John Scalzi: Az utolsó gyarmat (részlet)

Posted on 2013. október 12. szombat Szerző:

0


Scalzi_Utolsó gyarmat-bor180| EGY |

Hadd meséljem el, milyen világokat hagytam magam mögött!

A Földet ismeritek – hisz mindenki ismeri. Az emberiség szülőhazája, noha manapság nem sokan tartják már „honbolygónknak”; amióta megalapították a Gyarmati Szövetséget, és a világegyetemben fajunk védelmének és terjeszkedésének meghatározó erejévé vált, ezt a szerepet a Főnix vette át. De sosem felejted el, honnan jöttél.

A földi származásom olyan ebben a világegyetemben, mint amikor egy vidéki kisvárosban élő srác felszáll a buszra, elmegy a nagyvárosba, és egész délután a felhőkarcolókat bámulja. Aztán kirabolják, mert elköveti azt a bűnt, hogy elálmélkodik a bizarr, új világ láttán, amiben annyi minden újdonság van, és ezeknek az újdonságoknak sem idejük, sem kedvük nincs, hogy törődjenek a városba felkerült sráccal, de boldogan megölnék azért, ami a bőröndjében lapul. A kisvárosi srác hamar rájön erre, mert nincs visszaút.

Hetvenöt évet töltöttem a Földön, életem nagy részét ugyanabban a kicsiny ohiói városkában, ugyanazzal a nővel éltem le. Ő meghalt és ottmaradt. Én túléltem és leléptem.

A következő világot átvitt értelemben értem. A Gyarmati Véderő elhozott a Földről, és megtartotta belőlem, ami kellett nekik: a tudatomat és a DNS-em egy részét. Az utóbbiból összeraktak nekem egy új testet, amely fiatal, fürge, erős, szép, és csak részben emberi. Ebbe beleszuszakolták a tudatomat, és alig hagytak időt, hogy kiélvezzem második fiatalságomat. Aztán fogták ezt a szépséges testet, amivé lettem, és az elkövetkező néhány évben szándékosan ki akarták nyuvasztani úgy, hogy annyi ellenséges, idegen faj ellen bevetettek, ahány ellen csak tudtak.

Nem szenvedtek belőlük hiányt. Az univerzum hatalmas, de az emberi élet számára alkalmas világok száma meglepően csekély, és hogy, hogy nem, az űr telis-tele van más értelmes fajokkal, akik ugyanazokat a világokat szemelték ki maguknak, mint mi. Úgy néz ki, ezeknek a fajoknak csak egy töredéke fogadja szívesen az osztozkodás gondolatát – és mi biztos nem tartozunk közéjük. Küzdelem az életünk, és a lakható világok felett felváltva szerezzük meg a hatalmat, hol mi, hol ők, amíg végül valamelyikünk egyszer annyira meg nem veti a lábát egyen, hogy többé nem lehet onnét levakarni. Mi, emberek, több tucat világgal sikerrel eljátszottuk már ezt az évszázadok során, és még többön vallottunk kudarcot. Ezért aztán nem szereztünk túl sok barátot magunknak.

Hat éven át éltem ebben a világban. Harcoltam, és többször majdnem bele is haltam. Pár emberrel megbarátkoztam; közülük a legtöbben meghaltak, de néhányukat meg tudtam menteni. Találkoztam egy nővel, aki földi életem párjára szívszorítóan hasonlított, ennek ellenére teljesen önálló személyiség volt. Eközben a Gyarmati Szövetséget védelmeztem, és azt hittem, az univerzumban élő emberiség túlélését biztosítom vele.

Amikor véget ért ez az időszak, a Gyarmati Véderő fogta az énemnek azt a részét, amelyik mindig is én maradtam, és beleszuszakolta egy harmadik, egy utolsó testbe. Ez a test fiatal volt ugyan, de messze nem olyan gyors és erős. Elvégre mégiscsak emberi. De ennek nem kellett hadba vonulnia és meghalnia. Hiányzott, hogy már nem vagyok olyan erős, mint egy rajzfilmbeli szuperhős. Az a rengeteg idegen lény viszont nem, akik foggal-körömmel harcoltak azért, hogy kicsináljanak. Jó vásárt csináltam.

A következő világot valószínűleg nem ismeritek. Térjetek vissza gondolatban a Földre, régi otthonunkra, ahol milliárdszám élnek és álmodnak a csillagokról! Nézzetek fel az égboltra, a Hiúz csillagképre a Nagy Medve közvetlen közelében!

