Jean Mattern: Tejjel-mézzel (részlet)

Posted on 2013. augusztus 16. péntek Szerző:

0


Mattern_tejjel-mézzel-bor180Ha jól emlékszem, az első alkalommal jóval könnyebb volt az egész. Bécs mellett, Ausztriában. soha nem izgatott annyira, hogy megkeressem a pontos helyszínt, vagy kiderítsem, vajon igazi kórházban voltam-e, vagy az egyik kiürített és menekülttábornak berendezett gimnáziumban, ahol a keletről áradó sok ezernyi embert befogadták. Egyet tudok biztosan: nagy épület volt, dús gyeppel körülvett, dupla lépcsőfeljáróval. ezen a lépcsőn mentem fel a házba. a többiről fogalmam sincs. De igen, mégiscsak: emlékszem egy fürdőszoba csempéire. Krémszínűek vagy sárgák voltak. Talán a híres Habsburg-sárga? Ki tudhatná hatvan év távolából? De egy biztos, a csempéket bámulva nagyon könnyűnek találtam a dolgot: a meghalást.

Stefan járt az eszemben. Vagy inkább semmi nem járt az eszemben. Abban az állapotban már képtelen voltam gondolkodni. Heves hányás- és lázrohamokkal tört rám a betegség. Aztán magasabb szintre hágtam. A testem reszketett a könyörtelenül emelkedő láztól. Alig néhány órával a megérkezésem után már görcsösen rángatóztam, ezért mondta a fiatal orvos: „Neki már vége. Vigyék a fürdőszobába, itt szükségünk van a helyére.” Vajon sejtette, hogy én is hallom megfellebbezhetetlen halálos ítéletként hangzó szavait, felmerült-e benne, hogy magamnál vagyok, és a rám boruló ködben lebegve felfogom az értelmüket? Tudtam jól, hogy a tífusz ezerszámra öli az embereket. És én csak egy újabb, mocsokban fetrengő áldozat vagyok. Fél éve indultam Temesvárról, és nem fogom elérni a célomat: nem tudtam kiszabadulni a kelepcéből. Igaz, a Vörös Hadsereget sikerült kijátszanom, de a patkányok és a tetvek, pontosabban a patkányok és tetvek terjesztette Rickettsia baktérium kifogott az eltökéltségemen, hogy megússzam ezt a háborút, amely… Az értelem nem tud ellenállni a többnapos magas láz előidézte agylágyulásnak. Már nem vágytam semmire, nem harcoltam tovább. De Stefan járt az eszemben.

Egy lekésett vonat egy közép-európai pályaudvaron, és Stefan hatvan év múltán még mindig hiányzik. Ám hogy miért is beszéltem róla a fiamnak…
„És Stefan micsoda?”, kérdezte.
„Dragan. Stefan Dragan. 1928-ban született, Timişoarán.”
„Rendben, papa. Megnézem, mit tehetek.
Tudod, az Internettel nem lesz túl nehéz. De miért nem beszéltél róla már korábban is?”

Fogalmam sincs, hogyan fogott a fiam a kutatáshoz, nem értek az egészhez, vagy ha őszinte akarok lenni magamhoz: kényelmesebb volt kijelenteni, hogy már túl öreg vagyok hozzá, nem érdekel. De ez a papírfecni nagyon is itt van, az orrom előtt:
Stefan Dragan, Ocean’s Drive 12, Honolulu, Hawaii.

Valahogy úgy képzeltem, hogy senki nem lakik igazán Honoluluban, csak az amerikai tévésorozatokban. Senki, és főleg nem Stefan.

Ez néhány héttel ezelőtt történt. Az orvost leállítottam, nem volt kedvem végighallgatni a szabvány részvétnyilvánítás kikerülhetetlen nótáját. Annyiban világos volt a diagnózis, hogy mostantól felgyorsul a visszaszámlálás, de az én fülemnek már nem hangzott ismeretlenül az ingaóra ketyegése. Hagyjuk tehát a rémüldözést.

