Naomi Klein: Sokkdoktrína (részlet)

Posted on 2013. augusztus 31. szombat Szerző:

0


KleinNaomi_sokkdoktrina-bor180BEVEZETÉS |
Ami üres, az szép | Világunk le­radí­ro­zá­sának és újjá­építé­sé­nek há­rom év­tizede

A föld azonban romlott volt Isten színe előtt, s a föld tele volt erőszakkal. Isten látta a földet: romlott volt, mert minden lény a rossz útjára tért. Isten így szólt Noéhoz: „Elhatároztam, hogy elpusztítok minden lényt a földön, mivel a föld az emberek miatt megtelt gonoszsággal. (Teremtés könyve 6:11)

A Shock and Awe [sokk és rémület] olyan műveletekre épül, melyek az emberek, bizonyos társadalmi csoportok, illetve az állam vezetése számára felfoghatatlanul hatalmas félelmeket, veszélyt és pusztítást hoznak. A természet tornádók, hurrikánok, földrengések, árvizek, megállíthatatlan tűzvészek, éhínség és járványok útján kiválthatja ezeket az érzéseket. (Shock and Awe: Achieving Rapid Dominance, az Egyesült Államok katonai doktrínája az iraki háborúban)

Jamar Perryvel 2005. szeptember 5-én, a louisianai Baton Rouge hatalmas Vöröskereszt-menedékhelyén hozott össze a sors. Fiatal, vigyorgó szcientológusok osztották az ebédet, ő pedig a sorban állt az adagjára várva. Én épp azelőtt buktam le, mikor médiakíséret nélkül próbáltam beszédbe elegyedni az evakuált lakosokkal, így hát most mindent elkövettem azért, hogy elvegyüljek a tömegben – ami fehér bőrű kanadaiként komoly kihívás volt a fekete déliek között. Perry mellett tolakodtam be a sorba, és arra kértem, tegyen úgy, mintha régi barátok volnánk – belement a játékba.

Perry New Orleansban született, és ott is nőtt fel, most pedig már egy hete volt, hogy elhagyta az elárasztott várost. Úgy tizenhétnek nézett ki, de elárulta, hogy valójában huszonhárom éves. Családjával együtt egy örökkévalóságig várt a buszra, mely az evakuációt volt hivatott biztosítani, de mivel az csak nem akart megérkezni, gyalog indult el a kegyetlenül tűző napsütésben. Végül eljutott ide, a nyüzsgő kongresszusi központba, ahol békeidőben leginkább gyógyszeripari kiállítások és a „Fővárosi mészárlás: A végső ketrecharc” fantázianevű sportesemény zajlanak. Most azonban a hatalmas csarnokot vagy kétezer tábori ágy és dühös, kimerült emberek tömegei töltötték meg, akiket a Nemzeti Gárda Irakból épp csak visszatért, meglehetősen feszült katonái terelgettek.

Aznap terjedt el a hír, hogy a város ismert republikánus kongresszusi képviselője, Richard Baker a következőket mondta egy lobbista csoportnak: „Végre felszámoltuk a közlakhatási problémákat New Orleansban. Saját magunk ugyan nem tudtuk megcsinálni, de Isten cselekedett helyettünk.” Joseph Canizaro, New Orleans egyik leggazdagabb fejlesztője hasonlóképpen nyilatkozott: „Azt hiszem, most tiszta lappal indulhatunk. És ez a tiszta lap rengeteg nagyszerű lehetőséget tartogat.”

A Louisianai Állami Törvényhozás épülete azon a héten megtelt a cégek lobbistáival, akik megpróbáltak maguk is részesedni a „nagyszerű lehetőségekből”: alacsonyabb adókat, kevesebb szabályozást, olcsóbb munkaerőt és „kisebb, biztonságosabb várost” akartak – ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a közösségi lakótelepek lebontását tervezték, és magántulajdonú társasházakat szerettek volna emelni helyettük. Az „újrakezdés” és a „tiszta lap” igéző álomképe szinte elfeledtette, hogy pár mérfölddel odébb egy város fuldoklik a mérgező iszapban, szivárgó kemikáliákban, és emberi maradványok úsznak a romok között.

