Vörös István: Gagarin avagy jóslástan alapfokon (részlet)

Posted on 2013. július 23. kedd Szerző:

0


Vörös_Gagarin-bor180Napsütéses vasárnap

Boldizsárnak rettenetes hétvégéje volt. Nem sok jót remélhetett az igazgatónőnél teendő vizittől, hiszen már az előkészítésben is annyi szándékos kegyetlenség volt. Szombat délután bejelenteni, hogy mi vár rájuk hétfőn! Nem elég, hogy nincs szabad szombat, de azt maradék másfél napot is szétrombolni, ami ilyenkor megmarad! Megpróbálta avval vigasztalni magát, hogy mindez nem is olyan fontos. Hiszen halálra mégsem ítélhetik. Egyáltalán, arról az esetről van szó, ami az erdőben történt? Nem is emlékezett már rá, hogyan alakult valójában, mi volt az, amit csak elmesélt Zsoltnak, és mi volt az, amit egy megkezdett novellában írt le az ügyről. Bizony, néha novellákat írogatott mostanában, de többnyire nem tudta befejezni őket. Ezt a esetet is szerette volna megírni, mert különösen szórakoztatónak találta. A történtekre való tekintettel azonban elhatározta, hogy megsemmisíti töredékét. A végén még bizonyítékul szolgálhatna ellene.

Na jó, halálra nem ítélik, de mondjuk kirúgják, és akkor nullára csökken az esélye, hogy bejusson az egyetemre, vagyis nem viheti majd semmire, nyugtalanította magát tovább. Boldizsár történészfeje ilyen lelkiismeretes naivitással képzelte el a világban való előrehaladás útját. Mindig a már meglevő formákra támaszkodni és a körülhatárolt lehetőségek mezőire lépni, hogy saját magának ne kelljen semmit megformálnia és kitalálnia az élet szervezésének ügyében. Olyan volt ő, mint a zongoraművész, aki az instrumentuma révén adott hangokkal dolgozik, azokból igyekszik többet kihozni, mint amit a hangoló beletett, azok révén akarja megmutatni önmagát. Tímea ellenben olyan, mint egy hegedűs, neki kell megtalálnia élete húrjain a megfelelő hangmagasságot. Boldizsár nem volt biztos benne, hogy ez Tímeának valaha is sikerülni fog.

Kétféle ember van, hegedűs és zongorista. A hegedűs folyton lázad, bár a lényeghez hozzá sem nyúlna, a zongorista lassan bontja ki a dolgokat, de ha odáig elér, akár az alapokra is rákérdez.

Mért gondolok már megint Tímeára? Zsolt ebben az egyben nem hazudott. Úgy tűnik, mintha Otília tényleg szerelmes lenne belém, sőt a tegnapi beszélgetésünkből, amit Botos szeme láttára folytattunk, az gyanítható, mintha én is szerelmes lennék őbelé. Mintha mi már egy pár lennénk. De ettől a gondolattól összeborzadt. Pár lenni Otíliával? Aztán még jobban összeborzadt: és Tímeával?

Neki, mint zongoralelkű embernek, csakis Otília után volna szabad vágynia, de ő erre a hegedűre, sőt talán mélyhegedűre vágyik. Erre az álmos, kicsike hangszerre. Tímea lelkének hegedűjét olyan barnásvörösnek látta, mint amilyen nadrágot szokott hordani.

Vasárnap reggel volt, és Boldizsár becsukott szemmel hevert az ágyában. Egész héten várta ezt a napot. Péter bácsiék ígérkeztek hozzájuk ebédre. A családjuk újra együtt volt, koccintani akartak a kiállt izgalmak elmúlására. Aztán meg kirándulást terveztek a hegyekbe. A nap hétágra sütött, szép késő őszi délelőtt volt, minden csodálatos lehetne, örülhetne az életnek, ha nem kéne a halálra is készülnie. Hétfőn mindennek vége.

