Mette Jakobsen: Minou szigete (részlet)

Posted on 2013. június 16. vasárnap Szerző:

0


Jakobsen_Minou szigete-bor180pxHavazott aznap reggel, amikor a halott fiút megtaláltam. A szigetet – rajta mind a két házat és a templomot is – fehér takaró borította.

Papa épp a halászhálót vonta be, amikor két kő között meg­pillantottam egy kezet. Mint egy bűvészmutatvány, olyan volt; szinte vártam, hogy hirtelen előbukkan a semmiből egy rózsa­csokor – Hopplá! Nem csalás, nem ámítás! –, aztán taps­vihar. De néma csönd volt, a kéz pedig nem mozdult.

A fiút friss hó fehér pora lepte, a hátán feküdt, kövek bölcsőjében. A szeme lehunyva. Fölötte holló ült egy viharvert fenyőágon, onnan figyelt. A fiú valamivel idősebbnek tűnt nálam, talán tizennégy-tizenöt éves lehetett. A haja sötét volt, majdnem olyan sötét, mint az enyém.

– Papa! – szóltam, de alig jött ki hang a torkomon.

A halott fiú szája résnyire nyitva maradt, mintha kérdezni akart volna valamit – de olyat, amit nehéz megkérdezni, olyat, amitől elvesztette a bátorságát.

– Papa! – kiáltottam. – Papa!

Aztán futni kezdtem felé, elbotlottam, tovább futottam, Papa pedig elengedte a hálót, és a karjába kapott.

– Ne ijedj meg, Papa! – mondtam, egyenest bele a vastag kabátjába –, nem a Mama az.

Papa elment megnézni a halott fiút, addig én ottmaradtam a hálóval a parton, és figyeltem, hogyan kapja föl a finom havat a szél, hogyan kavarog a köveken és a homokon. Korán köszöntött be a tél.

November volt. Egy év telt el a cirkuszelőadás óta. És azóta, hogy Mama egy nagy fekete esernyővel kisétált a hideg reggeli esőbe. Egy év telt el azóta, hogy eltűnt, és Teknőst is magával vitte.

Lehet, hogy nem hiszed majd el ezt a történetet. Lehet, hogy tündérmesének tűnik, a képzeletem puszta szüleményének. Pedig igaz az első szótól az utolsóig. A halott fiú három napig maradt velünk. Papa az ágyra fektette a kék szobában – úgy ahogy volt, fagyottan, mereven –; és ő mindvégig ott maradt, amíg a postahajó el nem vitte. A sziget ma is megvan; olyan csöpp kis sziget az óceánon, hogy egyetlen térképen sem szerepel. Csak egy kereszt jelzi az elgyötört hajósnak a megváltás lehetőségét itt, a végtelen tenger közepén.

Papa hajnalban járt halászni. Bádogvödrét a mosogató alatti szekrényben tartotta, a hálók a konyha hátsó falán lógtak, sötéten, sokat ígérőn. Amíg Mama el nem tűnt, Papa először mindig az ő csészéjét készítette ki az asztalra, majd kannában vizet tett a tűzhelyre, csak aztán kezdett a hálókkal foglalatoskodni. Mama szerette rögtön ébredés után meginni a kávéját, méghozzá tejszínnel és cukorral, egy kis pávákkal díszített, finom csészéből. Lassan kortyolgatta, kócosan, álmos szemmel.

Én azután is mindig elővettem a csészét reggelente, és kitettem az asztalra. Papa búsan nézte a kényes porcelánt. „Nem halt meg, Papa – mondtam ilyenkor neki –, visszajön, hidd el.”

Tizenkét éves voltam – vézna és langaléta –, egyáltalán nem hasonlítottam a Mamára. Mama nagyon szép volt, de ennek a szépségnek a természetét képtelen vagyok leírni. Azt azért elmondhatom, hogy a szeme szürke volt, már délelőtt csinos ruhát vett föl – kéket, pirosat vagy lilát –, hosszú vörös haját pedig rögtön a kávé után laza kontyba fogta, és madártollakat vagy bársonyrózsákat tűzdelt bele.