Valahogy helytelennek érzem a gondolatot, hogy valaki, aki Timişoarán született, egy Ocean’s Drive nevű utcában lakik. Nem emlékszem, hogy idős földrajztanárunk, Szerb tanár úr egyáltalán megmutatta-e nekünk Honolulut a Monarchia egyik régi térképén a timişoarai gimnáziumban. Volt róla egyáltalán fogalmunk, tizenhárom évesen, hogy az ember akár egy Hawaii nevű szigeten is bevégezheti az életét? Az én halotti anyakönyvi kivonatomban egyébként lesz egy ugyanolyan adat, mint majd Stefanéban is: Születési hely – Timişoara. És akkor már nem mindegy, hogy Bar-sur-Aube, vagy Honolulu?

Elveszítettük egymást az előretörő front forgatagában. Elvesztünk egymás számára, elvesztünk egy kibelezett kontinens közepén, és nem volt hová mennünk. A háborúban egy hosszú nyárra ál-ikrekké alakultunk, majd a vonat füttye eltépett minket egymástól. Egy kinyújtott kéz, egy vonat, amint kigördül nyugat felé: én ott maradtam a peronon, az elképedt Stefan kiabált, veszélyesen kihajolt az ablakon, de ez már semmin nem változtatott.

Sok-sok éven át kísértett ez a kép. Pedig van néhány pillanat ebben a történetben, amelyet képtelen rekonstruálni az emlékezetem. Az a bizonyos néhány másodperc a peronőr sípszava előtt. Nem az azóta eltelt hatvan év miatt olyan halványak a képek. Már néhány hónappal később, a szükségkórház fehér vagy sárga csempéit bámulva sem tudtam igazán, miért nem együtt szálltunk fel arra a vonatra.

Senki nem mer felvilágosítani, hogyan érkezik el a vég, nem merik pontosan elmagyarázni, miképpen fog cserbenhagyni a testem. Hogyan fog megfojtani és megmérgezni. Nem írják le pontosan az árulás szakaszait. A német kivégzőosztag golyóját vagy a tífuszt akár ki is hagyhatjuk. Azért halok meg, mert a hálójába kerített egy közönséges betegség, egy Akárki Úr Betegsége. Minden hacacáré nélkül.