Van ott egy csillag, sárga, akár a saját Napunk, hat nagyobb bolygó veszi körbe. A harmadik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a Föld szakasztott hasonmása: bár a kerülete csak 96%-a a Földének, de valamivel nagyobb a vasmagja, úgyhogy a tömege annak 101%-a (azt az egy százalék különbséget észre se lehet venni). Két holdja van: az egyik kétharmada a Föld Holdjának, de a Lunánál közelebb van hozzá, így az égen ugyanakkora szög alatt látszott. A másik hold egy kisbolygó, amely saját napja gravitációs mezejének csapdájába került, és sokkal kisebb a társánál, meg beljebb is helyezkedik el. A pályája instabil – vagyis előbb vagy utóbb fogja magát, és a bolygó felszínére zuhan. A legpontosabb becslések is nagyjából negyedmillió évre teszik ennek bekövetkeztét. A helyi lakosok pillanatnyilag különösebben nem aggódnak miatta.

Erre a világra körülbelül hetvenöt éve bukkantak rá az emberek – az ílanok gyarmatosították, de a Gyarmati Véderő helyre rakta őket. Aztán az ílanok, hogy úgy mondjam, még egyszer átszámolták az egyenletüket, és beletelt egypár évbe, amíg közös nevezőre jutottak. Amint ez megtörtént, a Gyarmati Szövetség megnyitotta a világ kapuit a földi gyarmatosítók, elsősorban az indiaiak előtt. Hullámokban érkeztek – az első akkor, amikor az ílanok fenyegetésétől megszabadították a bolygót, a második pedig nem sokkal a földi „félszigetháború” után, azt követően, hogy a megszállók által beiktatott ideiglenes kormány a Chaudhuri-rezsim legnagyobb formátumú támogatóinak felkínálta a lehetőséget, hogy választhatnak a gyarmatosítás és a börtönbüntetés között. A legtöbben családostul száműzetésbe vonultak. Ezekről az emberekről nem mondhatnánk, hogy álmodtak a csillagokról, inkább rájuk erőltették az álmot.

Ha belegondol az ember, hogy milyen nép lakja a bolygót, azt hihetné, hogy az égitest a kulturális örökségükhöz illő nevet kapott. Tévesen. A bolygót Huckleberrynek hívják; egy percig nem kérdés, hogy egy Twain-bolond GYSZ-apparatcsik keze műve. Huckleberry nagyobbik holdja a Sawyer, a kisebbik a Becky névre hallgat. Három nagy földrészét Samuelnek, Langhornenak és Clemensnek keresztelték el; Clemenstől egy hosszú, íves, vulkanikus eredetű szigetsáv nyúlik bele a Calaveras-óceánba, amit Livy-szigetvilág néven emlegetnek. A legtöbb földrajzi képződménynek még az első telepesek megérkezte előtt Twain írói munkásságára utaló nevet adtak – az új lakók ezt szemmel láthatóan jól fogadták.

Álljatok mellém e bolygón! Nézzetek föl az égre, a Lótuszvirág csillagkép felé! Ebben meg fogtok pillantani egy csillagot, amely olyan sárga, mint a bolygónk pályájának középpontjában álló. E csillag környékén születtem két élettel ezelőtt. Olyan messze van ide, hogy a szemnek láthatatlan, és gyakran ugyanígy érzek az ott leélt életem iránt.

A nevem John Perry. Nyolcvannyolc éves vagyok. Már a nyolcadik évemet taposom ezen a bolygón. Ez az otthonom, itt lakom a feleségemmel és az örökbe fogadott lányommal. Üdvözöllek benneteket a Huckleberryn! Ebben a történetben ez lesz a következő világ, amelyet magam mögött hagyok. De nem az utolsó.

A Huckleberryről való távozásom története, mint minden valamirevaló történet, egy kecskével kezdődik.

Az asszisztensem, Savitri Guntupalli fel se nézett a könyvéből, amikor visszatértem az ebédszünetről.

John Scalzi

John Scalzi

– Egy kecske van az irodájában – mondta a nő.

– Hm. Azt hittem, már bepermeteztük az irodát ellenük.

Erre felnézett a könyvéből, ami felért egy győzelemmel. – Magával hozta a Chengelpet testvéreket is.