Mi lenne, ha fölhívná Tímeát, és megkérdezné, hogy nem lesznek-e együtt öngyilkosok? Ez olyan udvarlási ötletnek tűnt, aminek a lány alighanem tényleg nem tudna ellenállni. Azám, csakhogy ő nem akar öngyilkos lenni. Ez viszont olyan távlat volt, ahonnan legyinteni tudott az igazgatónőre. De ha most kirúgnak, akkor el kell szakadnom Otíliától, gondolta. Hiszen eddig is kibírtam nélküle. Na igen, kibírni ki lehet nélküle, ahogy Rózsa nélkül is kibírom, nem is igen gondolok már rá. A három balatoni lányból, aki mind egy kicsit a csajom volt, egyikre sem gondolok soha. Ki fogom bírni Otília nélkül is. Vele valami olyasmit élhetnék meg, mint tavaly Tamás az Ildivel. Nem kellett volna szakítaniuk.

Boldizsár gondolatai néha elkalandoztak a félelméről, ám újra és újra kijózanodott. Nem tudta eldönteni, beszéljen-e a rá váró viszontagságokról a szüleivel. Akkor nyilván világosan el kéne mondania, mi is történt ott a hegyen. És lehet, hogy örökre eltiltanák Tamástól. Meg aztán az ő hétvégéjüket is elrontaná.

De kinek adta tovább Zsolt a történetet? Vagy ő maga telefonált be az igazgatónőnek? Á, nem. A legvalószínűbb, hogy az anyja. Sőt, biztos. De minek tálalta ki neki? Haragjában, amiért elutasítottam a vele kötendő vérszerződést?

A nagyszobában terítettek. Az asztalt kiemelték az alkóvszerű ebédlőből. Négyzet alakú asztal volt, aminek a lapját el lehetett fordítani, és aztán kinyitni, hogy egy jókora téglalap legyen belőle. Édesanyja a legszebb étkészletet vette elő, még nászajándékba kapták a hatvanas években, a világosszürke porcelánra közepes méretű arany levélkék voltak nyomtatva, Boldizsárnak különösen a levesestál tetszett, amit tényleg csak ünnepnapokon látott. Bár általában enni is újabb keletű, szedett-vedett tányérokból szoktak. Egyszer valahogy hozzájutottak kék hímzésre emlékeztető lapostányérokhoz, a vasárnapi rántott hús meg a tört burgonya alól azóta leggyakrabban ezeket a kék formákat látta előbukkanni Boldizsár.

Apja nyitotta szét az asztalt nagy alapossággal, ő a fehér damasztabroszt terítette föl. A nikkel evőeszközök mellé, a kávéscsészékhez azokat az ezüstkanalakat adták föl, melyeket épp Péter bácsiéktól kaptak még évekkel ezelőtt. A rizst konyharuhába becsomagolva Boldizsár szobájába, a díszpárnák közé tette dinsztelődni az anyja. A kis konyhácskából kihallatszott a kukta pöfékelése, készült a velős csontos húsleves, az ablakon vastagon csorgott a pára, hiába volt kinyitva az alsó bukóablak, ahová banánokat és más gyümölcsöket szoktak kitenni, hogy ne barnuljanak meg olyan hamar. A szomszéd a porrongyát rázta az ablakuk alatt, Boldizsár bekapcsolta a rádiót, melyben ilyenkor a Hétvégi fröccs c. könnyűzenei összeállítás ment. Már rég leszokott arról, hogy az elhangzó ártalmatlan zeneszámok bármiben is hatást gyakoroljanak rá, tudta, hogy csak ritkán képviselnek komolyabb művészi értéket. És ugyanilyen ritkán bármi társadalmit. Társadalmi értéken épp a lázító jellegüket értette, ami például a punk zenében olyan nagyon vonzotta őket az utóbbi időben Tamással. Vonzotta is és taszította is. Nem mindig merte bevallani magának, hogy a vagányság idegen tőle. Nem szereti a kalandokat. De azért nagyon tetszettek neki azok a festmények is, melyeket Modor Edina mutatott egy albumban. Pollock, Warhol. Lázba hozták Joseph Beuys, Christo munkái. Ám most a terítéshez igazán jó kíséretet jelentett az a könnyű és divatos tánczene, melynek édeskés dallamai a lelke mindenevő rétegét megérintették, ő hordta és rendezgette az evőeszközöket, egy partvissal még körbe is szaladt a szobán anyja kérésére, közben mozgott ezekre a zenékre, táncolt, valóságos kis haláltáncot járt. A nap kezdett az utca felől besütni, az ételek sorra elkészültek, egy óra el is múlt, aztán negyed kettő is, anyja letetette a kötényt, várták, hogy megszólaljon a kaputelefon. Fél kettőkor Péter bácsi, Inge, az osztrák felesége, és Volker, a fiuk ott álltak az ajtóban, az utcai kaput nyitva találták, és már fönt is voltak a negyediken.