A menedékhelyen azonban Jamar képtelen volt másra gondolni. „Nem tudtam úgy tekinteni erre a katasztrófára, mint ami megtisztítja a várost. Csak azt láttam, hogy rengetegen haltak meg, teljesen értelmetlenül.”

Halkan beszélt, azonban egy idősebb férfi, aki kicsit előrébb állt a sorban, meghallotta, és hozzánk fordult: „Mi a csuda ütött ezekbe itt Baton Rouge-ban? Hát nem látják, hogy ez nem lehetőség, hanem istenverte tragédia? Talán nem látnak a szemüktől?”

Egy kétgyermekes anya közbeszólt: „Nem, egyáltalán nem vakok, csak elvetemültek. A látásukkal semmi baj…”

***

A New Orleans-i árvízben új lehetőséget látók közé tartozott Milton Friedman, a korlátlan kapitalizmus atyamestere, akinek a világ a modern, hipermobilis globális gazdaság szabálykönyvét köszönheti. Jóllehet „Miltie bácsi” – ahogy követői nevezték – már a kilencvenharmadik évét taposta, és egészsége is megroggyant, talált magában elég erőt ahhoz, hogy közzétegyen egy publicisztikát a Wall Street Journalben, három hónappal azután, hogy a gátak megadták magukat a víz nyomásának. „New Orleans legtöbb iskolaépülete romokban hever”, állapította meg, „nemkülönben azon gyermekek otthonai, akik a padjaikat koptatták. Tragédia. Azonban egyúttal lehetőség is az oktatási rendszer radikális átalakítására.”

Friedman radikális elgondolása abban állt, hogy a New Orleans újjáépítésére és fejlesztésére szánt dollármilliárdok egy részét a város meglevő közoktatási rendszerének újjáépítése és fejlesztése helyett állami kezességgel ellátott kuponok formájában osztaná ki a lakosság körében, és ezeket különféle magánintézményekben – melyek közül sok profitorientáltan működik – válthatják majd be. Friedman kihangsúlyozta, hogy ezt nem átmeneti intézkedésként látná jónak, hanem egy „permanens reform” részeként.

A jobboldali agytrösztök azonnal ráharaptak a lehetőségre, és valósággal megszállták a vihar után romokban heverő várost. George W. Bush kormányzata több tízmillió dollárral támogatta elgondolásaikat, melyek nyomán úgynevezett „charter schoolokat” hoztak létre, vagyis olyan, közpénzből működő iskolákat, melyeket magáncégek üzemeltettek sajátos szabályok mentén. A charter schoolok megjelenése mélyen megosztotta Amerikát, és ez a megosztottság sehol nem volt nagyobb, mint New Orleansban, ahol számos afroamerikai szülő úgy tekintett rájuk, mint valamiféle visszalépésre az emberi jogi mozgalmak eredményeitől, melyek szavatolták az oktatás azonos színvonalát minden gyermek számára. Milton Friedman azonban úgy gondolta, hogy az állami iskolák rendszere valósággal árasztja magából a szocializmus penetráns bűzét. Nézetei szerint az állam funkciója mindössze abban állt, hogy „megvédje szabadságunkat a külső ellenségtől és saját polgártársainktól: megtartsa a törvényt, kikényszerítse a szerződések érvényét és elősegítse a piaci versenyt”. Vagyis az állam feladata, hogy fenntartsa a katonaságot és a rendőrséget – minden más, így az ingyenes közoktatás biztosítása is indokolatlan beavatkozás a piaci folyamatokba.

