Ninni Schulman: Lány a hóban (részlet)

Posted on 2013. szeptember 15. vasárnap Szerző:

0


schulman-lany-a-hoban-bor180| 1 |

Magdalena Hansson a sötét ablaküvegen tükröződő arcképére emelte borospoharát.

Hát akkor boldog új évet! Rohadtul boldog új évet!

Gúnyosan felkacagott, kortyolt egy kicsit, majd újra a saját szemébe nézett, mintha buliban lenne. Aztán az arcára fagyott a mosoly, s megdermedt. Mosatlan haját copfba fogta, hogy ne legyen útban, amíg a költöztető dobozok fölött görnyed. Még az ablaküveg tükrében is látszottak szeme alatt a karikák és ócska tréningruháján a festékfoltok.

Még mindig hatalmas, súlytalan hópelyhek, mint megannyi pitypang ejtőernyői, szálldogáltak az ablak előtt. Magdalena leoltotta az állólámpát, hogy kinézhessen a kertbe. A tavat nem látta, és a kis hidat sem. Távolabb, a telekhatárnál egy hosszú málnabokorsövény bukkant ki a hóból. Két almafát is felismert, és néhány bokrot, de hogy milyen bogyók termettek rajtuk, elfelejtette megkérdezni. Olyan távolinak tűnt már a nyár, amikor aláírták a szerződést. Minden tekintetben.

Vennem kell egy hólapátot, gondolta. Már ha sikerül reggel kihajtanom innen.

Újból felkapcsolta a lámpát, kortyolt még egy kicsit a borból, majd letette a poharat arra a dobozra, amelyik a legközelebb állt hozzá.

A kis kihúzható ágy a sarokban árválkodott. Magdalena megpróbálta felidézni a pókemberes pizsamában alvó Nils képét, de nem sikerült. Inkább tovább pakolászta a mesekönyveket a polcra, s közben azon erőlködött, hogy megnyugodjon és uralni tudja a gondolatait. Már majdnem egy egész dobozt kirámolt, amikor meglátta a hanoi albumot a doboz alján.

Lassan felemelte, tenyerével végigsimított a párnázott borítón, melyet ő varrt még az első télen, amíg Nils aludt ebéd után. Majd kioldotta a szövetszalagot, és lerogyott a földre.

Itt volt az ő édes, kicsi fiuk. Sárga frottír focimezben a gyermekotthon rácsos ágyában, az első éjszakán zokogva a hotelszobában, majd alvás közben, bizonyára holtfáradtan, apró pisze orrát Ludvig nyakához szorítva.

Észre sem vette, hogy sír, csak amikor könnyei már a hazaútról készült egyik képre potyogtak.

Ekkor megcsörrent a telefon.

Magdalena felkelt, és átszaladt a másik szobába, hogy megtalálja a hordozható készüléket, miközben ruhája ujjába törölte az arcát. Végül egy még ki nem válogatott levélkupac tetején bukkant rá a konyhaasztalon.

– Magdalena.

– Szia, Magda! Gunvor vagyok. Gunvor Berglund.

– Nocsak, szia! – felelte Magdalena, és visszanyelte a sírást. – De jó, hogy hallom a hangod!

– Nem zavarlak?

– Nem, dehogy!

– Talán kicsit váratlanul szólok, de mivel láttam, hogy ég a lámpa, gondoltam, megkérdezem, van-e kedved átjönni. Most, hogy szomszédok lettünk, meg minden.

Magdalena maga is meglepődött, mennyire megkönnyebbült.

– Köszönöm, ez igazán kedves. Bár tulajdonképpen rendet kellene raknom, de azért szívesen átmegyek.

– Jaj, de jó! Amúgy semmi különös, csak hármasban leszünk. Ja, és átküldtem hozzád Bengtet, hogy egy kicsit eltakarítsa a havat. Csak ma este több mint húsz centi esett.

Magdalena áthajolt a konyhaasztalon, és kinézett. És a hosszú garázskihajtónál valóban ott állt Bengt, aki a sísapkáját feltolta a homlokára. A nő kopogtatott az ablakon, és a segítségért egy néma köszönömöt tátogott a férfi felé.

– Gyere úgy nyolc körül – mondta Gunvor.

– Rendben, köszönöm. Akkor a viszontlátásra!

