Kőrössi P. József: A magyar kártya (részlet)

„Nem választhattunk csakis jobboldali vagy baloldali doktrínát”

Kőrössi P. József: Az RMDSZ-ről konzervatív oldalról azt mondják Magyarországon, hogy bal-liberális, és te magad is az vagy. Nekem azt mondtad, hogy nem tekinted magad egyiknek sem. Az erdélyi magyarságot Magyarországon jobboldali, konzervatív gondolkodású közösségnek tekintik. Én gyűjtőpártnak mondanám az RMDSZ-t, az erdélyi magyarságot pedig semmiképpen sem terelném egyetlen értékrend ernyője alá.

Markó Béla: Valóban van egy meghatározási zavar az RMDSZ-el kapcsolatosan, hogy ideológiailag hol lehet. Más zavarokból származik, más tisztázatlanságokból.

Mi történt? 1989 után itt már-már hatalmi döntés született arról – holott már hatalom sem volt egy adott pillanatban -, hogy ki hol sorakozik majd föl ideológiailag. 1989 előtt Magyarországon, különösen a gazdaságpolitikában és a kultúrában, látszottak jelei ilyen-olyan ideológiáknak, mert ott voltak viták, de Romániában még az sem volt. Magyarországon voltak ilyen-olyan kísérletek, új gazdasági mechanizmus például, ami módot adott közgazdasági elvek kifejtésére, vitáztak a kulturális élet résztvevői is. Nálunk ilyesmi nem volt. ’89 decemberében csirájukban sem voltak pártok. Emberek voltak, többé-kevésbé tájékozottak, akik összeomolván a kommunista diktatúra, föl akartak építeni egy másik rendszert. Úgy, ahogy a privatizációval, magánosítással kapcsolatban elmondtam, hogy az is mesterségesen történt, tehát nem spontán verseny útján, hanem politikai eszközök, és politikai befolyás révén tulajdonhoz juttattak különböző érdekcsoportokat, az állami javak szétosztásával mesterségesen hoztak létre gazdasági elitet. A pártok is így jöttek létre. Nem véletlen, hogy ebben a térségben egyik oldalról a másikra állnak politikusok, pártok állandóan, a mai napig. Számos olyan történet van, mint a Fideszé, hogy liberális pártból, a Liberális Internacionálé tagságát elvetve, nyilván racionális döntéssel, átment az Európai Néppártba. Romániában a Demokrata Liberális Párt, az államfő, Traian Bǎsescu pártja eredetileg a Szocialista Internacionálé tagja volt, majd átigazolt az Európai Néppártba.

Annak idején Antall József szorgalmazta, hogy az RMDSZ minél hamarább jelenjen meg Európában is, mint politikai szervezet, álljunk be egy európai pártcsaládba. Ő természetesen a konzervatív oldalt javasolta, amit akkor még nem Néppártnak hívtak. Volt a Keresztény-Demokrata Európai Unió, EUCD, és volt az Európai Demokrata Unió, az EDU. Az Európai Demokrata Unió, nem volt kizárólag kereszténydemokrata, hanem néppárti, konzervatív jellegű. Abba még egy liberális jobbközép alakulat is beférhetett. Antall József javaslatára és támogatásával ide lépett be az RMDSZ nagyon hamar. 1993-ban volt Budapesten az az EDU kongresszus, ahol úgy emlékszem, megjelent Jacques Chirac és Helmut Kohl is. Azon a kongresszuson, a Béla király úti vendégházban mondtam el rövid székfoglaló beszédemet. Attól kezdve mi ugyanott vagyunk, mert az EDU és a EUCD egyesült, ebből jött létre az Európai Néppárt, így nekünk nem kellett újra fölvételünket kérni.