– A francba! – fakadtam ki. Az utolsó testvérpárt, akik annyit marakodtak, mint a Chengelpet testvérek, Káinnak és Ábelnek hívták, és a végén legalább az egyikük dűlőre vitte a dolgot. – Azt hittem, megmondtam már magának, hogy ne engedje be kettejüket az irodámba, amikor távol vagyok.

– Sose mondta – állította Savitri.

– Akkor mától parancs!

– És ha mondta volna – folytatta a könyvét letéve Savitri –, akkor is abba a hitbe ringatja magát, hogy a Chengelpetek hallgatnak rám, pedig egyik sem. Aftab rontott be először, kecskéstül, Nissim meg rögtön utána. Még csak rám se néztek.

– Nem akarok Chengelpetékkel szenvedni. Most ettem.

Savitri lehajolt az íróasztal mellé, megfogta a szemetest, és feltette az asztala tetejére.

– Ha egy mód van rá, most hányjon!

Savitrival jó pár évvel ezelőtt találkoztam, amikor még a Gyarmati Véderő képviseletében a gyarmatokat jártam, és ott terjesztettem a jó hírnevüket, ahova csak küldtek. A Huckleberry-kolónián, Újgoa községében Savitri felállt, és a Gyarmati Szövetség imperialista és totalitárius rezsimje fogaskerekének nevezett. Rögtön megkedveltem. Amikor leszereltem a GYV-től, úgy döntöttem, Újgoán telepszem le. Felajánlották, hogy legyek a községi békebíró, el is vállaltam a megbízást, és az első munkanapomon nem kis meglepetésemre Savitriba botlottam, aki kijelentette nekem, hogy akár tetszik, akár nem, ő márpedig az asszisztensem lesz.

– Emlékeztessen rá, miért is vállalta el az állást! – szóltam Savitrinak a szemetes fölött.

– Pusztán perverzióból. Fog hányni, vagy sem?

– Szerintem lenn tartom – feleltem. Megfogta a szemetest, és visszatette a helyére, majd felkapta a könyvet, hogy folytassa, ahol abbahagyta.

Támadt egy ötletem. – Hé, Savitri! Akarja az állásomat?

– Hogyne – mondta a nő, és kinyitotta a könyvet. – Neki is látok, amint végzett Chengelpetékkel.

– Köszönetem.

Savitri mordult egyet, aztán visszatért irodalmi kalandozásaihoz. Erőt vettem magamon, és beléptem az irodámba.

A szoba közepén álló kecske aranyos volt. Az asztalom előtti két székben ülő Chengelpeték már kevésbé.

– Aftab! – biccentettem a bátynak. – Nissim! – bólintottam az öccsének. – És barátom! – üdvözöltem a kecskét. Leültem. – Miben segíthetek ma délután?

– Adhatna rá engedélyt, hogy lelőjem a bátyámat, Perry békebíró – fogott bele Nissim.

– Nem vagyok biztos abban, hogy ez beletartozik a munkaköri leírásomba. Meg egyébként is, egy kicsit drasztikusnak hat. Miért nem mondja el inkább, hogy mi a baj?

Nissim a bátyjára mutatott. – Ez az átkozott ellopta a magomat!

– Elnézést? – kérdeztem vissza.

– A magomat – mondta Nissim. – Kérdezze csak meg! Le sem tagadhatná.

Pislantottam egyet, és Aftabhoz fordultam. – A testvére magját lopta el, hát, igaz, Aftab?

– Bocsásson meg az öcsémnek! – mondta Aftab. – Ahogy maga is tudja, hisztérikus egy természet. Úgy érti, az egyik kecskéje áttévedt a legelőjéről az enyémre, megtermékenyítette ezt az anyát, és most azt állítja, hogy elloptam a bak ondóját.

– Nem akármilyen bakét – mondta Nissim –, hanem Prabhatét, a díjnyertes bakomét. Jó pénzért szoktam beűzetni, és Aftab spórolni akart, úgyhogy ellopta a magomat.

– Az Prabhat magja, te tökkelütött! – torkolta le Aftab. – És nem az én hibám, hogy hagyod annyira tönkremenni a kerítésedet, hogy a bakod átjuthatott az én földemre.

– Na, ez aztán a jó duma! – kiáltott fel Nissim. – Békebíró úr, én megmondom magának: a kerítés drótját elvágták. Prabhatot pedig átcsalogatták a földjére.

– Rémeket látsz – mondta Aftab. – És ha még igaz is lenne, pedig nem, mi van akkor? Visszakaptad a drágalátos Prabhatod.