Magdalena letette a telefont, kihúzott egy konyhaszéket és leült.

– Minden rendben lesz – mondta.

S ez egyszer szinte ő maga is elhitte.

Ernst Losjö a tükör előtt állt az óriási hálószobában, és gyakorlott mozdulatokkal a nyakkendőjét kötötte. Gabriella biztosan megjegyzést tesz majd a választására, valami olyasmit, hogy egy másik sokkal jobban passzolna az ő ruhájához. Persze kikérhette volna Gabriella véleményét, de nem volt képes ezzel foglalkozni.

Hamarosan meg kell mondania neki, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy minden, a közös életük, értelmetlenné vált. De most szilveszter van.

Helyére húzta nyakkendőjén a csomót, magára rántotta a zakóját, néhány gyors mozdulattal hátrafésülte a szinte már teljesen ősz haját, majd visszadugta a fésűt a belső zsebébe.

Csak állt ott, és nézte a hálószobájukat, mintha először látná. A magas, fehér rácsos franciaágyat, a halványszürke parkettát, a rendelésre készített vászonfüggönyöket, melyeket fémgyűrűk és zsinórok segítségével lehetett fel- és lehúzni. Ez még feltehetőleg egy jobbfajta stílust képviselt, s a férfi nem győzött csodálkozni azon, hányszor lehet teljesen átalakítani egy lakást. Gabriella képes volt órákon keresztül kapirgálni az ódivatú tapétákat, és feltépni az elnyűtt linóleumot, parkettát csiszolni, lakkozni, festeni. Azt akarta, hogy minden hamisítatlan és eredeti legyen, valahogy mégis mindig aggasztóan mesterkélt lett az eredmény.

A legszükségesebbeket magammal viszem, és beköltözöm egy hotelba pár éjszakára, gondolta Ernst. Aztán szerzek egy lakást Hagforsban. Hedda egyelőre itt maradhat Gabriellával.

De előbb még szójátékokat játszanak, s ő a legjobb oldalát mutatja majd. Gabriella már régóta készült az újévi bulira, s Ernst nem akarta elrontani az örömét. Odalent a tálalón tálcák sorakoztak, rajtuk öt-hatféle szendvicsfalatka és egyenes sorokba rendezett pezsgőspoharak. Nem, ő nem szörnyeteg. Az embernek szépen kell a dolgokat intéznie – gondolta.

Ernst kiment a hálóból, le a széles – jelenleg épp fehérre festett – lépcsőn. Látta, amint Gabriella odalent a hallban meggyújtja a lampionokban a gyertyákat, ezeket legnagyobb örömére Ernst örökölte Wilhelm bácsikájától. A kivágott selyemruháját viselte, és hosszú haját szokatlanul bonyolult módon tűzte fel. Ernst régebben éppen ilyennek szerette látni, majd később, éjszaka egyenként kiszedte a nő hajából a hajtűket, s nézte, ahogy a hajzuhatag a hátára omlik. Most úgy érezte, felesége megjelenését leginkább a tragikus szóval lehetne leírni.

– Milyen csinos vagy! – mondta.

Nem vagyok szörnyeteg.

– Köszi.

Gabriella elfújta a gyufát, és felé fordult. A két szeme közti ránc hirtelen elmélyült.

– A nyakkendőd. Azt hittem…

– Most már ez van rajtam.

Ernst elhaladt mellette, majd továbbment a nappali felé, ahol már számos gyertya lángja pislákolt.

Hogy mehettem bele, hogy megvegyük azt a jegesmedveszőrmét? Még ha legalább én magam lőttem volna le az állatot. De nem, még akkor se lenne rendben.

Gabriella magas sarkú cipőjében kopogva közeledett egy újabb tálcával.

– Vajon mi van Heddával? – vetette fel, s a tálcát az étkezőasztalra tette. – Mit szólsz, hogy kivételesen bulizni ment?

– Nagyszerű – felelte Ernst. – Kihez is ment?

– Valamelyik osztálytársához, azt hiszem. Jó, hogy Samuel el tudta vinni őket.

– És még ma éjjel haza is hozza?

– Nem, ott alszik annál az osztálytársánál.

Ernst bólintott, majd kinézett az ablakon.

