Rados Virág: In flagranti (részlet)

Posted on 2013. július 20. szombat Szerző:

0


Rados_In-flagranti-bor180Tizenkilencedik: Lívia | A mentős lovag

Ha Líviát megkérdezik, mi az első emléke a férfiakról, némi töprengés után biztosan rávágja: a régi járókájának piros, sárga és kék rácsai. Nem mintha már a járókában férfiakról ábrándozott volna. Az ábrándok jóval később kezdődtek, akkor, amikor kilencévesen esténként az ágyában feküdt, és a háromféle színű rácsokat bámulta. Anyjának megvolt az a szokása, hogy semmit sem dobott ki, és a tárgyakat, amelyek nem kacatként kötöttek ki lakásuk szűk kis kamrájában, újrahasznosította. Az asszony a járókát is szétszedte, és hosszában odaállította lánya heverője és a fal közé. Lívia, akinek nehezen jött álom a szemére, mert beletelt egy időbe, amíg lefekvés után feldolgozta az elmúlt napot, sokáig bámulta a piros, sárga és kék rudakat.

Így volt azon a napon is, amikor a délelőtti a tornaórán a mászókötél teteje felé tartva furcsa bizsergést érzett az ölében, majd testének e pontjából, akár valami magmából, lüktetve áradt szét az öröm. Este az ágyban hason fekve megismételte a kúszó-mászó mozdulatokat – ugyanazt az eredményt kapta. Bár senki nem világosította fel, mi az, amit csinál, homályosan érezte, mindez összefüggésben áll a nőiességével és a férfiakkal. Akkor gondolt először arra, milyen férjet akar magának, ha megnő. Lelki szemei előtt nem egy konkrét személy öltött testet, hiszen a fiúkról ennyi idősen legfeljebb annyi tapasztalata lehetett, hogy vannak. Igazából a szerelem foglalkoztatta, amiről viszont a mesékben sokat olvasott. Hófehérke, Csipkerózsika, Hamupipőke – mindre rátalált a varázslatos herceg, akivel boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Úgy képzelte, az ő hercege is ilyen lesz. Mert egyszer biztosan találkozik vele, és ő nem fog elválni tőle, mint az apja és az anyja egymástól, sem lecserélni, mint egyik férfit a másikra az anyja barátnője. Ő elsőre az igazit fogja megkapni, és jóban-rosszban kitartanak majd egymás mellett.

Miközben erről álmodozott, elalvás előtt a járókarácsokkal szemezett. A bizsergés, a lüktetés és az azt követő magányos gyönyör türelmetlenné tette. Hiszen még csak kilencéves! Jó ideig várhat, amíg kislányból felnőtt nő lesz.

Nyaranta a húgával pár hetet a nagyanyjáéknál töltöttek a Dunántúlon, egy vidéki kisvárosban. Lívia szerette a zöldre festett, rácsos kaput, a szomszéd ház falának támaszkodó, rózsaszínű hortenziabokrokat, a hosszúkás házat, előtte a szabálytalanul lerakott, bukdácsoló járókövekkel, a girbegurba szélű rózsaágyásokat és az udvar közepén álló szőlőlugast. A benne lévő padra gyakran szerelmespárt képzelt: önmagát és egy titokzatos valakit, amint csókolóznak.

Tizenegy éves korában a megszokott nyár különlegessé vált. Nagyanyjuknak volt egy féltett virágágyása; krizantémpalántákat ültetett belé. Az ágyás egy falnál végződött, amely valamikor a ház hátsó részét határolta. Azt a szobát azonban elbontották, így Lívia a fal tetején kényelmesen kikönyökölve nézhette a húgával az utcát, ahonnan viszont úgy tűnt, mintha a magasban trónolnának. Nagyanyjuk, akiben, anyjuk szavával élve, idős asszony létére is benne volt a „genyegunya”, elmesélte: fiatal lány korában, kikandikálva a nyitott ablakon, bájosan biccentett az arra járó férfiaknak, azok meg vissza. Nem hallották, persze, amint ő a foga között szűrve azt kérdezgette tőlük: „Van tetű az inge alatt?”