– Neked meg ott a vemhes anyakecskéd – kontrázott Nissim. – Egy ki nem fizetett vemhesség, amit nem is engedélyeztem. Ez vegytiszta lopás, semmi más. És ez neked nem elég, még tönkre is akarsz tenni.

– Te meg miről beszélsz? – méltatlankodott Aftab.

– Egy új bakot akarsz elletni – fordult felém Nissim, és a kecskére mutatott, ami Aftab székét kóstolgatta. – Ne is tagadd! Ez a legjobb anyakecském. Ha Prabhattal pároztatod, neked is lesz bakod, akivel majd hágathatsz. – Majd hozzám szólt: – Bele akar köpni a levesembe. Kérdezze csak meg, békebíró úr! Kérdezze meg, hogy mivel vemhes az anya!

Visszanéztem Aftabra. – Mivel vemhes az anyakecskéje, Aftab?

– Úgy hozta a sors, hogy az egyik magzat hím.

– Vetessék el! – követelte Nissim.

– Nem a te kecskéd – mondta Aftab.

– Akkor enyém a gida, ha megszületik – foglalta le magának Nissim. – Az ellopott magért cserébe.

– Már megint ezzel jössz – mondta Aftab, és rám szegezte a tekintetét. – Látja maga is, hogy mit ki nem kell bírnom, békebíró úr. Hagyja, hogy a kecskéi szabadon kószáljanak a nagyvilágban, se szó, se beszéd hágjanak jobbra-balra, és aztán még a pocsék tenyészmunkája után tőlem követel pénzt.

Nissim teljesen kiborult: felüvöltött, majd elkezdett kiabálni és vadul gesztikulálni, de Aftab sem fogta vissza magát. A kecske közben odajött az asztalomhoz, és kíváncsian felnézett rám. Benyúltam az egyik fiókomba, és adtam neki belőle egy cukorkát. – Mi ketten már nem kellünk ehhez – mondtam a kecskének. Nem válaszolt, de láttam rajta, hogy egyetért.

A községi békebíró állása az eredeti tervek szerint egyszerű hivatás volna: ha az újgoai lakosoknak meggyűlik a baja a helyi vagy a körzeti önkormányzattal, engem keresnek fel, és én intézkedem, meg segítek elvégezni a papírmunkát. Igazából ez pontosan olyan állás, amilyenre egy nagyrészt vidéki életmódra berendezkedő gyarmat mindennapjaiban egy egyébként fölösleges háborús hős termett: eléggé közismert a fejesek közt ahhoz, hogy tudják, ha megjelenik az irodájukban, komolyan kell venni.

A dolog azonban úgy állt, hogy pár hónap elteltével az újgoai lakosok minden egyéb problémájukat előbb-utóbb elém hozták. „Ó, nem akarjuk zavarni a hivatalos szerveket”, mondta az egyik falulakó, amikor rákérdeztem, hogy hirtelen miért én lettem a tótumfaktum a mezőgazdasági gépektől elkezdve a házassági tanácsadásig mindenben. „Mert könnyebb és gyorsabb, ha magához jövünk.” Rohit Kulkarni, New Goa kormányzója roppantul örült a kialakult helyzetnek, mivel így hozzám kerültek azok a gondok is, amelyekkel idáig őt zaklatták, neki meg több szabadideje maradt, hogy horgásszon és a teaházban dominózzon.

Általában az új, kibővített békebírói munkaköröm teljesen megfelelt nekem. Jó volt másokon segíteni, és az is, hogy hallgattak a tanácsaimra. Azonban, amint azt bármelyik hivatalnok tanúsíthatja, minden közösségben akad egypár idegesítő alak, aki az idejük java részében lefoglalja őket. Újgoában a Chengelpet testvérek töltötték be ezt a szerepet.

Senki sem tudta, hogy miért utálják ennyire egymást. Azt hittem, a szüleikkel van valami baj, de Bhadjan és Niral kedves emberek voltak, akik ugyanúgy értetlenül álltak az eset előtt, mint bárki más. Egyszerűen vannak, akik nem jönnek ki egymással, és legnagyobb balszerencséjükre ezek ketten történetesen testvérek.