Bocsánat, nehéz volt parkolóhelyet találni, mondta Inge, ez inkább otthon megszokott kifogás lehetett, mert Boldizsárék utcája meglehetősen üres volt mindig, sose volt azzal problémájuk, hogy a ház előtt meg tudjanak állni a kocsival.

Boldizsár legalább egy éve nem látta Inge nénit, akit Ingének szólíthatott, és most valósággal rácsodálkozott a szépségére. Eddig nem is tűnt föl neki. De talán meg is változott. Alighanem jó néhány dolgot bevetett a férjéért vívott harcban. Először is lefogyott. A bőre a napozástól sötétebb volt, a haját rövidre vágatta és befestette vörösre, egy kacér kis ingecske volt rajta, félig kigombolva, úgyhogy Boldizsár azonnal igyekezett be is tekinteni alá. Úgy vélte, sejti a mellbimbó rózsaszín kerületét, ami a csipkés melltartó alól szerény erotikával ki-kikacsintott. Inge néni osztrák volt, de magyarul elég jól megtanult. Ugyanez nem volt elmondható Péter bácsi németségéről. De hát ő autószerelő, nem olyan fontos számára a nyelv. Volkert, akit magyarul, ki tudja miért, Tibinek kellett szólítani, egy ideig egy külföldi magyaroknak szolgáló kőszegi iskolában taníttatták, így aztán tökéletesen tudott mind a két nyelven. Eddig még sosem sikerült igazán összemelegedniük Boldizsárral. Őt az autóverseny érdekelte szenvedélyesen, amiről Boldizsárnak nem volt semmi mondanivalója. Ráadásul pár évvel fiatalabb is volt, ami ebben a kritikus életkorban még fontos.

Inge harmincöt lehetett, Péter bácsi meg jó tíz évvel öregebb nála. Boldizsár meglett embernek érezte. Haja még gesztenyebarna, de rövid szakálla már megőszült. Arcában volt valami ravasz életvidámság, ami miatt Boldizsár meglehetősen kedvelte.

Virágcsokrot adott át, Inge egy üveg osztrák bort, amit még otthonról hoztak, ezt külön hangsúlyozta, Tibi pedig egy lemezt nyomott Boldizsár kezébe, kedvenc együttese, az F77 legújabb számaival. Ekkora szerencsére Boldizsár igazán nem is számított a mai napon.

Asztalhoz ültek, anyja behozta a levest, mely tele volt sárgarépával, külön félgömbbe leborítva érkezett a cérnametélt. Egy kistányéron pedig pár szárított cseresznyepaprika, méregerős, tudták, hogy Péter bácsi a húslevesbe igen kedveli. Közben Boldizsár apja pálinkát hozott, és töltött a két férfinak. Kínálgatta Ingét is, de ő, arra hivatkozva, hogy vezet, elhárította a házi főzésű, de annál vadabb italt.

És a fiadat nem kínálod meg? Végtére is maholnap érettségizik.

Boldizsár azonban borzongva utasította el a büdös főzetet, amitől a két apa lehelete kellemetlen árnyalatot kapott. A beszédük pedig szinte azonnal hangosabb lett.

A leves után következett a velős csont és a főtt hús. Boldizsár papájának irányítása alatt egy kenyérpirító már ontotta is a pirítósokat, az anyja a csont megfogásához külön szalvétát osztott, de eztán mindenkinek Boldizsár apja ütötte ki a nehéz csemegét a tányérjára. Ahogy áthajolt az ijedten ételükre várakozó külföldi vendégek válla fölött, a kezéről illatos zsír csöpögött. A velő meglehetősen kétes hang kíséretében csusszant az utolsó szál levestésztára, és megállt, mint egy pici, remegő bábeli torony, annak kifejezéseként, hogy sose fogják igazán megértetni magukat az osztrák nővel. Egy-két pirítósnyi mindenkinek jutott belőle. Tibi csak belekóstolt és undorodva lökte el magától, valamit mondott az apjának németül, ráadásul erős bécsi dialektusban, amiből Boldizsár, bár már majdnem tíz éve tanulta a nyelvet, egy szót sem értett.