Lívia úgy találta, ez remek móka, és rávette a húgát, csinálják meg ők is. A férfiak valóban bólogattak, bambán vigyorogtak, tekergették a nyakukat, ők pedig pukkadoztak a nevetéstől. Egy tizenöt év körüli fiú valamelyik délelőtt majdnem leesett a biciklijéről, miközben lassan kerekezve minduntalan visszanézett rájuk.

Délután öt körül Lívia vízért ment a csapos kúthoz, amely a kapu közelében állt. Akkor látta először a biciklis fiút a járdán strázsálni. Le sem szállt a járgányáról, lábával a földet érintve, egyik kezével a kormányt fogva, a másikkal a zöld rácsba kapaszkodva, hányaveti tartással szegezte a szemét Líviára.

– Nem nehéz az a vödör? – kérdezte tőle mutáló hangon. – Segítek, ha akarod.

Lívia tisztában volt vele, őt most leszólították, akárcsak otthon, Pesten, az útépítő munkások. De azok csak szórakoztak, ez a srác viszont meg akar vele ismerkedni. Annyira zavarba jött, hogy egy hangot sem tudott magából kipréselni. Lesunyta a fejét, és a teli vödröt felkapva beiszkolt a házba.

A fiú attól fogva délutántól a kapu előtt tanyázott, és bámult befelé. Nagyanyja és a húga persze rájött, hogy Lívia miatt van ott, és maguk közt elnevezték biciklis lovagnak. A biciklis lovag pedig mindennap megjelent, és sötétedésig nem tágított. Szőke volt, kék szemű, hórihorgas, és olyan sovány, hogy kiálló bordái átlátszottak a pólóján. Lívia már másnapra belészerelmesedett, és alig várta az érkezését. Minden alkalmat megragadott, hogy kint lebzselhessen, és illegesse-billegesse magát előtte. Ha vízért menni vagy ruhát teregetni-leszedni éppen nem kellett, akkor fogta a tollasütőjét és a labdát, azokkal dekázgatott a fiú szeme láttára a fűben. Az pedig egyre csak leste őt.

Először és utoljára a Lívia hazautazása előtti estén beszélgettek. Visszamenni Pestre anélkül, hogy egy szót sem váltott a biciklis lovaggal? Ezt Lívia elképzelhetetlennek tartotta, így sötétedéskor dobogó szívvel odaosont a falhoz, és kikönyökölt.

– Szia – mondta a fiú.

– Szia – köszönt vissza Lívia, a torkát köszörülve, hogy a másik ne vegye észre, mennyire remeg a hangja.

– Végre beszélgetünk.

– Igen. Holnap utazom vissza.

– Hová vissza?

– Pestre.

Lívia ekkor meghallotta az anyját, amint a háta mögül, a ház udvarra nyíló ablakából felcsattan:

– Édes lányom, gyere be, légy szíves. Ne kelljen kétszer mondanom.

Nemrég érkezett meg a vonattal, és amint tudomást szerzett a biciklis lovagról, akinek létezését a nagymama gyanútlanul elfecsegte, azonnal leszögezte, hogy ki nem állhatja az udvarlót.

– Ez egy felnőtt férfi – torkollta le az anyját, jócskán túlozva a kamasz fiú korát illetően. – Te pedig hagyod, hogy itt lógjon? A lányom még nincs abban a korban, hogy pasizzon.

Lívia most odasúgta a srácnak:

– Mennem kell.

– Örülök, hogy beszéltünk – mondta az. – Jó utat!

Attól kezdve Lívia egész évben úgy dédelgette magában a biciklis lovag emlékét, mint egy ritka kincset. Mert bár a beszélgetés rövid volt, és semmitmondó, Lívia látta a fiú szemében a rajongó bámulatot. Állandóan róla álmodozott. A bizsergés és a lüktetés az ágyékában már nem volt személytelen: a biciklis lovag képével kötődött össze. Alig várta a következő nyarat. Az augusztus nagy nehezen el is jött, és nagyanyjuknál Lívia két hétig mindennap leste a kaput, hátha feltűnik a fiú. Ám az nem mutatkozott.

