Bill Bryson: Otthon. A magánélet rövid története (részlet)

Posted on 2013. május 23. csütörtök Szerző:

0


Bryson_otthon-bor180Bevezetés

Nem sokkal azután, hogy egy nyugalmas, ismeretlen falu egykori anglikán paplakába költöztünk Norfolkban, fel kellett mennem a padlásra, hogy kiderítsem egy nem vészes, de rejté­lyes beázás forrását. Mivel a házban nincsen padláslépcső, kuta­tá­saimhoz szükség volt egy jó hosszú létrára, módszerem pedig a nem túl elegáns féregmozgás volt a mennyezeti nyíláson való átjutás érdekében – valószínűleg ezért is nem jártam ott koráb­ban, és ezért kerülöm azóta is ezt az expedíciót, ha csak tehetem.

Amikor végre beértem a poros, homályos térbe, és talpra vergődtem, csodálkozva vettem észre egy titkos ajtót a külső falban, amelynek kívülről semmi jele nem volt. Az ajtó könnyen nyílt, és a háztető egy asztallapnyi lapos területére vezetett a ház első és hátsó oromzata között. A Viktória korabeli házak gyakran furcsábbnál furcsább építészeti elemek kész gyűjteményei, de ez igazi feladvány volt: vajon az építész miért vesződött azzal, hogy ajtót állítson egy olyan tér felé, amelyre ennyire nincs szükség, amelynek szemmel láthatóan semmi célja? A rejtély magyarázatát nem tudtam, azonban rögtön megtapasztaltam varázslatos és váratlan hatását: csodálatos kilátás nyílt innen a környékre.

Mindig csendes borzongással tölt el, amikor új szögből pillantom meg a jól ismert világot. Talán tizenöt méterrel voltam a talaj fölött, de ez Norfolk belső részén bőven elég a panorámához. Közvetlenül előttem állt az ősrégi kovakő templom, amihez a házunk egyszer rég kapcsolódott. Mögötte, egy enyhe lejtő után, a templomtól és a paplaktól kissé elkülönülve terült el a falu, amelyhez mindkét épület tartozott. A másik irányban a távolban láttam a déli látóhatárt uraló wymondhami apátságot, ezt a pompás középkori templomot. Félúton egy traktor dübörgött, amint egyenes barázdákat húzott a talajba a mezőn. Akármerre néztem, ezen az egy masinán kívül minden más a csendes, barátságos, időtlen vidéki angliai táj megszokott képét mutatta.

Ami az egésznek mégis némi aktualitást adott, az volt, hogy éppen az előző nap jártam be az elém táruló táj nagy részét Brian Ayers barátommal. Brian akkor vonult nyugdíjba, de mint korábbi megyei régész valószínűleg többet tudott Norfolk történetéről és tájairól, mint bárki más. Még soha nem járt a templomunkban, és szívesen vállalkozott rá, hogy megnézze. Az épület szép és roppant öreg: régebben épült a párizsi Notre Dame-nál, körülbelül akkor, amikor a chartres-i és salisbury-i székesegyházak. De mivel Norfolk valósággal roskadozik a középkori templomoktól – összesen 659 van belőlük a megyében, négyzetkilométerenként több, mint a világ bármely táján – nem csoda, ha egy-egy nem számít különösebb látványosságnak.

– Észrevetted már – kérdezte Brian, amikor beléptünk a templomkertbe –, hogy a vidéki templomok mintha belesüllyednének a földbe? – Rámutatott, hogy ez az épület is egy sekély mélyedésben áll, mintha egy súlyt helyeztek volna egy párnára. A templom alapjai nagyjából egy méternyire voltak a körülötte lévő templomkert szintje alatt. – Tudod, hogy miért?

Be kellett ismernem – ami igen gyakran megtörtént velem, amikor Brian társául szegődtem –, hogy fogalmam sincs róla.

– Ne hidd, hogy azért, mert a templom süllyed – mondta Brian mosolyogva. – A templomkert emelkedett meg. Mit gondolsz, hányan lehetnek itt eltemetve?

Végignéztem a sírköveken, hátha meg tudom becsülni. – Nem tudom – vallottam be végül. – Nyolcvanan? Százan?

– Azt hiszem, egy kicsit alulbecsülöd – válaszolta Brian kedvesen és higgadtan. – Gondold csak meg. Egy efféle vidéki parókián körülbelül 250 ember él, ami durván ezer felnőtt halálát jelenti évszázadonként, nem beszélve a néhány ezer szegény páráról, aki nem élte meg a felnőttkort. Szorozd be ezt a számot annyival, ahány száz éve a templom áll, és rájössz, hogy nem nyolcvan vagy száz temetéssel állunk szemben, hanem inkább úgy húszezerrel.

Hadd emlékeztessem itt a kedves Olvasót, hogy beszélgetésünk a házam bejáratától néhány méterre zajlott. – Húszezerrel? – kérdeztem.

Tárgyilagosan bólintott. – Mondanom sem kell, hogy ez meglehetős tömeget jelent. Emiatt emelkedett a talaj egy métert. – Hagyta, hogy megemésszem, majd folytatta. – Ezer parókia van Norfolkban. Szorozd be az emberi tevékenységgel töltött évszázadokat az ezer plébániával, és meglátod, hogy nem kis mennyiségről van szó. – Elgondolkodva nézett a távolban látszó számos templomtoronyra. – Innen valószínűleg ellátsz tíz-tizenkét másik parókiára, ami mintegy negyedmillió temetést jelent a közvetlen környéken. És igazán nem mondhatod, hogy nem a legcsendesebb és legeldugottabb vidéken vagyunk, ahol nem sok minden történt.