Aznap reggel, amikor a halott fiút megtaláltam, én készítettem elő a hálókat, Papa ezalatt megitta a kávéját, csizmát húzott, kabátot vett fel, és nyakába tekerte a sárga sálat, amit még előző évben kötöttem neki, de láthatóan nem a legjobban sikerült.

Kint hideg volt és sötét, csak a templom távoli fényei segítették a tájékozódást. Apró, szúrós hópelyhek vágtak keményen az arcomba, a szemem elé kellett emelnem a kezemet. Kint álltunk az ajtó előtt: Papa és én. Nem láttuk az óceánt, de hallottuk a hangját. A lapos part kétszázhetvenhat lépésre volt a küszöbünktől. A bejárat és a víz között mindössze egy hatalmas, kétszárnyú, kovácsoltvas kapu állt, amely magasan, büszkén uralta a teret. Reménytelenül vágyakozott – így képzeltem – a kerítés után, amely sosem készült el. Theodora – aki több mint kétszáz évvel korábban felépítette a szigeten a két házat és a templomot – váratlanul halt meg, így a kerítésre nem jutott ideje.

– Indulhatunk? – kérdezte Papa, és vállára vetette a hálókat.

– Nem találom a kesztyűmet.

– Vedd föl az enyémet.

Ideadta nagy, gyapjúbéléses kesztyűjét, és fogta a vödröt. A halványuló éjszaka közben úgy rohant felénk, mintha meg akarná ragadni az utolsó esélyt, hogy jelenlétét tudtunkra hozza.

Papa mindig kinyitotta a vaskaput, sosem kerülte meg.

– Úriember kaput nem hagy figyelmen kívül – közölte.

A kapuszárnyak rozsdás csikorgással csukódtak vissza mögöttünk, Papa pedig szokás szerint így szólt:

– Sorolj fel három filozófust, Minou!

És aznap reggel – ahogyan minden reggel – kapásból rávágtam a három nevet:

– Kant, Hegel és természetesen Descartes.

– Természetesen – nyugtázta, és kézen fogott.

Az arcát nem láttam, de tudtam, hogy tetszik neki a válaszom. Baktattunk együtt az ösvényen, aztán a part mentén – mint két vak felfedező – hínáron és sötét köveken, jégen és tengeri moszaton taposva, egyenest a halászóhely felé.

Papa szerint szigeten lakni olyan, mintha egy bezárt tenyérben élne az ember.

– Egy filozófus álmodni sem merhet jobbat – mondta. – Hogyan is lehet filozofálni, ha folyton választanod kell?

Egy olyan kis szigeten, mint a miénk, kell ugyan választani, de nem túl gyakran. Az idő legnagyobb részét gondolkodással lehet tölteni, aminél nemesebb elfoglaltságot Papa el sem tudott volna képzelni.

Az egész szigetet ötvenhárom perc alatt tudtam körbegyalogolni. A formája arra a csokoládé macskanyelvre emlékeztetett, amit karácsonykor szoktunk néha enni, és finom tejes ízű, krémesen olvadó volt – bár kutyának való csonthoz inkább hasonlított, mint macskanyelvhez. A sziget nyugati végét Theodora Sziklája zárta le. Soha nem volt szabad közel mennem a pereméhez. Ott már pusztán a szél is elég ahhoz, magyarázta Papa, hogy lesodorja és a mélyben hullámzó tengerbe hajítsa az embert.

Ha a halott fiú épen, egészségesen érkezik meg a szigetre, első dolgunk lett volna körbevezetni a vendéget. Fölsétáltunk volna a partról, aztán végig az ösvényen. Papa mindent elmesélt volna az öreg világítótoronyról, amely enyhén a tenger felé billenve ücsörög a házunk tetején. Rég nem használják már, de Papa nagyon büszke rá, és bár nem sok gyakorlati érzék szorult belé, hosszú-hosszú órákon át javítgatta a toronyba vezető külső falépcsőt, hogy odafönt kialakíthassam a saját kis zugomat.

Aztán közelebb érvén, azt mondanám a fiúnak:

– Na, várj csak, majd ha belépsz a házba, majd ha meglátod a falakat!

Mert Mama szeretett festeni, és az egész házat kidíszítette a színes freskóival.