Hát tudjátok, nagyon megkönnyebbültünk, amikor minden helyrejött köztetek, mondta Péntekné, és ettől a fiának eszébe jutott, hogy most viszont vele nincs rendben semmi.

Mondánom se kell, hogy mi is, mondta alig hallható akcentussal Inge. Boldizsár nem vette észre rajta ezt a nagy megkönnyebbülést, inkább feszültnek és idegesnek látta, amiben magára ismert. Ez a nő szerelmes a férjébe, gondolta. Ahogy én vagyok Tímeába. Csakhogy én még nem nyertem meg a játszmát. Talán jó jel ez a mai vendégség?

A főtt marhához kapormártást vagy tormát lehetett választani, Boldizsár a tormára szavazott, hogy legálisan kisírhassa magát az asztalnál, jóformán kanállal ette, de a szeme egyszerűen nem akart belefacsarodni. Péter bácsi föl is figyelt igyekezetére. Ez ám a legény! Te maholnap férfi vagy! Mi van a csajokkal? Van már menyasszonyod?

Vörös István

Vörös István

Boldizsár csak ingatta a fejét.

Szerelmes, nézett rá szakértő szemmel Inge.

Dehogy! Az kéne még csak, tiltakozott Boldizsár fülig pirulva, és gyorsan bekapott egy nagy kanál tormát, amitől köhögni és prüszkölni kezdett, végre a könnye is megeredt.

Mi van, megijedsz a témától? kérdezte Péter bácsi. Nem baj ám, ha az ember megbeszéli a dolgait a szüleivel. Vagy nem szoktatok beszélgetni?

Nem.

Az idősebb Péntek próbált enyhítő szándékkal közbeavatkozni. Épp a nyáron is volt egy nagy beszélgetésünk.

Péter bácsi hitetlenkedve nézett rá. A nyáron? De hiszen már majdnem november van! Karcsikám, hát hogy nevelitek ti ezt a gyereket?

Szerintem egészen jól, igyekezett menteni a szüleit Boldizsár. Az apja elégedetten nézett rá. Nem kell mindig beszélgetni, folytatta. Beszélgetni olyanokkal kell és lehet, akiket kevésbé ismerünk. A barátainkkal. Akiket sürgősen meg kell ismernünk, mert lehet, hogy pár év múlva el is veszítjük őket. Sőt, talán holnap, gondolt bele az épp rá váró megpróbáltatás legnehezebb részébe Boldizsár. Ám miközben kimondta, igazából biztos volt benne, hogy ez a gyors szakítás nem történik meg. Tamás nem neheztel rá. De ugyan mért nem neheztel? Talán ő is csinált valamit? ötlött föl benne Zsolt gondolata, azonban képes volt korrigálni is. Ki az az őrült, aki magát köpi be? A kérdés csodásan logikusan hangzott, de sehogy sem látszott meggyőzőnek egyértelműen azt felelni, hogy senki. Az emberek őrültek. Lehet, hogy Tamást a sértett barátság hajtotta. Ám itt megálljt parancsolt magának Boldizsár, meg aztán a beszélgetés is sodorta tovább.

Milyen bölcs ez a gyerek, mondta Inge.

Figyelj, ha legközelebb kint jársz nálunk, elviszlek nőkhöz, igyekezett Boldizsár minden problémáját a maga módján egy tőre visszavezetni Péter bácsi. Lehet, hogy igaza is volt.

Miféle nőkhöz, Péterkém? hüledezett Boldizsár anyja.

Hát olyanokhoz, Gabikám, akikkel nem kell túl sokat lelkizni, és mindenre megtanítják ezt az életre éhes ifjú embert.

