Bächer Iván: Zsál (részlet)

Posted on 2013. július 7. vasárnap Szerző:

0


Bächer Iván

Bächer Iván

Kalmopyrin

A parton öten álltak, a hatodik leült a vasbakra és fáradtan támaszkodott a puskájára.

Ő törte meg a csendet:

– Megfájdult a fejem, bassza meg. Már megint.

A többiek csak némán cigarettázva nézték a jégtáblákkal borított, fodrozó vizet tovább. Aztán egyikőjük, egy tizedes nekiállt, kezdte összeszedni a rakpart szegélyén sorakozó néhány sapkát, kalapot. A cipőket, a kabátokat, sőt a felső­ruházatot, nadrágot, szoknyát már az Andrássy úton begyűj­tötték.

– Azokat hadd nézzem át én előbb – mordult az, aki ült. – Tudja, hogy a szegény öregem kalapos volt.

– Nézzed, Kovács – vonta meg vállát a tizedes.

– Csak ne fájna úgy a fejem…

– Pedig még egy úsztatást megcsinálunk ma este. Vissza kell menni a másik adagért.

A Katona József utca 21.-ből ugyanis az előző napon, december 30-án délelőtt 11-kor százharminc lakót szedtek össze és tereltek át az Andrássy út 60.-ba. Miután kirabolták őket és jó néhányukat alaposan meg is kínozták, más­nap gyalog indultak el a Duna-part felé. Útközben úgy döntöttek, hogy mivel csak nyolcan voltak, két részletben vég­zik el a munkát, és a Zrínyi utca sarkán elfelezték a menetet. Amíg az első adaggal végeztek, a másik felére két bajtárs vi­gyázott.

– Mutasd azt a tökfedőt – vett kezébe egy elegáns puha­kalapot Kovács a parton – ez azé a magas öregúré volt, ugye.

A tizedes megvonta vállát, a géppisztolyával babrált.

– Mintha azt hallottam volna, valami drogista vagy pirulagyáros, vagy mi volt a zsidaja… Szépen elköszönt a felesé­gétől. Nem is nyavalyogtak – morfondírozott Kovács, majd hozzátette: – Szívós volt az öreg. Háromszor kellett beletra­fálnom, mire végül becsobbant.

– Most majd utánaküldjük az öregasszonyt is. Legyen együtt a család. Na, gyerünk!

Kovács szórakozottan silabizálta a kalap bélésébe arany­fonállal hímzett monogramot: R. G.

Bacher_Zsál-bor180– Gyerünk már, mert felrúglak – förmedt rá a tizedes.

– Adjon már valaki valamit, szétreped a fejem.

– Nesze – vett ki egy fiolát zsebéből a tizedes, és egy szem gyógyszert hullajtott Kovács tenyerébe.

– Mi ez? – kérdezte Kovács.

– Kalmopyrin. Mindig tartok magamnál, tudom, hogy nem bírjátok a zsidóvért.

A Zrínyi utca sarkára visszatérve kellemetlen meglepe­tés várta őket. A minden lében kanál Wallenberg összesze­dett egy teherautónyi német katonát, akik a két hátrama­radt bajtársra szegezték géppisztolyaikat némán, miközben a Katona utcaiak gyorsan szétszéledtek.

– Nem baj – morogta a tizedes vaskos bajsza alól –, majd holnap behozzuk a lemaradást.

– Ezek a németek mindig akadékoskodnak – dohogott Kovács is –, nem értem, miért ütik bele az orrukat. Ez a mi dolgunk, magyaroké.

– Elmúlt a főfájásod, Kovács?

– El. Ez a Kalmopyrin jól ki lett találva.

Másnap behozták a lemaradást valóban. S harmad- és negyednap is, hisz’ volt még egy jó hét a fölszabadulásig.

Kovács László 1945 őszétől a demokratikus rendőrség állományában szolgálta hazáját tovább. Mivel fegyelmezett, megbízható munkaerőnek bizonyult – ez év utolsó napjai­tól a Magyar Kommunista Párt tagja is lett –, a ranglétrán gyorsan haladt föl. 1951-ben az Államvédelmi Hatóság vet­te volna át őt, de előtte még – ahogy ma mondanák – teljes körű átvilágításon kellett keresztülesnie. Kovácsnak balsze­rencséje volt: a Hatóság két munkatársa is összeakadt vele Újlipótvárosban annak idején, s öt évvel később mind a kettő fölismerte őt.

Kovács rendőr százados akkor már hithű kommunista volt. A tárgyaláson nyugodt arccal mondta el az utolsó szó jo­gán, hogy nem tagadja bűneit, és őszintén megbánta azokat. Mentségül csak annyit hozna föl, hogy őt egy koldusszegény alföldi kalapos nevelte fel. Gyermekkorában fázott és éhe­zett. Ő a Klebelsberg emelte tanyasi iskolában, a templom­ban, a kastélyban, a tanítótól, a paptól, a gróftól, az intézőtől, a jegyzőtől, a csendőrtől mindig csak azt hallotta, tanulta, hogy nyomorúságáról a zsidók, a mocskos, magyarokon élős­ködő zsidók tehetnek. Ő, a félárva, nincstelen, meztéllábas gyerek, hogyne hitt volna a nálánál százszor tanultabb, mó­dosabb, kikupáltabb nadrágosoknak…

Kovács tizenöt évet kapott, de csak négy évet ült, az öt­venhatos forradalom természetesen kiszabadította őt is. Azonnal elhagyta az országot, a Német Szövetségi Köztársa­ság egyik takaros kisvárosában telepedett le, ahol jól menő kalapüzletet nyitott. Boldogan élt gyönyörű családja köré­ben. Csak egy okozott neki gondot: gyakorta tört rá a mig­rén. Sem az Aspirin, sem más szer nem segített; főfájását csakis a Kalmopyrin bírta mulasztani. Ahhoz pedig hozzá­jutni sokáig bajos volt. Szerencsére a hetvenes évektől mind sűrűbben járt haza, Magyarországra, és akkor egy egész kis­táskányi Kalmopyrinnel tért vissza mindig.

Mikor nyugdíjba vonult, fiának adta a boltot tovább. Ő persze elsősorban baseball- és sísapkákat árult. A kalap ko­rának arrafelé is leáldozott, hiába.

Bächer Iván: Zsál
Ab Ovo Kiadó, 2013