– Jobb is, úgy néz ki, jó kis vihar lesz az éjjel.

Aztán lenyúlt egy szendvicsfalatkát, és az egészet egyszerre a szájába tömte. Tudta, hogy Gabriella felháborodik majd ezen, de épp ezért nem bírt ellenállni a kísértésnek.

És Gabriella valóban ismét ráncolni kezdte a homlokát.

– Ernst, hagyd abba! Nem látod, hogy így hiányos lesz a sor?

Kilakkozott körmű ujjaival idegesen ide-oda kezdte pakolászni a kenyérdarabkákat, míg ismét rend nem lett a tálcán.

Mellette olyan lettem, mint egy lázadó gyerek, gondolta Ernst, egy mogorva tinédzser, akinek örökösen ki kell nyilvánítania az akaratát.

Megszólalt a csengő. Gabriella felpattant, és kicsattogott a konyhába, miközben felkötötte a kötényét, és beledugta a fejét a nyakpántba.

– Nyisd ki, én vagyok az!

Ernst kitárta az ajtót, egy reményei szerint derűs, vagány vigyorral a szája sarkában, melyet általában házigazdaként öltött magára. Kezdődjék a színjáték!

Magdalena mozdulatlanul állt Gunvor és Bengt háza előtt. Az utat tökéletesen feltakarították, egy aprócska hógöröngy sem gurult le a hósáncok széléről. Az ablakokon karácsonyi függönyök lógtak, s a lépcső aljánál két fáklya lobogott.

Magdalena erősen szorította az Aladdin-desszertet, amit a kamrában talált. Kicsivel távolabb, az útról nevetés és újévi rakéták hangja hallatszott.

A zuhanyozás jobb kedvre derítette. Bár az ünnephez igazán illő öltözéket nem talált, a tiszta farmer, a frissen vasalt tunika és a parfüm illata elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy olyan elegánsnak érezze magát, amilyennek már régóta nem. Szalonképes vagyok – gondolta – s megpróbálta kihúzni magát, ahogy ment fel a lépcsőn.

– Jaj, de jó, Magda, hogy át tudtál jönni, habár elég későn szóltam!

Gunvor piros kötényben és fodros galléros ruhában nyitott ajtót. Rövid frizurája nemrég készülhetett el.

– Köszönöm – felelte Magdalena, s néhányszor végighúzta a lábát a lábtörlőn, mielőtt belépett az előszobába.

Óvatosan átölelte Gunvort, aki jóval alacsonyabb és vékonyabb volt, mint ahogy emlékeiben élt. Kabátját átnyújtotta Bengtnek, aki már készenlétben állt egy vállfával. Inget, elegáns pulóvert és nyakkendőt viselt.

– Nahát, milyen csinosak vagytok! Én meg csak így jöttem, ahogy voltam. – Magdalena átnyújtotta a desszertet. – Bármi történjék is, soha ne költözzetek!

– Hát engem már meg sem ölelsz? – kérdezte Bengt csalódott arccal, s kitárta a karját.

– Dehogynem – felelte Magda, s eltűnt a férfi ölelésében. – És köszönöm, hogy ellapátoltad a havat, jól jött a segítség.

Magdalena eleresztette Bengtet, és körbenézett az előszobában. Pár őzaganccsal többet vett észre a falon az emeletre vezető lépcső mellett, máskülönben minden a régi volt. Még a gumicsizmák és a kenőszappan különleges szaga sem változott tizenöt év alatt.

Gunvor épp leöntötte a vizet a krumpliról a lefolyóba, amikor Magdalena belépett a konyhába. A vékony szeletekre vágott jávorszarvashús és az apró főtt répa már egy hatalmas tálalóedényben volt.

– Úgy gondoltam, ehetnénk a nagyszobában – szólt hátra Gunvor a válla fölött, miközben a burgonyát egy tálba borította. – Úgysem gyakran nyílik rá alkalom.

Magdalena megfigyelte, hogy a konyhai pad is pontosan ugyanott áll, ahol mindig szokott. Hányszor ültek itt Tinával, miközben sajtos cipódarabkákat mártogattak a hideg kakaóba, s kikérdezték egymástól a leckét, beszélgettek, pletykáltak, vagy kiöntötték egymásnak a szívüket!