Nem is lenne rossz, gondolta Boldizsár. Még ma este elindulni Bécsbe, és köpni arra, ami az iskolában történik.

Csakhogy mikor jutok oda ki, kérdezte, és az anyjának valósággal leesett az álla. De kisfiam! hápogta.

Ugyan anya, nem az a fontos. Az „azt” meglehetős nyomatékkal ejtette ki, jelezve, hogy megfelelő mértékben föl van ő már világosulva. Egyszerűen el akarok menni innen.

Nocsak, húzta föl a szemöldökét Péter bácsi.

Te el akarsz hagyni minket? roskadt magába az anyja a székén. Már megint nem értett semmit az egészből, és olyankor legszívesebben úgy fogta föl az eseményeket, ahogy azok az ő önérzetére nézve a legkellemetlenebbek.

Az apja azonban megértőbb volt. Már mondtad ezt a nyáron is.

Nem belőletek van elegem. Az országból.

Gyertek el mindannyian! lelkesedett föl Péter bácsi, és egy jókora főtt marhahúst szúrt a villájára. Boldizsár anyja a már leszedett szennyes edényekkel kirohant a konyhába, hallani lehetett, ahogy kihúzza a sütőből a tepsit, és zsírral locsolgatja a töltött kacsát.

Tudod, hogy nincs útlevelünk, dörmögte az idősebb Péntek.

Adjátok be az útlevélkérelmet! Már karácsonyra kint is lehettek. Állást nagyon könnyen tudnánk szerezni neked, egy jó mérnökre mindig szükség van, mire Gabi beletanulna a nyelvbe, addigra neki is biztos akadna valami. Ellakhatnátok a mi kis josefstadti lakásunkban, úgyis olyan nehezen találok bele bérlőket. Az első évben csak a rezsit kéne fizetnetek, sőt három hónapig még azt is átvállalnám. Inge szigorúan ráhunyorított férjére, de ő csak felmordult, hülye zsugori osztrák, te ezt nem érted.

Boldizsár apja megrémült, hogy miattuk esetleg kiújulhat barátaik házastársi viszálya, és sürgősen igyekezett félresöpörni a problémát. Nem, mi most semmiképp sem mehetünk, Boldizsárnak is jobb, ha itt érettségizik le.

De én menni szeretnék! Elegem van a szürkeségből, a gyávaságból, elsősorban a saját gyávaságomból, amit belém neveltetek, világot akarok látni, nyelveket akarok tanulni.

És Tímeával mi lesz, kérdezte váratlan visszavágással az apja. Úgy szúrt bele ez a név, mint egy hegyes tű. De honnan tudja az apja, hogy a sok lányból pont őt szereti? Gondolatolvasó talán? Ilyesmiről én sosem beszéltem velük. Ezek szerint még ez sem elég. Hallgatni valamiről. Talán beletúrnak a papírjaimba? Hiszen nem írtam verset az ügyről, nem vagyok egy Nadányi vagy egy Radnóti, aki közszemlére teszi az érzelmeit. A szerelmes verset teljesen elavult dolognak tartotta, csodálkozott, hogy a szerzők nem süllyedtek el, amikor ilyesmit írtak.

Anyja megállt az aranyszegélyű tállal a kezében, az ajtóból felmutatta a töltött kacsát, mint valami diadaljelvényt, vagy annak bizonyítékát, hogy az embernek itthon kell maradnia, itthon kell helytállnia magáért, és itthon kell a történelmi időjárást is kibírni. Közben azt kérdezte: Miféle Tímea? Ez a tájékozatlanság mentette fel a gyanú alól, pedig néha ő szokta elővenni a fiókból fia naplóit, aztán csak ül fölöttük, és ki se nyitja őket. Mert már tudja, hogy a naplókban többnyire történelmi elmélkedések vannak, melyekből nem ért semmit. Nem azt nem érti, ami oda van írva, hanem azt, hogy miért. Valóban ezek a kérdések foglalkoztatnák az ő fiát? Most egyszerűen úgy viselkedett, mint a kacsamama, aki magát sebesültnek tetteti, és így csalja el a rókát a fészke közeléből. Gyorsan butának tettetni magam, gyorsan tájékozatlannak. Hogy aztán mindent elmeséljenek neki, amiből ő még számos részletett ki tud szűrni, mint a kacsa a csőrével a tócsa vizéből. Aztán letette a valóságos kacsát az asztalra, és a fiára nézett, szándékosan elszürkített tekintettel.