Ezt a kifejezést közvetlenül Franciaországba érkezésem után tanultam meg, és nagyon szeretem. De mélységesen elkeserít, hogy minden hacacáré nélkül fogok meghalni.
Csellómuzsikát hallgatva szeretnék távozni az életből. Bach szvitje, vagy ami talán még jobb, egy Haydn- concertónak a hangjai kísérjenek a csend felé – nem tudom még, félnem kell-e ettől a csendtől, vagy sem. Muszáj lenne megkérdeznem Suzanne-tól, amíg még képes vagyok rá. Tudja, hogy szeretem a húros hangszereket, de soha nem mondtam el neki, miért vonzódom annyira a csellómuzsikához. A temesvári gimnáziumi zenetanárunk mesélte, hogy a cselló hangjának rezgésszáma áll a legközelebb az emberi hang rezgésszámához. Amikor az angolkürtömmel hadakoztam – a gimnáziumban kötelező volt a hangszertanulás, és nekem bele kellett törődnöm a kürtömbe –, nagyon irigyeltem Stefant. A szomszéd szobából áradó hangoknak semmi közük nem volt az ügyetlen sipákoláshoz, amit én minden erőfeszítésem ellenére gyakorlás közben produkáltam. Nem volt zenei érzékem, és a tágas mellkasom ellenére – a tanárom éppen a mellkasom miatt gondolta, hogy fúvósnak születtem – képtelen voltam megszelídíteni a rám kényszerített hangszert. Beleadtam apait-anyait, de az ujjaim és az ajkaim csak kusza zenebonát hoztak létre, nem tudtam szabályozni a légzésemet, ujjaimmal állandóan elvétettem a billentyűket és a fogásokat, az arcom röhejesen kidagadt. Kezdetben csak hamis hangokat és nevetséges hangrobbanásokat produkáltam, nagyon szégyelltem magam miattuk. Az osztállyal két szimfonikus zenekari koncertet is meghallgattunk, ennek alapján magasztos eszmét dédelgettem a zenéről, de amikor az angolkürtömet nyaggattam, képtelen voltam akár a halovány emlékét is felidézni a varázslatnak. Csak Stefan csellójátékát hallgatva sikerült újra átélnem ezt a heves érzést. Stefannál még a skálázás sem hasonlított prózai gyakorláshoz, nem, egyszerűen csak szép volt. Amikor a pianissimóban elhaltak a hangok, mintha valaki végigsimított volna a bőrömön. Ha a vonó egyszerre több húron is végigszáguldott, úgy rándultam össze, mintha a sokszólamú kiáltások közvetlenül hozzám szólnának, és amikor Stefan a húrokat pengette, olyan volt, mint az esőcseppek kopogása a Temes folyón. Stefan velem ellentétben tehetséges volt, sőt nagyon tehetséges, és ismeretlen érzelmeket keltett bennem a játékával. Szerettem elnézni, ahogy gyakorol, és szerettem hallgani is, figyelni, amikor ugyanazokat a skálákat ismételgette, megállás nélkül, bal kezének ujjait a hangszer nyakán tartva, vagy az eszményi útvonalat kereste a vonónak a húrokon. Nagyon fiatal volt, amikor elkezdte. Csellózik-e még Stefan Honoluluban?

 Jean Mattern

Jean Mattern

Az irataimmal foglalkozó francia állami hivatalnokok sohasem engedtek: a francia állam szerint Temesvár egy román város magyar neve volt, a hivatalos írásmód pedig: Timişoara. És ezzel nem is szállhattam vitába, mivel születésem időpontjában a város már vagy tíz éve nevet váltott, így nem tüntethettem fel jogosnak a többször is megismételt kérésemet, hogy az anyakönyvi kivonatomba a város magyar nevét jegyezzék be születési helyként. Ez már csak azért is érzelgős szeszélynek tűnhetett, mert franciásítottuk a vezetéknevünket, elfelejtettük az anyanyelvünket, és derék kis franciát neveltünk a fiunkból – Suzanne ragaszkodott hozzá, hogy teljesen olvadjunk be a háttérbe. Hiszen már nem a Duna és mellékfolyói kialakította síkságon éltünk, hanem a champagne-i dombvidéken.

Ma úgy mondjuk: „befogadó ország”. Annak idején sajnos nem állt rendelkezésemre ez az oly világos és praktikus kifejezés, amikor emigráns voltomon rágódtam: a kommunista Románia kivetett, kihányt minket magából, a nyomor vagy a börtön elől menekültünk, és De Gaulle-nak éppen a jó pillanatban jutottunk az eszébe. Távoli őseink iránti tiszteletből hívott – vagy hívott vissza – minket Franciaországba, pedig én magam sem ismertem őseim történetét. De ez mindegy is: nem szabad hálátlannak mutatkoznom a francia közigazgatással szemben, amely kitörölte a születési helyemet az életrajzomból. Senki nem tudhatta, hogy a világnak ezen a táján a helyesírás többet jelent közönséges konvenciónál.

Elkeserít a gondolat, hogy csak azért tekintek hátra, mert már közel a halál. Miért kellene engedni a nosztalgiának negyedórával a vég előtt? Egész életemben ellenálltam az emlékekben való édelgésnek. Remélem, az agónia nem fogja megingatni eltökéltségemet.

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Jean Mattern: Tejjel-mézzel
Magvető Kiadó, 2012