1943. szeptember
A lányok a Waschraum ajtajában tolonganak, néhányan kihozzák a lavórt és a ruhát az udvarra. Padokat, emeletes ágyakhoz való létrákat aprítanak föl, mindent, ami kéznél van. A kályha nem győzi megmelegíteni az összes vizet, hideg vízben mosunk. A pocsolyák, a szennyes kupacok között, az ágyakon, a folyosókon, bárhol, ahol egy kis hely van, kofferek, hátizsákok és egyáltalán, mindenféle csomagok állnak halomban. Fürge ujjak foltoznak, varrnak össze mindent, ami elszakadt. „Lányok, ha valaki már elkészült, foglalom a mosdót. Eva, merre jártál, a Magdeburgban, mit mondanak, mennyi? Ezerötszáz?!” Délután kézbesítettek. Máša, a Betreuerinünk, Renka, Gita, Ema. Egyelőre nem vagyunk fenn a listán, de a tartalékot még kézbesíteni fogják.
Helgi, kelj fel, benne vagyunk a transzportban – jött kora reggel ébreszteni anyu. Nem sokkal ezután Vily meghozta a behívómat. A tartalék nagy létszámú. A tartalék a sörgyárban zsilipel. Délután öt van. Mennem kell sorakozni. Vily már szólít. „Akkor Máša, viszlát, tőled nem is búcsúzom, mi még találkozunk abban a Birkenauban, vagy hol a csudában, és alapítunk egy új huszonnégyest. Franci, lefoglalom neked a szomszéd fekhelyet. Lányok, gyertek, nézzetek be a zsilipelőbe. Gita, Renka, kész vagytok? Hát akkor még egyszer, isten veletek, lányok. Isten veled, huszonnégyes.
* * *
Akkor már inkább vigyenek el, mint hogy még egyszer tartalékban legyek. Csak a csomagokkal mit összeszenvedtünk. Nem akartuk elküldeni a bőröndöket, húztuk-halasztottuk a dolgot, mert mi van, ha mégis maradunk, és mennyire féltünk, hogy fordítva lesz. Az még semmi, hogy egész éjszaka nem aludtunk, hogy legalább hússzor lecipeltük az udvarra a padlásról a csomagokat és vissza, de az a szörnyű bizonytalanság. Még ha normálisan, sorszám szerint ment volna a dolog, de a Transportleitung, a transzport vezetője azt csinált, amit akart. Végül a magasabb számok mentek a tartalékból, a többiek maradtak. Nem is emlékszem, hányszor sorakoztunk fel az udvaron, csak azt tudom, hogy már csak egy kívánságom volt: legyünk végre fenn azon a vonaton. Egyszer már úton is voltunk a szerelvény felé. Ha nincs anyu, már nem lennénk itt. Útközben visszanézett, és látta, hogy mögöttünk nem jön senki. Visszamentünk a zsilipelőbe, egy kis időre elrejtőztünk az udvaron, aztán elengedtek bennünket. Szerencsére az elsők között jutottunk ki, mert a végén nem volt meg a létszám, és találomra fogdosták össze az embereket, még az utcán is. (…)
* * *
A Sokol Egylet körüli házakat ki kell üríteni. Külön ebédet főznek, fertőtlenítésre, Entwesungra készülnek. Állítólag valamilyen lengyel gyerekek jönnek. Annyira érthetetlen ez az egész. Miért, hogyhogy ide hozzák őket Lengyelországból? Tegnap délután ötkor érkeztek meg. Senki sem mehet a közelükbe. Éjszaka behívtak néhány ápolónőt, Betreuert és orvost. Rajtuk kívül senki sem közelíthet azokhoz a házakhoz.
Sikerült néhány információt szerezni azokból a házakból. A gyerekek közül senki sem beszél csehül, azt sem tudjuk, vajon zsidók, lengyelek vagy másmilyen nemzetiségűek. A bástyáról valamennyire látni őket, reggel Entwesungra mentek. Szörnyen néznek ki. A korukat sem lehet megbecsülni. Mindegyiküknek megtört, öreg arca és vézna kis teste van. Szinte egyikükön sincs zokni, és csak néhányuk lábán láttam cipőt. Az Entwesungból kopaszra nyírva térnek vissza, állítólag tetvesek. Mindegyiknek olyan rémült a tekintete, és rettenetesen nem akartak a fürdőbe menni. A gáztól féltek? Tegnap délután vitték el őket. Orvosaikkal, ápolóikkal és a Betreuerekkel együtt. A karantén egész ideje alatt külön főztek nekik, még ruhát is kerítettek számukra. Az egyetlen, akinek sikerült kapcsolatba kerülnie velük, Fredy Hirsch volt. Most aztán ezért a kommendatúrán van a bunkerbe bezárva. Elmentek. Nem tudtuk meg, honnan jöttek, mint ahogy azt sem, hová vitték őket. Csak néhány, a ház falára felfirkált, megfejthetetlen felirat maradt utánuk. Meg a szörnyű, homályos szóbeszéd – gáz!