Miközben a gátakat csigalassúsággal hozták helyre, és az elektromos hálózat is meglehetősen vontatottan épült fel újra, New Orleans iskolarendszerének kiárusítása katonás rendben és fékevesztett ütemben zajlott le. Mindössze tizenkilenc hónap leforgása alatt – miközben a szegények jelentős része továbbra sem lelt új otthonra – az iskolarendszert szinte teljes mértékben eluralták a magáncégek által működtetett charter schoolok. A Katrina hurrikán megérkezte előtt az iskolákat felügyelő állami bizottság 123 intézményt ellenőrzött – mostanra ez a szám négyre esett vissza. A vihar előtt 7 charter school működött a városban, most pedig már 31 volt belőlük. A New Orleans-i tanárok korábban egy igen erős szakszervezetbe tömörültek – most azonban a szakszervezeti szerződést megsemmisítették, és mind a négyezer-hétszáz tagot szélnek eresztették. Néhány fiatalabb tanárt újra alkalmaztak alacsonyabb fizetéssel, a többség azonban ebből is kimaradt.

A New York Times szerint New Orleans ekkorra „a charter schoolok széles körű használatának első számú kísérleti terepévé lépett elő”, miközben az egyik friedmani alapokon álló agytröszt, az American Enterprise Institute lelkesen üdvözölte, hogy „amire a louisianai iskolareformerek évek alatt képtelenek voltak […], azt a Katrina egyetlen nap alatt elvégezte”. A közoktatásban dolgozó tanárok viszont – látva, ahogy az árvízkárosultaknak szánt pénzekből felszámolják a közszolgáltatást, és utat nyitnak a magáncégeknek – Friedman tervét „oktatásügyi földrablásnak” titulálták.

A katasztrófák utáni összehangolt támadásokat a közszféra ellen, melyek mögött az a gondolat áll, hogy a pusztítás izgalmas piaci lehetőségeket tartogat, jómagam „katasztrófa­kapitali­zmusnak” neveztem el.

Friedman New Orleansról szóló publicisztikája a közgazdász utolsó nyilvános szereplésének bizonyult, ugyanis kevesebb mint egy évvel a cikk megjelenése után, 2006. november 16-án, kilencvennégy éves korában meghalt. Egy közepes méretű amerikai város közoktatási rendszerének privatizálása szerény elfoglaltságnak tűnhet egy olyan férfiú számára, akit az utóbbi fél évszázad legbefolyásosabb közgazdászaként tartanak számon, és akinek követői között nem egy amerikai elnököt, brit miniszterelnököt, orosz oligarchát, lengyel pénzügyminisztert, harmadik világbeli diktátort, kínai kommunista pártfőtitkárt és IMF-vezért találhatunk, nem beszélve az amerikai jegybank, a FED utóbbi három igazgatójáról. Ugyanakkor az az eltökéltség, mellyel megpróbálta kihasználni a New Orleans-i tragédiát a fundamentalista kapitalizmus térnyerése érdekében, tökéletes búcsúzó gesztus e határtalanul energikus, alig 160 centiméter magas embertől, aki élete derekán úgy jellemezte magát, mint „egy régi vágású tiszteletes, aki megtartja a vasárnapi prédikációt”.

Friedman és hívei több mint három évtizeden át csiszolgatták ezt a stratégiát, melynek lényege: türelmesen kivárni egy jelentős krízist, nyomban kiárusítani az állami tulajdon egyes részeit magánszereplőknek, míg a polgárok még nem tértek magukhoz a sokkból, majd gyorsan bebetonozni a „reformokat”.