Meg kell mondanom, hogy ez is politikai érdekeken alapuló tudatos választás volt, és a magyarországi politikai konjunktúra is hozzájárult ahhoz, hogy oda léptünk be. Hogy volt-e mögötte ideológiai magyarázat? Volt természetesen. Ami akkor a nemzeti kérdéstől eltekintve az RMDSZ-t foglalkoztatta, mint kiemelt program, az elsősorban a tulajdon visszaszerzése, az államosított javak visszaszerzése volt. A restitutio in integrum ugyan általános célkitűzés volt minden párt számára, de inkább jobboldali programnak volt tekinthető. Mindent természetben és teljes egészében visszaszerezni, ez volt a cél. Az egyházak és a magánszemélyek kapják vissza maradéktalanul a javaikat, magántulajdonon alapuló társadalmat építsünk. Ezek mind konzervatív célkitűzésnek tekinthetők és inkább jobboldalon, jobbközépen helyeztek el minket. Hogy miért volt ez a mi célkitűzésünk? Függetlenül attól, hogy baloldali, vagy jobboldali emberek alkották a szövetséget, a magyar érdek is az volt, hogy ne központosított állami rendszerben létezzünk, ne központosított állami elosztás működjék az országban. Tudtuk, hogy még távol vagyunk attól, hogy kormányzati szerepben gondolkodjunk, és azt is tudtuk, hogy nem ott leszünk erősek, nem a parlamentben, nem a kormányban, hanem helyben. Ha állami tulajdon van, azt a román többség kezeli, a magántulajdon a mienk. Magánosítás pártiak voltunk. Ilyen szempontból lehetett indokolt, hogy jobboldalra kerültünk.

De ha megnézzük az RMDSZ szociálpolitikai programját, egészségügy-politikai elképzeléseit, akkor már szóródnak az opciók, erőteljes baloldali áramlat figyelhető meg a szövetség politikájában, a szociális védelem, és más kérdésekben is. Igen, elfogadható a gyűjtőpárti besorolás, ez így igaz. Ha egymás mellé nem tenném a programunk elemeit, talán kioltanák egymást, talán mégsem, de nem érdemes az RMDSZ-t itt vagy ott elhelyezni. Nem választhattunk csakis jobboldali, vagy csakis baloldali doktrínát, akár tudatosan, akár más módon, mert az azt jelentette volna, hogy kizárjuk a közös gondolkodásból az erdélyi magyarok egy részét. Hogy ezzel a szervezetünkbe be van építve több ellentmondás, az más kérdés.

Mi oldja fel ezt az ellentmondást? Az, hogy az elsőrendű cél mindig a nemzeti identitás érvényesítése volt, és a nemzeti kérdés megfelelő rendezése. Az etnikai viszonyok rendezésének minden más ideológiai megfontolást alárendeltünk. Ezért voltunk képesek különböző román pártokkal koalícióra lépni, attól függetlenül, hogy jobboldaliak, vagy baloldaliak, és ezért nem volt számunkra probléma, hogy Magyarországon kivel működünk együtt. Mindig azzal, aki velünk képes és hajlandó együttműködni úgy, hogy elfogadja az RMDSZ sajátos romániai helyzetét. Persze, demokratikus, nem szélsőséges pártokra gondolok. Meg kell mondanom, hogy beteges pártpolitikai ostobaság, ami jellemző ezekre az országokra, amikor egy párt mögött sokszor nincs is igazi ideológia, mégis görcsösen jobboldalinak, a másik meg görcsösen baloldalinak mondja magát, miközben egyáltalán nem úgy cselekszenek.

Legutóbb azzal a Demokrata Liberális Párttal voltunk kormányon, amely 2005-ben ment át a Szocialista Internacionáléból a Néppártba. A koalíciós tárgyalások során, amikor a közös adópolitikára, és szociálpolitikára kerestünk megoldást a miniszterelnök, Emil Boc, aki egyben a Demokrata Liberális Pártnak is elnöke volt, és akivel egyébként elég jól együtt tudtam dolgozni, a vita során elbizonytalanodott abban, amit éppen érvényesíteni akart. Nekem ellenkező véleményem volt, és láttam rajta, hogy nem tudja eldönteni, igaza van-e azzal kapcsolatban, amit képvisel. Egyszer csak felkapja a fejét, rám néz, és azt mondja, de hiszen ez jobboldali megoldás, nem? Abban a pillanatban kiderült, hogy nem arról beszélünk, hogy mi a megoldás, hanem arról, hogy neki, aki egy jobboldali pártot képvisel, jobboldali megoldást kell találnia, azt kell támogatnia. Előveszik a lexikont és megnézik, hogy a kínálkozó megoldás vajon baloldali vagy jobboldali-e, és nem az számít, hogy az országnak mi a jó. Én azt látom óriási problémának ezekben az országokban, hogy a legtöbb politikusnak nincsenek saját elképzelései, nincs meggyőződéses ideológiája, hanem innen-onnan átvett eszmék mentén politizálnak. A szerves fejlődés megszakadt valamikor, és ez máig nyomorúságot okoz mindenkinek ezekben az országokban.