Nem is lett volna annyira rossz a helyzet, ha nem egymás mellett vettek volna földterületet, mert így egyfolytában a másik tyúkszemére tapostak. A kinevezésem után nem sokkal azt javasoltam Aftabnak, akiről úgy véltem, valamivel racionálisabb a másik Chengelpetnél, hogy ugyan nézze már meg a falu túloldalán újonnan felparcellázott földet, hátha a legtöbb gondja megoldódik, ha távolabb költözik Nissimtől. „Ó, annak aztán örülne!”, mondta Aftab teljes higgadtsággal. Ezután felhagytam még a reményével is, hogy a dologról ésszerű társalgást folytassak vele, és elfogadtam, hogy a karmám szerint időről időre el kell viselnem a felbőszült Chengelpet testvérek látogatását.

– Rendben – mondtam, lecsitítva az irigységtől sugárzó hisztijüket. – Véleményem szerint nem számít, anyakecske őnagyságát hogyan hágták meg, szóval felejtsük is el! De abban egyetértenek, hogy Nissim bakja követte el a bűntényt?

Mindkét Chengelpet bólintott; a kecske szerénységében csöndbe burkolózott. – Jó. Akkor mostantól üzleti kapcsolatra lépnek – mondtam. – Aftab, maga megtarthatja a gidát, amikor megszületik, és vállalhat fedeztetést, ha akarja. De az első hat alkalommal Nissim kapja a fedeztetési pénzt, és azután a fele mindig az öccsét illeti.

– Akkor az első hat alkalommal fogja, és ingyen fedezteti – morogta Nissim.

– Ez esetben legyen a díja az első hat fedeztetés után fizetett összeg átlaga – javasoltam. – Szóval, ha megpróbálja átverni magát, akkor saját magát is átvágja. És ez egy kis falu, Nissim. Nem fognak Aftabnál fedeztetni, ha azt hiszik, hogy egyedül azért vállalja mások jószágának a fedeztetését, hogy elvegye a maga kenyerét. Egy dolog a jó vásár, de senki sem akar rossz szomszéd lenni.

– És mi van, ha nem akarok közös üzletbe bocsátkozni vele? – kérdezte Aftab.

– Ha így áll a dolog, adja el a gidát Nissimnek! – javasoltam. Nissim már szólásra nyitotta volna a száját. – Igen, adja el! – ismételtem meg, mielőtt még tiltakozhatott volna. – Vigyék a gidát Muralihoz, és becsültessék fel az értékét! Azon az áron. Murali egyikőjüket sem kedveli túlságosan, úgyhogy igazságos számot fog mondani. Megbeszéltük?

Chengelpeték átgondolták a javaslatom, vagyis őrülten tanakodtak magukban, melyikük húzná a rövidebbet ezzel a döntéssel. Végül mindketten arra jutottak, hogy egyformán elégedetlenek a megállapodással. Rábólintottak.

– Jól van – mondtam. – Na, most pedig eredjenek, mielőtt még összepiszkítanák a szőnyegemet!

– Az én kecském sose csinálna ilyet – mondta Aftab.

– Nem is a kecske miatt aggódom – feleltem, miközben kitessékeltem őket. Elmentek, mire Savitri jelent meg az ajtóban.

– A helyemen ül – hívta fel rá a figyelmemet a székem felé biccentve.

– Kapja be! – dörrentem rá, és feltettem az asztalra a lábam. – Ha nem segít a bosszantóbb ügyekben, nem érdemli meg a főnöki forgószéket sem.

– Ha így áll a dolog, akkor asszisztensként visszatérek alázatos szolgálatába, és szeretném tájékoztatni, hogy amíg Chengelpetéket szórakoztatta, az csendbiztosunk hívta – mondta Savitri.

– Miért? – tudakoltam.

– Nem mondta meg – jelentette ki Savitri. – Letette a kagylót. Maga is ismeri az csendbiztosunkat. Eléggé nyers.

– Szigorú, de igazságos, ez a mottója. Ha annyira fontos lenne, üzenetet hagyott volna, úgyhogy ráér. Addig is jobb, ha megcsinálom az adminisztrációt.

– Maga nem szokott ezzel foglalkozni. Mindig nekem adja ki.

– Kész van vele? – Amiről tud, azzal igen.

– Akkor kiélvezem a vezetői rátermettségem gyümölcsét, és pihenek egy kicsit.

– Hálás vagyok, hogy nem hányta tele az előbb a szemetest – mondta Savitri –, mert most lesz hova mennie az enyémnek. – Mielőtt még egy találó riposzttal odaszúrhattam volna neki, visszatért az asztalához.

Fordította: Makai Péter Kristóf

John Scalzi: Az utolsó gyarmat
Agave Könyvek, 2013