Friedman egyik legnagyobb hatású értekezésében tökéletesen leírta a kortárs kapitalizmus taktikai csodafegyverét, melyre nagyszerűen illik a sokkdoktrína kifejezés. Felismerése szerint „csak egy krízis – legyen valós vagy vélt – képes valódi változást hozni. Ha pedig a krízis bekövetkezik, a szereplők cselekedeteiket az épp kéznél levő elgondolásokra alapozzák. Hitem szerint éppen itt rejlik az alapvető szerepünk: alternatívákat találni a már létező eljárások mellé, életben és elérhető közelségben tartani őket, míg a politikailag lehetetlenből politikailag elkerülhetetlen válik.” Sokan konzerveket és vizet halmoznak fel a katasztrófákra készülve – Friedman követői ugyanakkor szabadpiaci ideákat gyűjtenek. Ha pedig beüt a baj, a Chicagói Egyetem professzora szerint nincs idő a tétovázásra, és addig kell gyors és visszafordíthatatlan lépéseket tenni, míg a krízistől sújtott társadalom vissza nem hullik „a status quo zsarnoki uralma alá”. Becslése szerint „egy új adminisztrációnak úgy hat  –kilenc hónap áll rendelkezésére a jelentősebb változtatások bevezetésére; ha nem ragadja meg a lehetőséget a lényeges döntések meghozatalára ebben az időszakban, a későbbiekben már nem nyílik erre alkalma”. Eszerint Friedman legmaradandóbb stratégiai hagyatéka valójában Machiavelli tanácsának parafrázisa, mely szerint a „sérelmeket […] egyszerre kell megtenni”.

Friedman először a hetvenes évek közepén – amikor a chilei diktátor, Augusto Pinochet tábornok tanácsadója volt – kapott lehetőséget annak kipróbálására, miként használhatja ki egy kiterjedt sokk vagy válság hatásait. Ez idő tájt Chilét nemcsak Pinochet erőszakos hatalomátvétele rázta meg, de az ország a hiperinflációtól is szenvedett. Friedman azt javasolta megbízójának, hogy gyors ütemben alakítsa át a gazdaságot – adócsökkentésekkel, a szabadpiac bevezetésével, privatizált szolgáltatókkal, a szociális kiadások megnyirbálásával és deregulációval. A chileiek hamarosan azzal szembesültek, hogy az eddigi állami iskolák helyébe magánintézmények léptek, melyek utalványokkal voltak igénybe vehetők. Minden idők legnagyobb szabású kapitalista átalakítása zajlott itt le, mely a „chicagói iskola” forradalmaként vonult be a köztudatba, ugyanis Pinochet közgazdászai Friedmannál tanultak a Chicagói Egyetemen. Friedman megjósolta, hogy a gazdasági változások sebessége, váratlansága és kiterjedése olyan pszichikai reakciókat indítanak el az emberekben, melyek „elősegítik az igazodást” a változásokhoz. Ő volt az, aki nevet is adott ennek a fájdalmas taktikának: ez volt a gazdasági „sokkterápia”. Az azóta eltelt évtizedekben, ha egy kormány kiterjedt szabadpiaci átalakításokat kívánt végrehajtani, mindig ott volt a „sokkterápia” kézenfekvő eszköze.

Pinochet saját hatáskörben is elősegítette az „igazodást” az új rendszerhez – ez a terápia azonban nem a gazdaságban, hanem a kínzókamrákban zajlott, ahol a kapitalista átalakulás legszívósabb kerékkötői a saját testükön érezhették meg a változás erejét. Latin-Amerika számos polgára közvetlen kapcsolatot vélt felfedezni a milliókat szegénységbe taszító gazdasági sokkterápia és a földrészen végigsöprő kínzási hullám között, mely több százezer embert nyomorított meg, akiknek csak annyi volt a bűnük, hogy egy másfajta társadalomban hittek. Eduardo Galeano, uruguayi író nem véletlenül kérdezte: „Hogyan máshogy is tartható fenn ez az egyenlőtlenség, mint elektromos áramütések révén?”

