Horvát János: Kubai retró (részletek)

Posted on 2013. június 14. péntek Szerző:

0


HorvátJ_Kubai-retró-bor180Titokfejtés

Spanyolország ama vidékén, ahon­nan a család származik, sokáig élnek az emberek. A legenda szerint, amikor Castro hetvenöt éves volt, egy teknősbékát kapott ajándékba munkatársaitól. Nézegették egymást, Fidel meg a teknőc, majd Fidel megkérdezte: „Hány éves ez az állat? – Hetvenöt – hangzott a válasz, hiszen pont ezért volt ajándék az ajándék. Fidel töprengett egy ideig, majd föltette a következő kérdést: – És meddig él egy ilyen jószág? – Akár százötven évet is – érkezett a riposzt. – Látjátok, ez a baj ezekkel az állatokkal – zárta le Fidel az ajándékozási szertartást –, az ember kezdi megszeretni őket, és akkor egyszer csak elpusztulnak.”

2006-ban, egy sürgős operáció után sokáig semmit nem lehetett tudni róla, mondván, hogy betegsége államtitok. Funkcióit megtartotta egészen 2008-ig, amikor öccse, Raúl, aki a megelőző évtizedekben végig második ember volt, átvette a tényleges hatalmi funkciókat mind a Kommunista párt, mind az ország élén. Fidel megmaradt spirituális vezérnek, időnként a legkülönfélébb témákban jegyzeteket ír, és így kommunikál népével. Időről időre testőrei fizikai támogatása mellett feltűnik a nyilvánosság előtt, de komolyabb szerepre már nem vállalkozik, belpolitikáról nem beszél, és sosem kritizálja öccse intézkedéseit. E sorok nyomdába adásakor így áll a helyzet.

Korábban mindennaposak voltak eszmecseréi a diplomatákkal, és élvezte, hogy meglepetéseket okozhatott. Váratlanul állított be követségekre, egyetemekre, tévéstúdiókba vagy éppen fogadásokra. Magam voltam a tanúja 1966-ban, mikor egyik beszéde előtt teljesen egyedül bejött, mondhatni, inkább beosont a havannai egyetem hátsó bejáratán, percek alatt az előadóteremben termett, és vad vitába keveredett a diákokkal, köztük az ott tanuló külföldiekkel. A másnapi beszéde fő pontjait taglalta, érvelt az ellenérvekre, és jó öt perce tartott már a szópárbaj, amikor rohanó léptek zaja hallatszott a folyosón, kivágódott a terem hátsó ajtaja, és a testőrségének főnöke állt a küszöbön. Szinte hallani lehetett, ahogy a mázsás kő legördült a szívéről, és hangos koppanással egészen Fidelig gurult, aki kicsit szemlesütve, kicsit szégyenkezve, de mindenesetre dacosan tovább folytatta az ország gazdasági helyzetének megvitatását, és időnként elnézést kérő pillantásokat vetett lassan megnyugodó kísérőjére. És ez így ment évtizedeken át. Amikor mint nagykövet léptem Kuba földjére, Fidel már súlyos beteg volt. Így nem találkozhattunk vele, sem én, sem nagykövet kollégáim. Csak az „államtitkot” fejtegettük napi gyakorisággal mindazon kicsiny jelekből, amelyeket olykor elénk bocsátottak.

Fidel pulykája

Fidel pulykája

Például abból, hogy jön-e a pulyka vagy sem? December 20. környékén hatalmas zárt teherautóval szorgos állami futár indul el a nagyköveti rezidenciák felé. A hűtőkocsiban óriási mélyhűtött pulykák utaznak – Fidel ajándékai a nagyköveteknek. A diplomaták szorongva várják a pulykafuvart, mert tudják, ha nem jön, az azt jelenti, hogy a két ország kapcsolatában, vagy éppen Fidel és az ő viszonyukban, valami baj támadt. Volt olyan pulyka nélkül maradt kolléga, aki elsírta magát, mert számára ez a szörnyű esemény felért azzal, mintha a szultán selyemzsinórt küldött volna neki. Én viszont büszkén jelenthettem hivatali főnökeimnek, hogy már első karácsonyomon egy igen termetes fagyasztott jószág landolt nálam. Feldolgozása egyébként hihetetlenül nagy feladat volt, ugyanis elsőre nem fért bele a sütőbe. De végül mindenféle trükkökkel, hajlítgatással, összekötözéssel sikerült begyömöszölni, elkészült a nagy mű, és még februárban is azt ettük. Ha kubai vendég kapott belőle, akkor kellően átszellemült arccal evett, hiszen tudta, hogy igen nagy megtiszteltetésben van része.

