek templomi házasságot, esetleg kérik, hogy az oltár elé járulhassanak, és ott ünnepelhessék meg a házasság szentségét.

Egy személyes történettel folytatta:

Mindössze néhány napja történt, hogy megkereszteltem egy asszony hét gyerekét – mindegyik a saját szülötte volt –, egy szegény özvegyét, aki cselédként dolgozik, és aki két különböző férfitól szülte őket. Tavaly nyáron, San Cayetano ünnepén találkoztam vele. Azt mondta: „Atya, én halálos bűnben vagyok, hét gyerekem van, és egyiküket sem kereszteltettem meg.” Történetesen azért alakult így, mert nem volt pénze nagy messziről odahozatni a keresztszülőket, vagy kifizetni a keresztelői mulatságot, és mert egyébként is folyamatosan dolgoznia kellett… Javasoltam neki, hogy találkozzunk, beszéljük meg a dolgot.

Telefonon egyeztettünk, és eljött hozzám. Elmesélte, hogy sem elegendő keresztszülőt nem tudott összeszedni, sem egybegyűjteni őket… Végül így szóltam: „Legyen meg minden két keresztszülővel, akik képviselik a többieket is.” Idejöttek, és egy kis hitoktatás után megkereszteltem a gyerekeket az érsekség kápolnájában. A szertartás után némi hideg étellel-itallal ünnepeltünk, egy Coca-Colával és néhány szendviccsel. Az asszony ezt mondta nekem: „Atya, el se tudom hinni, azt az érzést keltette bennem, hogy fontos vagyok…” Erre én: „De asszonyom, hogy jövök én a képbe? Jézus Krisztus az, aki önt fontossá teszi…”

Matthew E. Bunson

Matthew E. Bunson

Az, hogy Bergoglio a kis lakást és a buszozást választotta, a szerénység és a szolgálat gesztusai voltak, de sajátos alapokon nyugodtak. Mint 2004-ben mondotta, miután rákbetegek lábát mosta és csókolta meg: „Ez a gesztus meghívás minden keresztény szívéhez, mert sohasem veszíthetünk, ha követjük Jézust… ha szolgáljuk szenvedő testvéreinket.”

Matthew E. Bunson: Ferenc pápa küldetése. Út a tangótól a Vatikánig.
Akadémiai Kiadó, 2013