Már gimnazista volt, amikor megjelent a színen a második lovag. Az sem otthon, Pesten történt, mert Líviát az anyja az iskolán kívül sehová sem engedte el. Ha koncertre vagy diszkóba akart menni az osztálytársaival, határozott elutasítás volt a válasz. Egyszer tánciskolába hívták magukkal a többiek, mire anyja nyersen kijelentette:

– Más sem hiányzik, mint hogy valaki felcsináljon.

Lívia elkeseredve vonult vissza a szobájába olvasni. Ha a valóságban nem is, a regények világában megtalálta a szerelmet. Ettől még inkább álmodozó lett, magányában egyre csak szövögette ábrándjait a csodálatos férfiról. Barátnői nem voltak, hiszen csak képzeletben léphetett ki a lakás falai közül. Akkor viszont élete párjával találkozott.

Harmadikban almatáborba mentek az osztállyal. Nap közben szorgosan pakolták zsákjaikba a földre hullott gyümölcsöt, a felügyelő tanár valóságos sztahanovista versenyt rendezett közöttük. De este szabadok voltak, indultak hát a szállásuktól nem messze lévő diszkóba. Lívia kiengedte sűrű, fekete haját, amivel magas termete révén még feltűnőbb jelenség lett. Azonnal felkérte táncolni egy odavalósi srác, tulajdonképpen fiatal férfii, kicsit görnyedt hátú, szőkésbarna. Kiderült, már huszonhárom éves. Lívia szemében ez soknak tűnt, úgy érezte, a másik öreg hozzá. Ám amikor egy lassú szám következett, és a fiú magához vonta, jött a már jól ismert bizsergés. „Moonlight shadow” – szólt a zene, Mike Oldfield dala, az osztálytársnők pedig vigyorogva integettek Líviának, mintegy jóváhagyva a románcot.

Amikor a fiú elengedte, azt javasolta, menjenek ki egy kicsit sétálni. Lívia hallgatagon követte, de meg volt rémülve. Most mi lesz? A srác berántja őt egy bokorba? Az újdonsült udvarlóféleség azonban csak gyengéden megragadta a karját, és szembefordította magával. Szája Lívia szájához közelített, mire ő ösztönösen elrántotta a fejét. A fiú azonnal felhagyott a próbálkozással.

– Oké, tudom, hogy jóval idősebb vagyok nálad – intett. – Egyébként nem szokásom fiatal lányokat elcsábítani. Csak beszélgessünk, jó?

Másnapra Lívia megbánta, hogy olyan gyáva volt. Pedig régóta fúrta az oldalát, milyen lehet csókolózni. Azzal az elhatározással ment le a diszkóba, lesz, ami lesz, kipróbálja. De a fiú aznap nem jött el, ő pedig az osztállyal reggel hazautazott Pestre. Lívia vágyai új tárgyat kaptak. Még akkor is a szőkésbarna idegenről álmodozott, amikor hazafelé ment az iskolából. Hátha eljön

Pestre, mindenütt őt keresi, és most mindjárt szembejön az utcán. Persze nem jött. Lívia azonban a fantáziáiban élt, és nem adta fel a reményt.

Egy évvel később végül megtalálta a hozzá illő partnert. Október eleje volt, szép vénasszonyok nyara. Lívia az Oktogon közelében nézelődött az Írók boltjában, amikor észrevette, hogy a könyvek felett merőn bámulja őt egy fekete hajú, szakállas, fiatal férfi. Matyi négy évvel volt idősebb nála, és az Iparművészeti Főiskolára járt. Lívia mellé szegődött, és egészen hazáig, a kapuig kísérte, ahol elcsattant az első csók. A folytatás azonban teljes titokban zajlott, mert Líviának az anyja megtiltotta a randevúzást az új lovaggal. Matyi Lívia elé jött a gimnáziumhoz, az utcájuk sarkáig kísérte, szombatonként pedig a pesti nagymama falazott nekik. Lívia anyja úgy tudta, a lánya náluk van, miközben ő Matyival csinált programot. Afféle Rómeónak és Júliának érezték magukat, és fogadkoztak, hogy amint tehetik, összeházasodnak.

Lívia tizennyolcadik születésnapján anyja váratlanul bejelentette:

– Nagykorú lettél. A magad ura vagy, mostantól akár már udvarolhatnak is neked.