Hol áll ideológiailag az RMDSZ? Azokról a prioritásokról kell beszélnünk, amelyekről azt állítottam, hogy minket összefognak, a nemzetpolitikánkról. Nem vagyok hajlandó ezt egy képzeletbeli ideológiai skálán szemlélni. Abban sem hiszek, hogy a jobboldal nacionalista, a baloldal meg internacionalista, vagy kozmopolita. Bizonyos értelemben a klasszikus liberális ideológiával kapcsolatban lehet azt megfogalmazni, hogy egyénekben gondolkodik elsősorban, egyéni szabadságjogokban, és le akar bontani mindent, ami kollektív. Ez a huszadik században talán igaz volt, de mára már árnyalódott.

Nacionalistának lenni mit jelent? Nemzeti elkötelezettségűnek lenni mit jelent? Persze, a fasizmus a nemzeti hovatartozást abszolút értéknek tekintő szörnyűség. A szélsőbalnak pedig más borzalmas nyavalyái vannak. Na, jó, de közben Nicolae Ceauşescu feltalálta a nemzeti kommunizmust. Olyan könnyen össze tudta békíteni a kommunista ideológiát a nacionalizmussal, hogy Európában, és Amerikában úgy viselkedtek a befolyásos politikusok, mintha észre sem vették volna. Miről beszélünk? Miért engedte a baloldal, hogy jobboldalon kisajátítsák a nemzeti kérdést? Miért tud eluralkodni ma Magyarországon az az álláspont – ez egy újabb probléma –, hogy Erdélyben többé-kevésbé mindenki irredenta? Pedig kisebbségi nacionalizmus olyan, mint a fogfájás. Az a szerencsétlen foggyökér csak egy pici része a szervezetünknek, ennek a hatalmas élő szervezetnek, amely mi magunk vagyunk, de ha begyullad, akkor az utcán mindenütt azt figyeljük, hogy hol van fogorvos. De csak akkor! Egyébként nem érdekel, hol van a cégtáblája.

Az erdélyi nacionalizmus létezik, mindannyiunkban megvan. Jó értelemben vett nacionalizmusról beszélek, amit nem lehet és nem szabad összehasonlítani a kirekesztő, a megbélyegző, a mások nemzeti identitása ellen irányuló nacionalizmussal. A Magyarországon tapasztalható hangos – és mondjuk ki: kihangosított – nacionalizmus azért nevetséges és persze rendkívül veszélyes is, mert ott mégiscsak akadálymentesen használható a magyar nyelv, él a magyar kultúra, érvényes magyar oktatási rendszer van, legfennebb időnként minőségi problémákkal küszködik. A magyarországi embernek nem az a problémája, hogy beszélhet-e, írhat-e, panaszkodhat-e, örülhet-e magyarul. Aki ennek ellenére kitalálja azt, hogy Magyarországon a magyar kultúra kisebbrendű, hogy a magyar nyelv veszélyben van, az őszintén szólva, őrült vagy frusztrált. De Erdélyben nem vagyunk sem őrültek sem frusztráltak, amikor állandóan az jár a fejünkben, hogy a magyar nyelv veszélyben van. És fasiszták sem vagyunk ettől még, természetesen.

Kőrössi P. József: A magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával
Kossuth Kiadó, 2013

• Recenziónk: A megfúrt jövendő