– Atyaisten, én meg csak itt állok és ábrándozom! Segíthetek valamiben, Gunvor?

– Nem, már készen is vagyok. Bár az jó lenne, ha bevinnéd a szószt.

Bengt már leült az asztalhoz, melyen sirálymintás étkészlet és sima fehér terítő díszelgett. Mintha kissé szórakozottnak tűnne, gondolta Magdalena, amikor letette a szószt az asztalra, és helyet foglalt.

– Mit szólsz, hogy szomszédok lettünk? – szólalt meg Bengt, és szedett magának a krumpliból. – Ki gondolta volna?

Magdalena csak mosolygott, nem igazán tudta, mit feleljen erre.

– Igen, csak hogy tudd, mi örülünk neki! – folytatta Gunvor, és odanyújtotta a húsosfazekat. – Ha bármiben segítségre lenne szükséged, csak szólj!

– Igazán kedvesek vagytok. Apa úgy gondolta, felesleges egyedülállóként egy ekkora házat vennem, de nem tudtam neki ellenállni.

– Jó kis ház az, amit vettél – mondta Bengt. – Isten hozott újra Hagforsban!

Épp csak óvatosan összekoccintották a poharukat, mielőtt ittak.

– Nagyon köszönöm – felelte Magdalena, egy aprót kortyolt, majd letette a poharat.

Azt gondolta, milyen szerencse, hogy Ludvig nincs ott velük. Nem bírná megállni, hogy ne nevessen lenézően ezen a koccintáson – „ezt igazából nem így kell csinálni!” –, majd később, amikor kettesben maradnak, megjegyzéseket tenne rá, meg a hivalkodó bőrkanapéra és Gunvor vitrinben tartott babagyűjteményére. Így azonban nyugodtan elengedhette magát, élvezhette a meleget és a hazaérkezés örömét.

– Peo és Kerstin mit csinál ma este? – kérdezte Gunvor.

– Kerstinhez mennek a gyerekei. Apa azt akarta, hogy én is menjek, de nem bírtam volna ott jópofáskodni.

– Na, hát itt aztán olyan barátságtalan lehetsz, amilyen csak akarsz! – felelte Bengt, és rákacsintott.

Magdalena felkacagott, és érezte, hogy kezd ellazulni.

Gunvor átnyújtotta az üvegtálon rengő kocsonyát, és Magdalena rátett néhány gombócot a tányérjára.

– És milyen jó, hogy találtál itt munkát, rendes munkát – szólt Gunvor. – Nehéz most a fiataloknak. Mindenki kénytelen elköltözni innen, akár akar, akár nem.

– A politikusok nyíltan tesznek rá, hogy fél Svédország lakatlan lesz – folytatta Bengt. – Lakjon mindenki Stockholmban? Ezt mégsem akarhatják!

Magdalena rájött, hogy ez éppoly gyakran visszatérő beszédtéma volt Gunvor és Bengt között, mint otthon apja és Kerstin között.

– Igen, ez valóban szomorú – felelte. – De Christer azért még itt lakik, ugye?

Gunvor bólintott.

– Igen, neki szerencséje volt, mert rögtön a rendőrtiszti főiskola elvégzése után törzsállományba vették a helyi rendőrőrsön.

Magdalena Tina és Christer iskoláskori fotóit nézte, melyek az ablak mellett, egymással szemben lógtak. Tina dauerolt és gondosan feltupírozott hajjal – Magdalena szinte érezte a Jane Hellen-spray illatát –, Christer pedig szőke borostával és kerek arccal.

– Mostanában éjszakánként betörtek néhány hagforsi boltba, és a kereskedők már lassan beleőrülnek, ha a rendőrség nem tesz valamit – mondta Bengt, és felé mutatott a villával. – Ezt megírhatnád, Magda.

Magdalena úgy érezte, valójában képtelen az új hétköznapokról vagy egyáltalán önmagáról beszélni. Miközben öntött még egy kis szószt a tányérjára, inkább így folytatta:

– És Tina még mindig Göteborgban lakik?

– Igen, már kilenc éve – felelte Gunvor. – A kis Xerxes épp most múlt egyéves. Ugye, neked is van egy kisfiad? Láttam a keresztelőről készült fényképet az újságban, a Veckobladetben, de az már jó pár éve volt. Mindenesetre olyan kis édes volt, mint egy játék baba.