A Matyi-féle szerelem lassan ellaposodott. Csak a rejtőzködés vadromantikus izgalma tartotta életben. Lívia viszont egy szakadozott dobozban megtalálta anyja régi fényképeit. Karcsú fiatal lány volt, a lába, akár Marlene Dietriché, és szinte mindegyik fotón más férfi fogta a kezét. Líviában világosság gyúlt. Szóval, az anyja nem benne nem bízott, gondolta. Csak attól rettegett, hogy vele, a lányával is az történik majd, amit ő csinált fiatalkorában. De milyen csábos, milyen vonzó ezeken a képeken! Igazi szépségkirálynő. Ekkor váltotta fel Líviában a romantikus örök szerelem álmát a kalandvágy. A jókislány-lelkületet mélyen elásta magában, és valósággal tombolt.

Az egyetem első éveiben számos futó viszonya adódott, de egyik sem fordult komolyra. Mintha nem is ő lett volna az a kamasz lány, aki bensőséges kapcsolatról, hűségről, összetartozásról ábrándozott. Ám Lívia szíve mélyén titkon nyugtalanság lakozott. A férfiak csupán megannyi trófeaként kerültek be az emlékezetébe. Csodálatuk, amellyel testének, szeretkezés közben megnyilvánuló tüzes temperamentumának adóztak, hidegen hagyta. Egy idő után elege lett a kalandornő szerepéből, csakhogy akadt egy bökkenő. Képtelen volt letépni a magára öltött álarcot. Nem tudta, miként tegyen szert egy igazi kapcsolatra. Fegyvertárába anyja incselkedő képei nyomán csupán a kacér nő eszközeit sikerült begyűjtenie.

Tanulmányai mellett bébiszitterkedést vállalt, hogy kiegészítse az ösztöndíjat és az otthonról kapott apanázst. Kislacitól, akire hetente egyszer-kétszer vigyáznia kellett, el volt ragadtatva. Hanem a gyerek anyja már nem tetszett neki annyira. Még hogy ő férfiakat cipel fel a lakására, amikor Bernadett nincs otthon, ahelyett, hogy a fiúcskával foglalkozna! A gyanúsítás hatására teljesen kikelt magából. Milyen alapon feltételeznek róla ilyesmit? Hiába, az aprócska, jelentéktelen külsejű nők mindig gyanakodva néznek a magasakra, dekoratívakra, ezt már megfigyelte párszor, gondolta. Pedig ennek a Bernadettnek szinte a képébe ordít a valóság: míg ő, a semmi kis nő az állandó pasijával randevúzik, addig a szépség, azaz Lívia vigyáz a gyerekére.

Az egyik ilyen napon morózusan bandukolt haza Bernadettől, majd rosszkedve ingerültségbe csapott át. Olyannyira, hogy amikor otthon megéhezett, és félbevágta a kenyereskosárban árválkodó, utolsó zsömlét, a jobbjában tartott, éles késsel belenyiszált a bal tenyerébe. A vérző sebet rögtön a csap alá tartotta, ám amikor megnézte, mi a helyzet vele, mély, vörös árkot látott. Nesze neked, most hívhatja az orvost az éjszaka kellős közepén, gondolta. Az ügyelet számát azonban nem tudta, így feltárcsázta a mentőket, hová mehet, hogy ellássák.

– Ne kóricáljon maga az utcán vértől csöpögő kézzel – parancsolt rá a diszpécser. – Küldök magáért egy autót.

A mentősök ketten voltak: egy testes, bajuszos, középkorú férfi és egy cingár fiatal. Amint Lívia ajtót nyitott nekik, az előbbi megkérdezte:

– Hol a beteg?

Lívia egy pillanatra meghökkent, aztán elnevette magát. Valóban nem úgy festhet a kivágott blúzában és a karcsú derekát hangsúlyozó, bő szoknyában, mint akinek bármi baja volna.

– Én lennék az. – És a férfi orra alá tartotta sebes tenyerét.

Akkor következett be a filmszakadás. A heverőn tért magához – úgy érezte, átment rajta egy expresszvonat.