November tizedikét az ágyban töltöttem. Már megint lázas voltam. A szülinapom azért jól sikerült. Minden lánytól kaptam valami apró ajándékot, Franckától pudingot, Jindrától egy új medált, apuról meg anyuról nem is beszélve. Hol szerezték ezeket a dolgokat, nem tudom. Ennyi szép holmi, talán még otthon se lehetett volna ennél szebb születésnapom. Ugyanakkor a rá következő nap sem volt kevésbé szép, és bizonyára egész Terezín számára emlékezetes marad.
* * *
1943. november 11.
Sajnos, vagyis pontosabban hál’ istennek, betegség miatt személy szerint megúsztam, így hát restellem, de nem tudok részletesebb feljegyzéssel szolgálni. Lehet, hogy úgy volt, de az is lehet, hogy csak a németek találták ki, miszerint nem stimmel a létszám, mert valaki megszökött. Nagy népszámlálást kellett tartani, de nem ám úgy, mint máskor, a körletben, amikor hiányzott valaki, hanem kint, a gettón túl. Éjjel a körletekből és a blokkok gyengélkedőiből minden beteget a kaszárnyák gyengélkedőibe szállítottak. Rajtuk kívül a gettó összes lakosát, a csecsemőotthonok lakóitól kezdve a legöregebbekig, kivitték egy nagy mezőre (a Bohušovicei-katlanba), és százasával felsorakoztatták őket, majd kora reggeltől a sötétség beálltáig úgy hagytak állni mindenkit, miközben újra meg újra átrendezték, megszámolták a sorokat, és a gettólakók azt gondolták, hogy már vissza sem engedik őket, elviszik, lelövik valamennyiüket, meg ilyesmi, mert ezt nagyon is ki lehetett olvasni az SS-katonák kárörvendő vigyorából, kiszólásaiból. Nem voltam ugyan ott, de igencsak bele tudom képzelni magam egy ilyen helyzetbe.
* * *
Egyébként én nem vagyok meggyőződve arról, hogy nekem, a Vrchlabí kaszárnyában, az ágyban fekve jobb lett volna, bár a többiek ezt gondolják. Délelőtt még úgy-ahogy elment a dolog. Helyhiány miatt Lízinkával ketten feküdtünk egy ágyban, és viszonylag jó hangulatban voltunk. jöttek, és minket is megszámoltak, így aztán azt hittük, hogy ez tényleg ugyanolyan létszámellenőrzés, mint máskor. De amikor háromkor és négykor, meg még hatkor sem volt semmi jele annak, hogy bárki is előkerült volna, aggódni kezdtünk. Aggodalmaink hasonlóak lehettek azokhoz, amiket a kintiek érezhettek, tehát a legborzasztóbb képzelgések és magunknak tett szemrehányások, hogy miért nem mentünk a többiekkel, miért nem velük együtt pusztulunk el. Ha legalább kinézhettünk volna az ablakon az utcára. De még ez is tilos volt.
Szemünket az ajtóra szegezve, fülünket hegyezve, feszülten figyeltünk a legkisebb életjelre is. A takaró alatt összekucorodva vártunk. Hiába. Csönd, borzalmas és szokatlan csend volt az egyedüli válasz minden kérdésre. Vajon látom-e még valaha anyut és aput? Mi történt velük? Az egész napos éhezéstől pattanásig feszült és borzolt idegek nem bírták tovább, folytak a könnyeink, patakzottak az arcunkon. Este nyolc körül végre lépések hangzottak fel a folyóson. A kaszárnya folyosói megelevenedtek. Kinyílt az ajtó, a betegek rokonai jöttek, elmondtak mindent. Apu is beállított, hozott ennivalót. Egészen reggelig a kórházban maradtunk. Még soha senki nem tért vissza Terezínbe olyan boldogan, és nem merült olyan édes álomba, mint én, november tizenegyedikén.
Fordította: Varga György
Helga Weiss: Helga naplója
Alexandra Kiadó, 2013
Olvass bele 
Posted on 2013. július 5. péntek Szerző: olvassbele
0