És odasúgnám a fiúnak, hogy mindenki azt hiszi, Mama meghalt. Miután eltűnt, Tiszteletes megtalálta a partra vetett fél pár cipőjét. Papa sosem beszélt arról a napról, amikor a sófoltos, letört sarkú cipőt beletették egy régi cipős dobozba, és elföldelték. Én a világítótoronyból néztem a temetést. Papa engem is magával akart vinni, de nem mentem. Azt mondtam, semmi értelme; biztos voltam benne, hogy Mama még él.

Megmutatnánk a fiúnak az erdőt, benne a tizenhét fenyőt, a sok nyulat és az öreg almafát, amely az egyik nyáron háromszázkét almát termett. Végigvezetnénk az erdei ösvényen, elvinnénk Ládáshoz és hű társához, Nevenincshez, a loncsos fehér szőrű, kajla fülű kutyához.

Aztán meglátogatnánk Tiszteletest is. A templom fenségesen mutatna a reggeli félhomályban, ahogy minden ablakon csorog ki a fény, és a harangtoronyból ki-be röpdös a rengeteg holló.

– Tiszteletes fél a sötétségtől – magyaráznám. – A toronyban alszik, és egész éjjel égve hagyja a villanyokat. Ezért nincs szükség új világítótoronyra. Ha nagyon nyugtalan, néha még a harangot is megkongatja.

Később megmutatnám a fiúnak a templom melletti fészerben rozsdásodó gépet, amely szuszogva-köhögve termeli a villanyt az egész szigetnek.

Nincs ám minden szigeten villany – magyaráznám. A fiú pedig álmélkodna, hogy nekünk egy ilyen kicsi szigeten van villanyunk is, meg szabályos templomunk is harangtoronnyal és Tiszteletessel.

A világítótorony közepén volt egy hatalmas nagy lámpa. Egyszer megpróbáltam fölkap­csolni, de Papa megharagudott.

– Higany van benne – mondta, és megdörgölte az orrnyergét ott, ahol az olvasószemüvege piros nyomot hagyott –, az pedig mérgező. Ezért bolondultak meg a világítótorony őrei, akik korábban itt laktak. Mindenféle furcsaságokat láttak a tengerből fölmerülni: különös lényeket, kalózhajókat, kecskéket, disznókat, rengeteg ijesztő dolgot.

Mette Jakobsen

Mette Jakobsen

– Lovakat is, Papa?

– Csupa olyasmit, aminek eleve semmi keresnivalója a vízben.

A nagy lámpára ragasztottam föl a Bátyától kapott négy Descartes-képet. Bátya akkor jött el hozzánk, amikor Mama eltűnt. Papa testvére volt, ő nyomozta vissza a családfánkat egészen Descartes-ig. Kutatóként dolgozott egy rangos egyetemen, a Paranormális Tudományok tanszékén. A tanszéken már csak ő maradt egyedül, és a dolgozószobája olyan kicsi volt, hogy az aktatáskáját kint kellett hagynia az ajtó előtt.

Mama eltűnése óta minden éjszakát a világítótoronyban töltöttem. Volt ott egy régi matracom rengeteg pokróccal, meg egy kis hősugárzó a sarokban. De Papa továbbra is minden áldott este ágyba dugott a lenti szobában, és gondja volt rá, hogy fölvegyem a sálamat, a kabátomat és a vastag pulóveremet, mielőtt bebújnék a takaró alá. Aztán adott egy elalvás előtti puszit, ellenőrizte, hogy oda van-e készítve a csizmám az ágy mellé, és eloltotta a villanyt.

Néha egy darabig még ágyban maradtam, és hallgattam, ahogy Papa a dolgozószobában szórakozottan dudorászik, ahogy lapoz, de legtöbbször azonnal fölkeltem, lábujjhegyen végigmentem az előszobán, halkan kinyitottam a bejárati ajtót, és a külső lépcsőn fölmásztam a világítótoronyba.

Odafönt alacsony volt a mennyezet, középen is épphogy csak föl tudtam egyenesedni. Álta­lában pokrócba bugyolálva ültem, bentről néztem a szigetet – a homok, a hó és sziklák sötét tömegét –, és kutattam az agyamban valami meglepő után, amit Mamának mondhatnék, amikor majd visszajön.

Fordító: Upor László

Mette Jakobsen: Minou szigete
Libri Könyvkiadó, 2012