Pontosan harminc évvel azután, hogy Chile bőségesen részesült a sokk mindhárom fent bemutatott típusából, a módszer újra felbukkant Irakban, méghozzá a korábbinál jóval erőszakosabb formában. Először ott volt maga a háború, mely a Shock and Awe (sokk és rémület) doktrína megalkotóinak szándékai szerint képes volt „irányítani az ellenség akaratát, észlelését és megértését, szó szerint alkalmatlanná téve arra, hogy cselekedjen vagy reagáljon”. Ezt követte egy radikális gazdasági sokkterápia, melyet az Egyesült Államok főmegbízottja, L. Paul Bremer vezényelt le azon melegében – tömeges privatizációval, a piaci szabadság bevezetésével, 15 százalékos egykulcsos adóval és drámaian lecsökkentett államapparátussal. Irak ideiglenes kereskedelmi minisztere, Ali Abdul-Amir Allawi akkoriban úgy nyilatkozott, hogy országának polgárai „már belefáradtak abba, hogy állandóan kísérleteznek rajtuk. Elegendő megrázkódtatás érte már a rendszert, így semmi szükségünk nincs erre gazdasági sokkterápiára.” Ha az irakiak ellenálltak, egyszerűen összefogdosták őket, majd a börtönökben testüket és lelküket vetették alá sokkterápiának – a lehető legkevésbé átvitt értelemben.

Úgy négy éve, az iraki megszállás korai időszakában kezdtem kutatni, miként is épül a szabadpiac mechanizmusa a sokkhatásokra. Miután Bagdadból tudósítottam az Egyesült Államok hamvába holt kísérleteiről, melyek során a „sokk és rémület” csapásait követően a sokkterápiát próbálták alkalmazni, Srí Lankára utaztam, hogy hónapokkal a 2004-es pusztító szökőár után ugyanazon módszer egy másik megjelenésével találkozzak: a külföldi befektetők és a nemzetközi hitelezők összefogtak, hogy a pánik légkörét kihasználva átjátsszák az ország gyönyörű partszakaszait olyan vállalkozók kezére, akik hatalmas turistakomplexumokat terveztek felépíteni, lehetetlenné téve, hogy halászok ezrei újjáépíthessék falvaikat a tengerparton. A Srí Lanka-i kormányzat közleménye szerint „a sors kegyetlen fintoraként a természet hatalmas lehetőséget adott Srí Lanka kezébe, így e szörnyű tragédia nyomán világszínvonalú turisztikai célpontok születhetnek”. Amikor a Katrina hurrikán elérte New Orleanst, és a republikánusok, valamint a hozzájuk kötődő agytrösztök és területfejlesztők „tiszta lapokról” kezdtek beszélni, már világos volt, hogy ezúttal ez a módszer szolgálja a cégek érdekeinek előmozdítását: a kollektív trauma pillanatait radikális társadalmi és gazdasági átalakítások szolgálatába lehet állítani.

Legtöbben, akik túlélnek egy pusztító katasztrófát, a legkevésbé sem akarnak tiszta lappal újraindulni: lehetőségeik szerint megpróbálják menteni a menthetőt, és újra megerősíteni kapcsolatukat a hellyel, melyhez múltjuk köti őket. „A város újjáépítésekor úgy érzem, saját magamat is újjáépítem”, mondta Cassandra Andrews, New Orleans erősen megrongálódott Lower Ninth Ward negyedének lakója a romok eltakarítása közben. Azonban a katasztrófakapitalistáknak nem áll érdekükben javítgatni a valaha volt értékeket. Akár Irakot, akár Srí Lankát vagy New Orleanst tekintjük, a félrevezető nevű „rekonstrukció” minden esetben azzal indult, hogy a befektetők bevégezték azt, amit a katasztrófa elkezdett: eltöröltek mindent, ami csak megmaradt a közszférából és a helyi közösségekből, majd gyors ütemben egyfajta „Új Jeruzsálemet” építettek fel helyettük – mielőtt a háború vagy a természeti csapás áldozatai magukhoz térhettek, és követelhették volna azt, ami egykor az övék volt.

Mike Battles fogalmazza meg mindezt a legkegyetlenebb pontossággal: „Számunkra a félelem és a káosz ígéretes lehetőséget jelentett.” A harmincnégy éves volt CIA-ügynök arról beszélt, miként segítette Custer Battles nevű sehol sem jegyzett kis cégét az iraki megszállás utáni káosz abban, hogy mintegy százmillió dollár értékű szerződést kössön a szövetségi kormánnyal. Szavai a modern kapitalizmus jelmondataként is megállják a helyüket – a félelem és a zűrzavar az előrelépés legjelentősebb katalizátorai.