Magdalena nyelt egyet és nekifutott.

Ninni Schulman

Ninni Schulman

– Nilsnek hívják. Nyáron múlt hatéves. Részben miatta is költözöm haza. Szeretném, ha egy nyugodtabb helyen nőne fel, de néha úgy érzem, hogy kicsit…

…naiv vagyok, akarta folytatni, de ezt valahogy nem érezte igaznak.

Inkább azt mondta:

– Talán nem gondoltam át rendesen.

– Teljesen jól döntöttél! – kiáltott fel Bengt, és határozottan a levegőbe csapott, hogy állítása igazságtartalmát nyomatékosítsa. – Teljesen jól. Így nem kell a fiúnak közlekedési dugók, kipufogógáz, rablógyilkosságok és egyéb borzalmak közepette felnőnie. Mi itt mindnyájan ismerjük egymást. Errefelé nem éri kellemetlenség az embert.

Gunvor megforgatta a poharát, s úgy tűnt, töpreng valamin. Majd felpillantott.

– Az apjánál van ma este?

Magdalena ismét nyelt egy nagyot.

– A repülőgépen ül, hazafelé Svédországba. A karácsonyt Indiában töltötték, és szenteste óta nem beszéltem vele. – A francba is! Magdalena próbálta pislogással visszatartani a könnyeit. – Ez most egy kicsit… nehéz. Az egész. A válás meg minden. Ne haragudjatok!

Kis gombóccá gyűrte a szalvétáját, és a szeme alá nyomta.

Bengt összeszedte az evőeszközöket a tányérokról, majd az órájára nézett.

– Lenne rá egy fogadásom, hogy most kezdődik a szokásos szilveszter esti film, a Grófnő és a szolgálója – mondta, és felállt.

– Én meg felteszek egy kis kávét – felelte Gunvor, és összeszedte a tányérokat. – Ugye iszol kávét, Magda?

Magdalena bólintott, és sikerült elővarázsolnia egy mosolyt.

– Tudod – szólt Gunvor, és megpaskolta Magdalena kezét –, minden rendbe jön, majd meglátod.

Amint Magdalena egyedül maradt az asztalnál, a kezébe temette az arcát.

Talán, gondolta. Talán rendbe jön.

Ernst Losjö a whiskys poharával a kezében leült a kanapéra. Mélyet sóhajtott, és mutatóujjával kilazította a nyakkendőjén a csomót. Végre vége a ricsajnak.

Gabriella karba tett kézzel állt az ablaknál. Ünnepi frizurája szétzilálódott, s egy hosszú hajfürt lógott az egyik vállára.

A tűzijáték rakétái időnként még fel-felvillantak a tó felett, bár már majdnem hajnali négy óra volt. Sjökvisték, úgy tűnt, nagyszabású bulit tartanak.

Ernst arra gondolt, hány égési sérült és hány csontrészeg ember kerül be ma éjjel a torsbyi kórházba. Orvos kollégái bizonyára telt házzal dolgoznak.

– Azért fura, hogy nem válaszolt az SMS-emre – jegyezte meg Gabriella.

– Szerinted fura? Nyilván van jobb dolga is, mint az őseinek üzengetni. Ráadásul ilyenkor biztos túlterhelt a hálózat.

Ernst kortyolt egyet a whiskyből, és behunyta a szemét.

– Szerinted berúgott? – kérdezte Gabriella, aki még mindig háttal állt a férfinak.

– Hát éppenséggel nincs kizárva – felelte Ernst. – Maholnap tizenhét éves. Annyira azért nem vagyok jóhiszemű, hogy azt gondoljam, Hedda más lenne e tekintetben.

Gabriella lassan felé fordult. Egyik kezében egy fél pohár pezsgőt tartott, a pohár szélén rúzsfoltok.

– Egész ősszel azért aggódtam, hogy folyton csak itthon ül bezárkózva a szobájában, s most bánom, hogy nem ezt teszi.

– Majd hozzászokunk – mondta Ernst, és felkelt a kanapéról. – Reggel úgyis hazajön.

– Hát persze – felelte Gabriella fagyos mosollyal.

Fordította: Erdődy Andrea

Ninni Schulman: Lány a hóban
Animus Kiadó, 2013