Grafitti kubai módra

Grafitti kubai módra

Fidel betegsége állandó beszédtéma volt a diplomaták között. A legagyafúrtabb trükkökkel próbált mindenki információt szerezni, közelebb jutni a nagy titokhoz. A pulykamadár beleiből való jósláson kívül voltak más körmönfont megoldások is. Orosz nagykövet kollégám mesélte, hogy amikor az orosz pátriárka Havannában járt, mert ortodox templomot avatott, akkor találkozott Fidellel. Ezek a találkozók egyébként évtizedek óta azonos rutin szerint zajlanak: a vendég vár, lassan lemond arról, hogy találkozhat Fidellel, fogalma sincs semmiről, már csomagol, mert indul a repülője, egyszer csak megjelenik egy testőrkülönítmény, aztán gyorsan elszállítják Havanna egy ismeretlen pontjára, ahol találkozik Fidellel. A repülőt sosem kési le, mert ha kell, visszatartják.

A kocsi amin már semmi sem igazi

A kocsi amin már semmi sem igazi

Nos, a pátriárkát is így „rabolták el”, viszont őt ez nem érte váratlanul, mert hat évvel korábban, amikor Havannában járt, már találkozott Fidellel, és akkor is hasonló körülmények között. Puhatolózva, hogy az igazi Fidelt látja, vagy csak dublőrrel áll szemben, felelevenítette a korábbi találkozó részleteit. És a vele szemben üldögélő, testileg láthatóan beteg ember tökéletesen emlékezett mindenre, még a több mint fél évtizedes beszélgetés legkisebb részletére is. A látogatás után a pátriárka – úton a reptér felé – még beköszönt az orosz követségre, elmondta a nagykövetnek, hogy ő bizony az igazi Fidellel beszélt, aztán elrepült. Az orosz nagykövet tájékoztatta kormányát – meg engem –, hogy Fidel él, és ő az igazi.

Kétségtelenül a 20. század egyik legkiemelkedőbb politikusának számított. Szinte hihetetlen, hogy amikor régi, karcos, fekete-fehér filmkockákon felidézve látjuk, mondjuk a rakétaválság történetét, akkor a Hruscsovval beszélő magas, katonaruhás ember még napjainkban is Kuba szellemi vezére, miközben partnerei már rég a feledés homályába merültek. A világ mai vezetői még óvodába jártak, amikor Castro javában szónokolt, és ha felnőtt, kész politikusként Kubába látogattak, gyerekes izgalommal várták a vele való találkozást, amelynek részleteivel aztán évekig dicsekedtek.

Kevés ember rendelkezik ilyen élni akarással, ilyen tudatos hatalomvággyal, és keveseknek adatott meg, hogy a politika művészetének birtoklásán túl mélységeiben megértsék ezt az ellentmondásos latin-amerikai világot, és éppen ezért irányítani is tudják. rajta kívül talán csak kiemelkedő írók tudták ilyen pontosan megragadni Latin-Amerika lényegét. Gabriel García Márquez ilyen író. Nem véletlenül lett Fidel egyik legjobb barátja.

Díszsorfal, szárnysegéd, protokollfőnök – és a nagykövet, megbízólevelével

Díszsorfal, szárnysegéd, protokollfőnök – és a nagykövet, megbízólevelével

Embajador János | Az ember áll a huzatban és szorongatja mások kezét.

Az embajador nem családnév, hanem foglalkozás. Spanyol szó, azt jelenti, hogy „nagykövet”. Ejtése – mivel a spanyolban a j-t h-nak ejtik – embahador, de a gyors beszédű Kubában csak embaador. a Havannába akkreditált tömérdek nagykövet névről rendszerint nem is ismeri egymást, csak embajadorozik vidáman. „Como está embajador?” – így érdeklődtünk a fogadásokon a másik hogylétéről. De volt néhány kolléga, aki néha hozzátette a másik keresztnevét is. S mivel a spanyolban a j-t h-nak ejtik, így lettem én Embaador Hanosz.