Tímea? Nem emlékszel? Nyáron telefonált is, mondta az idősebb Péntek, miközben egy üveg ezerjót nyitott fel. A feleségét alighanem nem ismerte annyira, mint a fiát, mert ezeket a színjátékait elhitte neki. És ha elhitte, magát okvetlenül okosabbnak kellett gondolnia, ami annyit tesz, hogy tulajdonképpen magát nem ismerte.

Akinek gyenge az önismerete, sose fogja megérteni a feleségét. Tímea? Hol van az már! Most Otíliával járok, hazudta Boldizsár, mert tagadhatatlanul hazugság volt, annak ellenére, hogy az igazságnak némi szikrája is megvolt benne. De hát minden igazi hazugság ilyen. Ami egyszerűen valótlan, az nem képes hatni. A hazugság minden része valóság, csak összezavarva, rossz sorrendbe téve. Boldizsár összezavarodott. Az egészet most kiabáltam el. Nem baj, akkor marad Tímea. És én? Nem megyek Bécsbe? Én is itt maradok magamnak?

Csajok miatt nem érdemes ittmaradni, mondta Péter bácsi. A bécsi nők sokkal szebbek, bókolt a felségének, úgy látszik, a kibékülésüknek komolyak voltak az alapjai. Olyannyira, hogy Inge még ezt a választ is megengedhette magának: Szerintem a magyar nők csinosabbak.

Na jó, nem hordanak melltartót, de ennyi az egész. Péter bácsit megint elkapta a dac. Arra gondolt, hogy a felesége igazából a kis lakást nem szeretné odaadni. Tudod mit, Boldikám, ha a szüleid nem jönnek, gyere ki te!

Boldizsár anyja, aki egy nagy húsvágó ollóval a kacsát trancsírozta, elsápadt.

De elsápadt Tibike is. Ez a kacsa büdös, mondta németül. Az aranysárga, zsemlés töltelék illata csodálatosan megtöltötte a szobát.

Mikor mehetnék?
Mikor akarsz?
Még ma este.
Micsoda, fiam? hökkent meg most már az idősebb Péntek is.
Igen. Elegem van. Nem belőletek. Titeket szeretlek.
Akkor ne menj sehová, mondta pergő könnyekkel, és az illemet felrúgva elsőként a fia elé tett egy nagy combot Boldizsár anyja.

Péter bácsi, aki imádta a játszmákat, és most nagyon elemében érezte magát, a tányérra mutatott. Ez érzelmi zsarolás, mondta. De azért csak kóstolj bele. Rágd le csontig.

Péter, ez nem volt szép, mondta Inge, bár közben örült, hogy a férje hetente újra méreggel megtelő fullánkjai ez egyszer nem őellene fordulnak.

Dehogynem. Ez nagyon szép. Ez csodálatos. Egyiktek sem érzi, milyen ritka pillanatoknak vagyunk a tanúi?

Nem érezte senki. Boldizsár sem látott az őt körülvevő érzelmi hullámzásban semmi csodálatosat.

Egy fiatalember kibújik a bábból. Egy virág kinyitja a szirmait, egy kikelt szitakötő a szárnyát rendezgeti a nádszálon. Te ma délután férfivá lettél, Boldizsár, méghozzá nem is akármilyenné. A kezedbe vetted a sorsod. Azt mondod, ma szeretnél indulni? Az is lehetséges.

Boldizsár anyja felsikoltott.

