Antirecenzió | Helga Weiss: Helga naplója

Írta: Cserhalmi Imre

A cseh zsidó kislány a terezíni gettóban Sienkiewicz: Quo vadisát olvassa. És ő, az üldözött így kommentálja raboskodásának harmadik évében az olvasmányélményét: „Szörnyű volt a keresztényüldözés.” Például ezért, a véres történelmi pillana­tokban is patyolattisztán maradt gyermeki igazságérzet láttán nehéz erről a könyvről recenziót írni.

Nem az a nehéz, hogy az embernek már a könyv megpillan­tásakor Anna Frank jut az eszébe, az a kislány, akinek a naplója – nem csak könyvként – bejárta a világot, s a holokauszt gyerekhangjának klasszikusa lett. Nem az a nehéz, hogy megállapítsuk: ugyanaz az esendőség és fájdalom, ugyanaz az értetlenség és koravénség, ugyanaz a minden pórust, pillana­tot, levegővételt és szempillantást letaglózó félelem. Ugyanazok a náci hordák, magukból kivetkőzött, mások megalázásában kéjes örömöt találó pofozók, szíjjal verők. És persze nyilvános, látványos kivégzések ott, ahol a zsidó kislányok nem csak hanukát ünnepelnek, hanem karácsonyt is, a köztük, velük együtt szenvedő félárják kedvéért. Mert nagyvonalúbbak, emberségesebbek, sőt toleránsabbak fogva tartóik, kínzóik túlnyomó többségénél.

Nem azért nehéz erről a könyvről recenziót írni, mintha nem volna ok méltányolni megszerkesztését, fordítását, erősödő tempóját, a végkifejlethez vezető szörnyű folyamat fokozódó feszültségeit, pontosabban a halál szélén botorkálók életének sallangmentes, hiteles gyermekhangon való tolmácsolását. Agyhártyagyulladás, skarlát, tífusz, tüdőgyulladás járványosan, tetvek és poloskák marokszám, ruhák helyett rongyok, tél fűtetlen termekben, örökös utazás marhavagonokban, egymás hegyén-hátán különféle lágerekbe, barakkokba. Helga egyszer majdnem szomjan hal, és amikor végre rendelőbe viszik, kétszer már ott is elájul. Amikor már hatodik napja vesztegelnek s utaznak össze-vissza a marhavagonban, elhatározza, hogy megöli magát. Aztán mégse teszi meg, mert a vele együtt lévő, nálánál még gyengébb anyját nem meri egyedül hagyni. Az apját már régóta elszakították tőlük, nem is láthatja soha többé.

Nem olyan nehéz azt leírni, hogy rothadó karórépából főtt levesben rohadttök-darabkák úszkálnak, és ennek is mennyire lehet örülni, vagy azt, hogy amikor a repülőgép-alkatrészeket már nem gyártatják velük, akkor hatalmas köveket kell tisztogatniuk és szállítgatniuk egyik kupacból a másikba, értelmetlenül, tizenkét órákon át, nehogy munka nélkül maradjanak, vagy hogy szándékosan és számtalanszor ruhástól bőrig áztatják őket a zuhogó esőben, aztán vizes ruhában, vizessé ázott priccseken kell feküdniük, a fekvőhelyen sohasem egyedül.

Helgának megfagy a lába, és néhány olyan év után, amelyen folyton imádkozott: „Istenem, miért büntetsz ennyire minket”, nos, néhány év után rádöbben, hogy már közönyös minden iránt, már szinte félelmet se érez, pedig rettegésének éveken át mindössze három betűs szó volt az oka, lényege: gáz.

Nem nehéz leírni, hogy reszkető örömmel várják a szaporodó légitámadásokat Drezdánál, Chemitznél, bárhol, csak érjen már oda végre a front, csak szabadítsák már fel őket. Gyakorlatilag már nem is élnek, izmaik helyett tagjaikat, tüdejük helyett az oxigént már talán csak a reménységük mozgatja, amikor meghallják a mondatot: „Szabadok vagytok, menjetek haza”. Előttük négy nappal gázosították el az utolsó ezerfős transzportot, tehát négy napra voltak a haláltól. Mauthausenből 1945. május 29-én érkeznek haza. Haza, de nincs hova. A zsidók lakásait elfoglalták, értékeiket ellopták, Helga az anyjával még sokáig valóságos földönfutóvá válik abban az országban, amelyben konszolidált polgári életet élő kislány volt néhány évvel korábban, és ahová úgy, de úgy vágyott a nyomorúság, az értetetlen szenvedés éveiben.

De még ezt se különösebben nehéz leírni, mert ugyan a dokumentum nagy erővel hat itt is, most is, de igazán új tényt már nem nagyon tud mondani. Ezért is szép számmal akadhatnak, akik azt gondolják vagy mondják: ugyan, hagyjuk már ezt a témát, ennek már háromnegyed százada, ez már nagyon messze van. Sajnos, ha az ember végignéz a mai világon, akkor azzal kell szembesülnie, hogy nincs is olyan messze…

Ezért nehéz erről a könyvről recenziót írni.

Fordította: Varga György

Helga Weiss: Helga naplója
Alexandra Kiadó, 2013
264 + 16 oldal
ISBN 978 963 357 1231

• Olvass bele!

A könyv kiadói fülszövege

A Terezínbe, majd Auschwitzba deportált tizenötezer csehországi zsidó gyerek közül mindössze száz élte túl a holokausztot. Helga Weiss a száz túlélő egyike. Naplója megrázó és egészen egyedi dokumentum, amely Anne Frank naplójához hasonlóan örök érvényű olvasmány.

Helga Weiss 1939-ben kislányként szenvedi el a náci megszállás első hullámát Prágában: apját elbocsátják a munkahelyéről, ő pedig nem járhat hagyományos iskolába. A növekvő náci brutalitás szemtanújaként kezd naplót írni.

Ez a napló sok tekintetben emlékeztet Anne Frank feljegyzéseire: Helga egyidős Annával, s hozzá hasonlóan az éppen kamaszodó kislány szemével nézi maga körül az egyre borzasztóbbá váló világot. Próbál élni és túlélni, nem sejtve, hogy az egyre nehezebb körülmények nem a szabaduláshoz, hanem a legborzasztóbbhoz, a gettóhoz, majd a koncentrációs táborhoz vezetnek.

1941-ben szüleivel együtt a terezíni gettóba kerül, ahol bámulatos éleslátással örökíti meg családja mindennapjait: a nyomorúságos életkörülményeket, az éhezést és a kivégzéseket – csakúgy, mint a legrosszabb helyzetekben is létező örömöt és reményt.

1944-ben Helgát Auschwitzba deportálták. Mielőtt elhagyta volna a terezíni tábort, feljegyzéseit és rajzait a tábor nyilvántartó részlegénél dolgozó nagybátyja gondjaira bízta, aki egy téglafalba rejtette a papírokat. A dokumentumok a háború végeztével csodával határos módon előkerültek.

Fordította: Varga György