– Elájult – dörmögte az idősebbik mentős. – Na, kapaszkodjon belém, beszállítjuk a kórházba, ott összevarrják a sebet. De orvosi pályára ne menjen, ha a saját vérétől is így megijed. Lívia négy öltést kapott, hozzá egy csinos, fehér kis pólyát. A mentősök visszavitték a lakására, ő pedig borravaló gyanánt az idősebbik markába nyomott egy ezrest, osztozzanak meg rajta.

Néhány nap múlva nyitotta a postaládát – a borítékban, amit benne talált, egy ötszázas bankjegy lapult, mellette levélke esetlen kézírással: „Maga egyetemista, nem fogadom el a pénzét. Az ilyesmi nálam alapelv. Boldizsár.” Plusz egy telefonszám.

Tiszta sor, ez felhívás keringőre, gondolta Lívia. Miért ne? Mentőssel még úgysem volt dolga, gondolta. Pár nap múlva randevúztak, és rögtön az ágyban kötöttek ki. Boldizsár reggelig maradt, együtt hagyták el a lakást. Lívia ment az egyetemre, a fiú pedig Isten tudja, hová. De Líviát ez nem is érdekelte.

– Akkor, ugye, nem akarsz többet találkozni velem? – kérdezte a mentős srác óvatosan.

Lívia zavartan rázta a fejét – mindig kínban volt, ha egy numera után bármilyen formában szóba jött a folytatás. Kellemetlennek találta, hogy nemet mond, még akkor is, ha a másik hozzá hasonlatosan nyilván szintén nem tervezett közös jövőt.

Elbúcsúztak egymástól, és amikor a fiú gyors léptekkel befordult a sarkon, Lívia megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Az egyetemi évek alatt később akadtak persze olyan egyéjszakás kalandjai, amelyeket ő szívesen megismételt volna, futó viszonyai, amelyeket el akart mélyíteni, de a másik nem volt rá vevő. Olyannal

azonban valamiért egyszer sem találkozott, akivel belevághatott volna egy komoly kapcsolatba. Teltek az évek, és ő még mindig egyedül élt.

Régi ismerősének, a pszichológus Ancsának panaszkodott:

– Nem értem. Állítólag szép vagyok, eszem is van, fogalmam sincs, miért nem látok magam körül végre egy normális pasit.

– Ezt én nem tudom neked megmondani, nem is foglalkozhatok veled mint terapeuta, mert más vonalon ismerősök vagyunk – mondta Ancsa. – De ajánlok valakit, aki segíthet.

Rados Virág

Rados Virág

És Lívia járni kezdett Edithez, a pszichológushoz. Mély hangú, határozott nő volt, markáns álla hegyesen ugrott előre, miközben páciensét figyelte. Lívia ki sem fogyott a sztorikból, amelyek a férfiak és közte estek meg, miközben sopánkodott, miért nem sikerül a magánélete. Amikor három teljes ülés után kifulladva abbahagyta, Edit komoly pillantással szólalt meg:

– Amit maga nekem itt előadott, azok különféle történetek. Hol van ezekben maga?

Lívia értetlenül bámult rá.

– Én? – kérdezte. – De hát én vagyok a főszereplőjük.

– Valóban? – könyökölt a térdére Edit, amitől az arca közelebb került Líviáéhoz. – Ezek a históriák bárkivel megeshettek volna. Na jó, nem bárkivel, de sok mindenkivel. Én a maga érzéseit hiányolom. Mit érzett például a mentős fiú iránt? Mondjuk, mielőtt lefeküdt vele?

– Hát, hogy erre igazából nincsen semmi szükségem – vallotta be Lívia halkan.

– És utána?

– Azt, hogy a srác most biztosan kurvának tart.

Furcsa élmény volt kibökni ezt a mondatot – egyedül biztosan soha nem fogalmazódott volna meg benne. De Edit a jelenlétével, a gesztusaival azt sugallta, benne megbízhat, ő nem ítéli el, ellenkezőleg: támaszt nyújt neki. A pszichológus olyan volt, mint valami indikátor – egyértelművé tette Lívia számára, milyen folyamatok zajlanak a lelkében.

Edit folytatta a kérdezősködést:

– Miből következtetett arra, hogy az a fiú kurvának nézi?

– Hát, mert az emberek azt gondolják, csak egy kurva fekszik le rögtön egy vadidegennel.