Protokoll

Az ember hiába érkezik megbízólevelével a bőröndjében, attól még nem nagykövet. Mindaddig, amíg a fogadó ország úgy nem dönt, hogy azt hivatalosan átadhatja, maximum sétálgathat a játszótereken, de hivatalos ügyeket nem intézhet. Ez annak ellenére így van, hogy kimenetele előtt a küldő ország megkéri számára az agrémentet, vagyis tájékoztatja a fogadó félt, hogy kit szán nagykövetnek, a fogadó ország pedig jelzi azt, hogy az adott személy elfogadható-e számára. Olykor a válasz az, hogy nem. Ilyenkor a pórul járt diplomata el sem utazik otthonról. Én elutaztam, de ahhoz, hogy teljes jogú nagykövet legyek, át kellett adnom a megbízólevelem. Az átadáshoz meg tudnom kellett, hogy mi a szokásjog. Ezt külön füzetecskében közölték velem. (Ez nem kubai specialitás, a világon mindenütt, nemegyszer évszázados szabályok szerint zajlik a szertartás. Angliában vagy Spanyolországban például lovas hintó viszi a frakkba öltözött delikvenst a királyi palotába.)

Kubában nincs lovas hintó, van viszont szárnysegéd, és mindig csütörtök délelőtt történik a megbízólevél átadása. Fogalmam sincs, miért, de ők sem tudják. Ez a szokás. Ruhakódex nincs, viszont előírják, hogy az átadót a kubai kormányzat személykocsija viszi, egy arra a napra számára kijelölt díszegyenruhás szárnysegéd társaságában. Ez a díszegyenruha kék volt, a szárnysegéd kövér, és engem kísértetiesen emlékeztetett egy múlt századi, ünneplőbe öltözött tűzoltóparancsnokra. Felvezetőm két motoros rendőr volt, és a menetet is két motoros rendőr zárta. A kubai népnyelvben ők a caballitók, azaz a lovacskák, és a protokollosok külön a lelkemre kötötték, hogy az aznapi ünnepi koccintásra őket is meg kell hívnom.

Esküvő talpig retróban

Esküvő talpig retróban

Miután a kocsisor a hatalmas José Martí-szobor mögötti épületkomplexumhoz hajtott – itt székel az államtanács, a Miniszterelnökség és a Kubai Kommunista párt Központi Bizottsága –, a kubai protokollfőnök, jómagam meg a kék ruhás tűzoltóparancsnok felmásztunk a magas lépcsősor tetejére, és a kis füzetben leírtaknak megfelelően katonás hátraarcot csináltunk. A felsorakozott zenekar hibátlanul eljátszotta a magyar himnuszt. Ezután bevonultunk az épületbe, ahol Juan Almeidának, az államtanács akkori elnökhelyettesének ünnepélyesen átnyújtottam a Sólyom László által írtakat. Majd a kijelölt fotelben helyet foglaltam, és a megengedett húsz percben eltársalogtunk a világ dolgairól. Almeida egyébként a kubai vezetés egyik különös figurája volt, Fidel harcostársa és egyben sikeres táncdalszerző is. Ezért minden friss nagykövet a La Lupe című daláról akart vele beszélgetni, amit munkatársai szerint már halálosan unt. Azt meg különösen utálta, amikor dúdolták is neki a dalát. (Lupe a Guadalupe női név rövidítése, belé volt szerelmes Mexikóban az ifjú Almeida. Amikor Fidellel együtt Kuba meghódítására indultak, ezt a búcsúdalt írta a hölgynek, s ettől a szerzemény forradalmi emlékké nemesedett.) Én kerültem a Lupét, már csak azért is, mert botfülű vagyok, maradtunk tehát a politikánál. Vendéglátóm kifejtette, hogy nem érti, miért segítjük mi, EU-s országok a kubai ellenzékieket, hiszen azok külföldi zsoldosok és a nép ellenségei. Ilyen megjegyzésekben és a hozzá kapcsolódó vitákban a későbbiekben volt még részem, itt a tónus könnyedebb volt, nyilván meg akarta hálálni, hogy nem a dalával nyaggattam. Én is csak egy mondat erejéig mondtam el ellenvéleményemet, mert a megbízólevél átadása nem vitafórum.