Amikor kutatni kezdtem a pusztító katasztrófák és az elképesztő profit kapcsolatát, úgy gondoltam, napjainkban alapvető változás tapasztalható abban, ahogy a piacok „felszabadítási hulláma” végigvonul a világon. Jómagam is részese voltam annak a mozgalomnak, mely útját próbálta állni a cégek mindent elsöprő hatalmi törekvéseinek, és mely először 1999-ben, a seattle-i világgazdasági konferencián tette le meglehetősen harsány névjegyét. Ilyetén elkötelezettségem révén nem voltak számomra ismeretlenek a WTO-csúcstalálkozókon kikényszerített „üzletbarát” intézkedések, vagy éppen az IMF-hitelekhez kapcsolódó feltételek. A három, védjegynek is beillő követelmény – a privatizáció, a kormányzati dereguláció és a szociális kiadások jelentős visszafogása – sosem volt népszerű a polgárok körében, azonban amikor a megegyezéseket aláírták, legalább tetten érhető volt a tárgyaló felek kölcsönös akarata, és az úgynevezett szakértők is egyetértettek a megoldásban. Most azonban a korábbi ideológiai programot a lehető legerőszakosabb módon nyomják le a nép torkán: egy inváziót követő idegen katonai megszállás alatt, illetve közvetlenül valamilyen természeti kataklizma után. Úgy fest, szeptember 11-e után Washingtonnak már kérdeznie sem kell, hogy adott ország vevő-e a „szabadpiac és demokrácia” amerikai változatára – azonnal megvalósíthatja a „sokk és rémület” katonai doktrínája révén.

Ahogy azonban egyre mélyebbre és mélyebbre ástam e piaci modell világméretű terjedésének történetében, rájöttem, hogy a krízisek és katasztrófák kihasználása voltaképpen a kezdetektől alapvető eszköze volt Milton Friedman iskolájának – a kapitalizmus e fundamentalista változatának mindig is katasztrófákra volt szüksége az előrelépéshez. Való igaz, hogy a változásokat „előmozdító” krízisek mértéke egyre rémületesebb, azonban az Irakban vagy a New Orleansban történtek egyáltalán nem szeptember 11-e utáni fejlemények – ezek a merész kísérletek sokkal inkább egy folyamat eredményei, melynek támogatói harminc éven át szigorúan ragaszkodtak a sokkdoktrína elveihez.

Ha e doktrína felől közelítjük meg a dolgokat, az utóbbi harmincöt év eseményei egészen más fénytörésben látszanak. A korszak leghírhedtebb emberijog-sértéseiről, melyeket mindeddig antidemokratikus rezsimek szadista tetteiként tartottunk számon, kiderül, hogy végrehajtóik voltaképpen szándékosan terrorizálták a lakosságot, illetve kihasználták a helyzetet annak érdekében, hogy radikális szabadpiaci „reformokat” vezessenek be. A hetvenes évek Argentínájában például harmincezer ember – többségükben baloldali aktivisták – „eltüntetése” létfontosságú volt a junta számára ahhoz, hogy bevezesse a chicagói iskola módszereit, de a terror fontos szerepet játszott a szomszédos Chile hasonlóan radikális gazdasági átalakításában is. Kínában, 1989-ben a Tienanmen téri vérengzés és az ezt követő, tízezreket érintő letartóztatási hullám adott szabad kezet a Kommunista Pártnak, hogy az ország nagy részét gyorsan fejlődő exportzónává alakítsa, melyben a munkások félnek hangot adni jogköveteléseiknek. 1993-ban Borisz Jelcin tankokat küldött az orosz parlament épületének ostromlására, és börtönbe zárta az ellenzék vezetőit, így nyitva szabad utat a rablóprivatizációnak, melynek eredményeképp kiemelkedtek Oroszország hírhedt oligarchái.

