Fordított honvágy | Bächer Iván: Zsál

Posted on 2013. július 7. vasárnap Szerző:

1


Bacher_Zsál-bor180Írta: Bedő J. István

Olyan könnyűnek tűnik Bächer Iván stílusát utánozni. Tárgyilagos szemlélődés, amely előbb vagy utóbb el­csú­szik valahova az emberek és a világ viszonyainak össze­vetésébe. És ha már egyszer elcsúszott, óhatatlanul a közérzetről kezd beszélni. Bächernél minden a köz­érzetről szól. Az emberekéről, a sajátjáról, is persze. Ritkán ír hosszú, bonyolult mondatokat. A rövid mondatok kopognak a keze alatt.

Aztán a legrövidebb írásból is kiderül, hogy valami nincs jól. Minden nincs jól. A Zsál is erről beszél. A korábbi publi­cisztikákat összefogó kötetet – Idegen ország – is ez hatotta át. Kicsi csavarintásokkal, csavarmeghúzásokkal az állam elveszi az állampolgár életkedvét. Azt a derűt, amivel Bächer Iván nem is olyan sok évvel ezelőtt gasztrotárcáit írta. A nagy testvér figyel, érdemes embereket megaláz, érdemtelenekből idolt farag. Utcaneveket eloroz és adományoz. Bächernek fáj ez is. Mert író, a valóságról beszél. Nem propagandista (és persze nem is politikus), vagyis nem hazudhat. De mert kultúrember – nem is fogja sokra vinni manapság, ennek a kategóriának alacsony az ázsiója –, nem ordít, pedig kellene. Nem gyalázkodik, mert az meg ízlése ellen való. Számot vet egy eltűnő, sokszínű világgal, össze­gez. És figyelmeztet minden írásával. Arra figyelmeztet, hogy farkas jár a kertek alatt.

Sokat megélt, sokfelé élt lokálpatriótaként rajzolja meg a környezetét, egyre rezig­nál­tab­ban. „Ha már agyonverik az embert, legalább szép helyen tegyék.” Szerb Antal és a balfi haláldomb kapcsán írja ezt: „A bronztáblát aztán az ezredforduló után kitépték, lelopták, mi mást is tettek volna véle.” Akármelyik írásában találunk ilyen kitérőt, következtetést, még a kortársak előtt tisztelgőkben is.

Olyan történeteket mesél el (Polgári dolgok), amit tudni lassan már csak a muzeológusok feladata. Ha néhány évszázaddal előbb egy közméltóságnak efféléket olvasnak a fejére, pirulva adja vissza kardját, mandátumát. Mert szembesül a valósággal, mi több az igazsággal. Meg azzal, hogy ami a száját elhagyta, az igazság ellenkezője. Vagyis hazudik, szemérmetlenül.

De hát Bächer türelmes ember, van még borsó, van még fal. Csak idő van kevés. Erre a kevés időre kell beosztani azt a kevés derűt, ami még megmaradt bennünk. Tudniillik ahogy olvassuk a könyvet, érződik az is, hogy az író alapállásából erőt meríthetünk. Mert nem csak az elszomorítót veszi észre. Örül egy barátságnak, egy írótársnak, a jó kis utazási emlékeknek. A lengyel konyhának – illetve annak, ami pótolhatja: „…a lengyel konyha nem éppen mellbevágó. Aki igazán jót akar falatozni, az menjen ki a nagypiacra, vegyen egy kocka savanykás fekete kenyeret, pár rücskös sós uborkát, egy félkilónyi apró füstölt halat, pár nagyobbacska hagymával pácoltat, öklömnyi paradicsomot, igazi házi sajtot, hozzá egy üvegcse belorusz kvászt, no meg egy kis Żubrówkát – s ebéd után nyugodtan előkotorhat zsebéből egy kissé halszagú Michelin-csillagot.”

A Zsál (kötet) vegyes írásai között vaskos köteg a Zsál fejezet maga. Iván – sokan tudják – zongorázik, szereti is Chopint módfelett, hát megpróbálta prózásítani a mester mazurkáit. Nagy a feladat, nem minden könyvolvasó olvas kottát is. Azért mondom, mert a mazur­kákat kottarészlettel is betette a könyvbe. (Bächer úriember, tehát előzékeny.) Nem egészen az egykori hangversenykalauz zenemagyarázata ez (olykor csak pár sornyi, máskor hosszabb), inkább életrajzba foglalt ismeretterjesztés. Érzelmi utazás. A żal – fájdalmas elvágyódás valami jobb világba, beletörődés abba, hogy nem lehet elmenni. Lefordít­ha­tat­lan aurájú lengyel szó, akárcsak a magyarban a honvágy. (Fordított honvágy. Nem vissza, hanem el irányú, talán értik…)

A Zsál kötet egésze az íróról beszél, meg a hasonló szabadelvű gondolkodók sorsáról. Iván letette a szelíd, rozéfröccsös poharat. Muszáj volt. Megírta azt is, a Búcsúpoharat. A műtétjét – a fájdalmait öniróniával –, a diétáját (ez sem titok, legföljebb a következő kötetbe fér majd). Mindig ír. Mindig mást. És mindig ugyanazt. A polgárt írja meg, aki a polgárinak hazudott országból, álomból, államból kihátrál. De előbb még megörökíti az elődök, ősök, a meggyilkolt, kiirtott nemzedék életét. És próbálja átadni világlátását, amit az átélt csa­pá­sok (nem is kevés) talán megfakítottak, de nem tudtak befeketíteni. Hiszen ki is mondja: „De azért élni még mindig szeretek. És ha búsan, de mégiscsak: szeretnék is még egy darabig.”

Itt él, itt áll, itt ír. Nem tehet mást.

Bächer Iván

Bächer Iván

Bächer Iván: Zsál
Ab Ovo Kiadó, 2013
202 oldal
ISBN 978 615 535 3123

A könyv kiadói fülszövege

A żal – kiejtve zsál – lengyelül más nyelven kifejezhetetlen érzemény; szomorúság, vágyó­dás, beletörődés, panasz és harag van egyszerre benne. Ez az érzés köti össze e kötet különféle műfajú írásait; van köztük publicisztika, portré, zenei okoskodás, kórházi referátum és tár­canovella –- de vidámkodó, harsány, ujjongó írást az olvasó ebben a kötetben ne keres­sen.

Nem olyan kort élek éppen.

Szomorúságom részben öröklött, adott, részben az engem körülvevő világ az, amely kedve­met szegi.

De azért élni még mindig szeretek.

És ha búsan, de mégiscsak: szeretnék is még egy darabig.