Amikor vége lett a bemutatkozásnak, kísérőimmel együtt kisétáltam a José Martí-szoborhoz – ő olyan nemzeti hős, mint nálunk Kossuth és Petőfi együtt –, és koszorúztam, ahogy a filmekben láttam. Megigazítottam a szalagot, ha kellett, és biccentettem a díszőrségnek, amikor eljött a biccentés ideje. Ez után meginvitáltak, hogy nézzem meg a szobor talapzatában található Forradalmi Múzeumot. A múzeumi séta végén a lift fölrepített a torony tetejébe, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra, és ahonnan jól lehet látni azt a lépcsősort, amelyen fél órával korábban lépdeltem. Akkor éppen az utánam következő csütörtöki nagykövet vándorolt fölfelé, és a zenekar már hangolt a hondurasi himnuszra. (Az ilyen apró egybeesések összehozzák a nagyköveteket. Ettől kezdve bármikor találkoztunk, tudtuk, hogy egy napon születtünk, és társak vagyunk jóban, rosszban. Neki aztán nagyon rossz lett, mert két évvel később megbuktatták a hondurasi elnököt, az új elnök másik nagykövetet küldött, és az én lépcsőtársam a szó szoros értelmében az utcára került.)

Tetők, víztartályok, száradó ruhák

Tetők, víztartályok (benne esetleg műholdas antenna), száradó ruhák

A toronyőri feladatok ellátása után siettem haza, és már jöttek is az európai uniós nagykövetek, a külügyi illetékesek, na meg természetesen a négy motoros rendőr, hogy koccintással köszöntsék az új jövevényt. Addigra a bejárati asztalkán ott virított a Fidellel készült közös kép meg a baráti sorok, amelyeket ő a pingpongmeccsünk emlékére írt, és ki irigykedve, ki meghökkenve bámulta a dokumentumokat. Többször is el kellett mesélnem a történteket.

A következő nagyköveti feladatom az volt, hogy végigjárjam kollégáimat úgynevezett bemutatkozó látogatás keretében. Ezek félórás udvariassági csevegések, amelyek során az újonnan jött tiszteletét teszi a régieknél. Persze ez lehetetlen Kubában, hiszen itt több mint száz követség működik, és ennyi diplomatát képtelenség végiglátogatni. Meghúztam a vonalat Európánál, jártam az összes EU-s kollégánál – tizenheten voltunk –, és hozzáadtam azokat az országokat, amelyek itt kulcsszerepet játszanak. Eközben a töméntelen fogadáson találkoztam a többiekkel is. Mire a sor végére értem, már ott tartottam, hogy volt olyan új jövevény, aki hozzám jött bemutatkozó látogatásra, hiszen már én is „réginek” számítottam. Közben mindenki ünnepelte a maga nemzeti ünnepét, fogadást adott, mert megjött a minisztere, koccintásra invitált, mert hála istennek, elment a minisztere, úgyhogy a végén többet látja az ember a nagykövet kollégákat, mint a saját munkatársait.