– Szóval, nem a fiú tett erre utalást.

– Nem – mondta csodálkozva Lívia. – Tényleg, ezt én gondoltam.

– Tehát maga állította ki saját magáról a szegénységi bizonyítványt, és eszerint ítéli meg saját magát, alakította ki az énképét, így a viszonyai is ezt tükrözik – foglalta össze Edit. – Nem lehet, hogy maga a partnerkapcsolatok terén olyan életet él, ami egyszerűen összeegyeztethetetlen az értékrendjével?

Líviának ekkor már tátva volt a szája.

– De… – nyögte. – Lehet.

– Rendben van – intett a pszichológus. – A következő ülésig azt gondolja át, igazából hogyan képzeli el magát egy kapcsolatban. Vagy hogyan képzelte el bármikor máskor, amikor nem ilyen partnercserélgetős életet élt. Egy hét múlva Lívia bizonytalanul adta elő a választ:

– Tudja, a kisgyerekkorom jutott az eszembe. Arról ábrándoztam, királylány vagyok, akiért eljön a mesebeli herceg. De ez olyan gyerekes, nem?

Edit komolyan pillantott rá.

– Már miért volna gyerekes? Felnőttként is lehet valaki királylány: olyan nő, aki becsüli magát annyira, hogy megválasztja, kivel kezd kapcsolatot, és nem rögtön az ágyába ráncigálja az illetőt. Mert az utóbbi a gyerekes viselkedés. Olyan, mint amikor az ember meglát egy doboz csokit, és azonnal felfalja, akár ízlik neki, akár nem. Próbáljon meg királylány lenni.

Lívia még fél évig járt az ülésekre, amelyeken sok mindent megtudott önmagáról, arról, mit is akar ő valójában. Aztán hamarosan találkozott a királyfival. Dénesnek ugyan nem volt a fején korona, sem fehér ló a feneke alatt, de ő maga kedves volt, figyelmes, jó humorú és érzéki. Kicsit bumfordi mackóssága gyengédséggel töltötte el Líviát.

Öt éve éltek együtt, amikor az utcán összefutott Boldizsárral. A férfi szólította meg:

– Helló, Lívia. Talán nem emlékszel a régi kis mentős fiúra, de az én voltam…

– Dehogynem emlékszem – válaszolta ő ámulva. – Hogy megy a sorod?

– Nem panaszkodom. Bécsben élek, edző vagyok, szilárd egzisztenciát teremtettem, itthon ez nem sikerült volna. Örülök, hogy megismertél. Amikor láttalak szembejönni az utcán, kicsit féltem, hogy nem fogsz. Vagy szándékosan félrefordítod a fejedet.

– Miért tennék ilyet? Igaz, együtt élek a barátommal, de egy régi ismerőssel nem tilos beszélgetni.

A válasz még a fiú hirtelen felbukkanásánál is jobban meglepte:

– Tudod, az után az éjszaka után láttam a szemedben, hogy nem akarsz velem többet találkozni. Akkor én is azt gondoltam, ez így van rendjén. Később megbántam, de már nem mertem jelentkezni. Olyan szép voltál, olyan megközelíthetetlen. Nem testileg, mert az egy dolog. Hanem úgy igazából. Persze, ez már a múlté, biztosra vettem, hogy van jó partnered, aki megérdemel. Én is megnősültem, két lányunk van a feleségemmel. Boldogok vagyunk. Csak szeretném, ha tudnád, titkon örültem, hogy akkor elvágtad a kezedet, mert ennek köszönhettem, hogy velem töltöttél egy egész éjszakát. Számomra ez szép emlék.

– Szóval, a te szemedben én valami királylány voltam? – kérdezte Lívia.

– Pontosan. A legszebb.

Lívia nevetett, és megbökte a srác mellkasát.

– Te pedig lovag voltál álruhában. Az én mentős lovagom.

A férfi felvonta a szemöldökét:

– Ezt nem értem.

– Nem baj – mondta Lívia. – Örülök, hogy találkoztunk.

Búcsúzóul melegen megölelte Boldizsárt, és cuppanós csókot nyomott az arcára.

Rados Virág: In flagranti
Jaffa Kiadó, 2013