Csak nem akarod a vasfüggönynek nekihajtani? rémüldözött Inge is. Egyedül Boldizsár apjának arcán tükröződött valami kíváncsiság. Tibién meg, ha Boldizsár nem csalódott, inkább káröröm játszott. Ekkor ment el a kedve az egésztől. Ezekkel kéne összekötnöm a sorsomat? Az ő családjukban, de legalábbis a lakásukban élni? Akkor inkább holnap tízre beugrom egy kis csevejre a vén csoroszlyához. Úgysem illik nem eleget tenni egy meghívásnak. De most meg hogyan visszakozzon? Először is krumplit meg savanyú uborkát vett a tányérjára, aztán hagyta, hogy az anyja a kacsa fölfordított hátából a fehérmájat kiemelje neki a gerinc mellől, míg apja a tüdőt ajánlotta fel hiánytalanul. Ezek meg akarják vesztegetni, örvendezett Boldizsár. Péter bácsinak valami igaza csak van. Nagy pillanatok ezek. Ő, Boldizsár, a csúnya kisfiú, tizenhét év után a szülei fölébe kerekedett. Felnőtt. És ahogy elnézi, ő lett a családfő. Na, ezt a pozíciót aztán nem fogja itt hagyni.

A vasfüggönynek? Hát talán megőrültem én? Van egy nagyon egyszerű megoldás. Volker útlevelével megy. Szerintem hasonlítanak, senkinek sem fog feltűnni. Majd megszervezzük, hogy a testvéred visszahozza a papírokat, mondta a felségének. Vagy inkább pár nap múlva bejelentjük, hogy elvesztek. Boldizsárra nézett, és mutatta, hogy neki is töltsenek egy kis bort. Amit az apja ellenvetés nélkül meg is tett. Megkapod a lakáskulcsot, kapsz ezer schillinget, vásárolsz magadnak kaját, mindent, amire szükséged van, egy hét múlva mi is otthon vagyunk, akkor keresünk neked egy jó iskolát. Addig a várost járod, nézelődsz, ismerkedtek, nagyon fogod élvezni. Esetleg csajozhatsz is. Ha van kedved. És ha tudsz annyira németül. Később majd hétvégente besegíthetsz nekem a műhelyben, lesz saját kereseted. Úgy fogsz élni, mint eddig soha. Öt év alatt megtollasodsz, akkor kihozatod magadhoz az öreg szüleidet.

Ezen mindannyian nevettek.

Lehet, hogy igazad van, mondta Boldizsár legnagyobb meglepetésére az anyja. Most aztán mit csináljon? Egy pillanatnyi hangulat miatt ugyan nem fogja megváltoztatni az életét. Meg kell tudnom, mit akar az igazgatónő, gondolta Boldizsár, és a combról óvatosan eltávolította a bőrt, majd áttette az anyja tányérjára.

Akkor nekivágsz? Mi ketten, vagy ha az apád is eljön, hárman, kimegyünk a Keletibe jegyet venni.

Nem-nem, ha Tibinek akarjuk kiadni őt, akkor jobb, ha csak az álapa kíséri, javította ki férjét Inge.

Bravó. A császárnő is egyetért, nyert ügyünk van, Boldikám.

Igen, én csak lelepleznélek, mondta elgondolkozva az igazi apja. Igyekezett szokni az új gondolatot, hogy a fia nincs velük. Egyelőre nem tudta elképzelni. Túl hirtelen jött ez az egész. És hogyhogy egyedül utazik egy tizennégy éves gyerek? akadékoskodott.

Ez szokás mifelénk. Majd külön szólok a kalauznak, hogy vigyázzon rá, vagy még jobb lenne, ha már a vámosok is felszállnának a Déliben, akkor egyenesen ővelük beszélnék.

De nem is tudok úgy németül, mint Tibi, próbált visszakozni Boldizsár.

Ne beszélj sokat. Bólogass. Aludj el.
Az anyja megölelte. Nagyfiú lettél, mondta ünnepélyesen. Boldizsár azonban kibontakozott a karjaiból. Nem. Ennyire azért ne kapkodjuk el. Várjunk egy-két napot.
Ha kirúgnak, gondolta, akkor megyek.
A kacsa után rizsfelfújt következett, amiből két szeletet is megevett, az anyja által eltett házi baracklekvárral.

A délutáni sétán úgy érezte magát, mintha már a Bécsi-erdőben járkálna, és nem a János-hegyen. Szabad volt. A szabadság egyik ismérve pedig nem más, mint hogy ne csak ott legyünk jelen, ahol láthatóak vagyunk.

Vörös István: Gagarin avagy jóslástan alapfokon
Jelenkor Kiadó, 2013