Volt a diplomata karon belül egyfajta halvány megkülönböztetés a karrierdiplomaták és az „ejtőernyősök” között is. Az előbbiek azok, akik évek hosszú során át araszolnak fölfelé a külügyi ranglétrán, az utóbbiak pedig csak három-négy évre érkeznek szolgálatba. Lehetnek újságírók – mint én –, politikusok, üzletemberek vagy éppen szociológusok. E csapatot összefoglaló néven „politikai kinevezett”-nek hívják, mely az angol political appointee tükörfordítása. A kifejezés igazán az Egyesült Államokban, használatos, de ott némileg mást takar, mint Európában. Az elnökválasztás után az új amerikai elnök sokszor nagyköveti poszttal jutalmazza híveit vagy azokat, akik pénzzel segítették kampányát. Ők, ha az elnök helyébe négy év múlva újat választanak, automatikusan lemondanak posztjukról. Értelemszerűen sok köztük az olyan, akinek semmi köze a diplomáciához, nem beszéli a fogadó ország nyelvét, és néha úgy viselkedik, mint elefánt a porcelánboltban. Az USA ezt megengedheti magának, mert mindenütt nagy létszámú követséget működtet, hozzáértő szakapparátussal, amely, ha kell, ellensúlyozza a főnök baklövésit. De a kis országoknál ez luxus lenne – előfordul persze –, mert kevesen vannak a kiküldött diplomaták. Esetleg csak egy házaspár. és ha kerül is közéjük politikai kinevezett, a küldő ország nem igazán engedheti meg magának, hogy az ne tudja a nyelvet és ne legyen jártas munkájában. Ha mégis így lenne, abból előbb-utóbb baj lesz. a diplomataklub kedvenc anekdotája volt annak a kelet-európai kollégának a nyelvbotlása, aki – mivel diplomata-rendszámos kocsija összetört – egy ideig kölcsönzött autóval közlekedett. A diplomata-rendszámos kocsit nem állíthatja meg a kubai rendőr, de a bérautót igen, mert átment a piroson. A kolléga kipattant a kocsiból, és a fenyegetően közeledő közeg orra előtt lobogtatva diplomataigazolványát a következőket adta elő magabiztosan: „Yo soy puerco diplomático y no pago mulatas.” A közeg pedig elállt a büntetéstől, mert a röhögéstől nem tudott megszólalni. A kolléga úr ugyanis azt közölte: „Én egy diplomáciai disznó vagyok, és nem fizetek a mulatáknak.” Persze nem ezt akarta mondani. Csak a cuerpo szót, amely diplomáciai testületet jelent, fölcserélte a puerco, azaz a disznó szóval, a multa, vagyis a büntetés helyett pedig, hogyhogy nem, a könnyed kubai nőkre alkalmazott kifejezés, a mulata tolult ajakára.

Ez is karnevál(ka)

Ez is karnevál(ka)

Az én követségen belüli diplomatacsapatom remek volt. Ha hibáztam is – remélem, nem sokat –, számíthattam a segítségükre. Fiatal, harmincas éveik elején járó, nyitott, érdeklődő és tanulni akaró emberekkel dolgozhattam együtt. Gábor, az első beosztott, Krisztián, a konzul, a korán elhunyt Timi, a jogász végzettségű titkárságvezető, és Laci, a számítógéphez, szereléshez és mindenhez értő gazdasági vezető. Mindnyájuknak volt konzuli vizsgájuk, ami igen fontos, jól beszélték a spanyolt, és úgy ismerték a magyar Külügyminisztérium működését és szabályait, mint a tenyerüket. Én meg hoztam a magam hozományát. A nyelvet, a részletes Kuba-ismeretet és tapasztalatot, valamint a kubai és otthoni kapcsolatokat. Állítólag jól kiegészítettük egymást, és biztos, hogy sokat tanultunk egymástól.

Horvát János

Horvát János

2004 óta a magyar nagykövetek leggyakoribb hivatalos társai az EU-s nagykövetek. Ez nem azt jelenti, hogy barátok voltunk, sokkal inkább munkatársak, akik legalább havonta egyszer közös megbeszélést tartottunk. Hogy ezen kívül kialakul-e közelebbi viszony is, az már mástól függ. Családtól, gyermekektől, közös sporttól, nyelvtudástól és szimpátiától. Egy olyan országban, mint Kuba, ahol rengeteg a diplomáciai képviselet, sűrű a diplomáciai fogadások sora is. Tehát mindig mindenki mindenkivel találkozhat, nem kell feltétlenül esténként összejárni. Meg idő sem marad a sok hivatalos fogadás miatt.

Voltak a nagy diplomáciai csapaton belül külön alakulatok is. A portugál nagykövet például szervezett egy portugál nyelvű diplomatakört, ahol a brazil, mozambiki, angolai és a Cabo Verde-i (Zöld-foki Köztársaság) nagykövetekkel élte a boldog gyarmati időket idéző társas életét, és ahová csatlakozhattak azok a diplomaták, akik beszélték a portugál nyelvet. Voltak stabil teniszcsapatok, sőt volt diplomata-futballtalálkozó is. (Ez utóbbi nélkülem.)

Horvát János: Kubai retró
Geopen Könyvkiadó, 2013