Hasonló szerepet töltött be az 1982-es falklandi háború Margaret Thatcher politikájában, Nagy-Britanniában: a háborús helyzetből adódó zűrzavar és a felerősödő nacionalista hangok lehetővé tették számára, hogy hihetetlen erővel törje le a szénbányászok sztrájkját, és véghezvigye a nyugati világ első privatizációs ámokfutását. Belgrád 1999-es NATO-bombázása megteremtette a hátteret a volt Jugoszlávia gyors ütemű privatizációi számára – ezt a célt pedig már a háború előtt kitűzték. Semmiképp sem állítom, hogy e fegyveres konfliktusok mögött kizárólag gazdasági indítékok álltak, azonban az minden esetben elmondható, hogy egy hatalmas, kollektív megrázkódtatást arra használtak ki a piaci erők, hogy alapot teremtsenek a gazdasági sokkterápiának.

A traumatikus események, melyek az ellenállás „felpuhítását” szolgálták, nem mindig voltak különösebben erőszakos jellegűek. Latin-Amerikában és Afrikában a nyolcvanas években a hitelválság állította – egy korábbi IMF-vezető megfogalmazásában – „privatizálsz vagy véged” típusú választás elé az egyes országokat. A hiperinfláció és az adósság terhe alatt nyögve a kormányzatok nem tudtak nemet mondani a hitelekkel együtt érkező követelésekre, és végül elfogadták a „sokkterápiát” annak reményében, hogy így elkerülhetik a még mélyebb válságot. Ázsiában az 1997–98-as válság – mely szinte olyan hatású volt, mint a harmincas évek nagy gazdasági világválsága – szelídítette meg a „tigriseket”, melyek így végül megnyitották piacaikat. Az eredményt a New York Times „a világ legnagyobb végkiárusításaként” aposztrofálta. A fentiek közt számos demokratikus országot találunk, azonban a radikális szabadpiaci átalakulás korántsem demokratikus módon ment végbe bennük. Épp ellenkezőleg: Friedman meglátása szerint a mindent eluraló káosz atmoszférája megadja a kellő ürügyet arra, hogy a kormányzat semmibe vegye a szavazók kifejezett véleményét, és gazdasági „technokraták” kezére játssza át az országot.

Naomi Klein

Naomi Klein

Ismerünk persze olyan eseteket is, amikor a szabadpiaci elveket demokratikus úton fogadtatták el – voltak keményvonalas politikusok, akik tudtak választást nyerni, elég csak Ronald Reagant említenünk, de a francia elnök, Nicolas Sarkozy is idesorolható. Ezekben az esetekben azonban a szabadpiac élharcosai komoly közösségi nyomással találták szemben magukat, és minden esetben finomítani és módosítani kellett elképzeléseiken, elfogadva, hogy be kell érniük bizonyos részeredményekkel a teljes átalakítás helyett. Végeredményben ki kell mondanunk, hogy Friedman gazdasági modellje demokratikus körülmények között csak részben valósítható meg, teljes kibontakoztatásához autoriter rendszerre van szükség. Ahhoz, hogy a gazdasági sokkterápiát korlátozások nélkül alkalmazzák – mint Chilében a hetvenes években, Kínában a nyolcvanas évek végén, Oroszországban a kilencvenes években, továbbá az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-e után – szükség volt valamilyen jelentős kollektív traumára, mely időlegesen, vagy véglegesen képes volt elérni a demokratikus gyakorlat felfüggesztését. Ez az ideológiai keresztes hadjárat a dél-amerikai autoriter rendszerekből indult világhódító útjára, és legnagyobb meghódított területein – Oroszországban és Kínában – a mai napig a lehető legkényelmesebben, és persze a legnagyobb hasznot hozva megfér az országot vasmarokkal irányító vezetéssel.

A teljes fejezet (jegyzetekkel együtt) itt olvasható.

Fordította: Gilicze Bálint

Naomi Klein: Sokkdoktrína. A katasztrófakapitalizmus felemelkedése
Akadémiai Kiadó, 2013