Brian így döbbentett rá, hogy egy falusias, kis népsűrűségű megyében, amilyen Norfolk, hogyan találnak évente 27 000 régészeti leletet – többet, mint Anglia bármely más megyéjében. Az emberek elég régóta ejtik el itt a dolgaikat: régebb óta, mint hogy Anglia Anglia lett. Megmutatta parókiánk régészeti térképét, amelyen be volt jelölve minden addig felfedezett lelet. Majdnem minden mezőn és szántóföldön találtak valamit: újkőkorszaki szerszámokat, római érméket és agyagedényeket, óangol melltűket, bronzkori temetőket, viking tanyákat. Amikor 1985-ben egy farmer átvágott a mezőn, nem messze a telkünk határától, ritka, egyértelműen azonosítható római fallikus függőt talált.

Vagyis egyszer egy tógás férfi állt az én leendő kerítésem mellett, és döbbenten tapogatta végig a ruháját, mert rájött, hogy elvesztette a nagy becsben tartott emléktárgyát, ami utána tizenhét-tizennyolc évszázadon át a földben pihent, mialatt rengeteg nemzedék tett és vett, óangolok, vikingek és normannok jöttek-mentek, létrejött az angol nyelv, megszületett az angol nemzet, megkezdte működését az Európában leghosszabb ideje fennálló angol monarchia, majd a huszadik század végén e kis függőre ráakadt egy gazdálkodó, valószínűleg szintén megdöbbenve. Számomra ez már akkor is elképesztő gondolat volt, azóta pedig még inkább annak találom.

Bill Bryson

Bill Bryson

És azon a napon a háztetőmön állva, a váratlan látványt szemlélve magam is rádöbbentem, milyen zavarba ejtően nagyszerű, hogy bármilyen sok mindent tettek kétezer év alatt az itt élő emberek, a kinti világ figyelmét egyetlen dolog ragadta meg egy röpke pillanatra: a római fallikus függő megtalálása. A többi csak sok-sok évszázadnyi ember, aki csendben teszi a maga dolgát – eszik, alszik, szeretkezik, megpróbál egy kis szórakozáshoz jutni –, és eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez a történelem legnagyobb része: embertömegek teszik mindennapi dolgukat. Még Einstein re is igaz, hogy élete jelentős részében a nyaralására gondolt, vagy az új nyugágyára, vagy éppen megcsodálta az utca túloldalán a villamosról leszálló hölgy kivillanó kecses bokáját. Hiszen efféle dolgok töltik ki az életünket és a gondola­tainkat, mégis mellékesnek tekintjük őket – olyanoknak, melyeken nem érdemes komolyan elgondolkodnunk. Nem tudom, diákéveimnek hány óráját töltöttem a Missouri-kompromisszumot vagy a rózsák háborúját ta­nul­mányozva, de mérhetetlenül több lehetett, mint ahány órányi gondolkodásra biztattak – vagy egyáltalán: engedték meg –, hogy az evés, alvás, szex vagy szórakozás iránti igény történetével foglalkozzam. Így hát arra gondoltam, érdekes lehet, ha egy egész könyvön keresztül átgondolom az élet mindennapi dolgait, hogy egyszer valóban észrevegyem őket, és úgy foglalkozzam velük, mintha ezek is fontosak lennének. Körülnéztem otthon, és meglepve, kissé ijedten jöttem rá, hogy milyen keveset tudok erről a házi világról. Egyik délután a konyhában ültem, szórakozottan játszogattam a só- és borstartóval, és eszembe jutott, hogy fogalmam sincs róla, a világ összes fűszere közül miért éppen ez iránt a kettő iránt vonzódunk ilyen megingathatatlanul. Miért nem bors- és kardamomszóró van minden asztalon, vagy só- és fahéjtartó? És a villa miért négyágú, mikor egyszer lehetne három vagy öt foga is? Nyilván jó oka van mindennek.

Öltözködés közben észrevettem, hogy minden öltönyzakóm ujján van egy csomó soha nem használt gomb. Vajon miért? A rádióban említettek valakit, aki room and board („lakás és ellátás”) konstrukcióban lakik. A roomot értem („szoba”), de mi lehet a board? És a házam hirtelen megtelt rejtélyekkel.

Elterveztem, hogy körülutazom a lakásom helyiségről helyiségre, és megvizsgálom, milyen szerepe volt a magánélet fejlődésében az egyes szobáknak. A fürdőszobában beszélni fogok a higiéné történetéről, a konyhában a főzéséről, a hálószobában a szexéről, a haláléról és az alváséról és így tovább. Meg fogom írni a világ történetét, és közben ki sem teszem a lábam itthonról!

Meg kell mondanom, szörnyen tetszett az ötlet. Nemrég fejeztem be egy könyvet, amelyben megpróbáltam összerakni, milyen a világegyetem szerkezete, és hogyan jött létre, ami azért – gondolhatják – nem kis feladat. Ehhez képest olyasvalamiről írni, ami ilyen jól körülhatárolható és kényelmesen véges, mint egy angol falu régi parókiája, meglehetősen vonzó. Egy könyv, amit mamuszban is megírhatok…

Persze nem így sikerült. A ház egy meghökkentően összetett tudástár. Nagy meglepetésemre azt találtam, hogy bármi is történik a nagyvilágban – bármit fedeznek fel, hoznak létre, és bármiért harcolnak körömszakadtáig – végül, így vagy úgy bekerül a házunkba. A háborúk, éhínségek, az ipari forradalom , a felvilágosodás mind ott vannak a kanapéban, a komódban, a függöny redői között, a párna pelyhes puhaságában, a falat fedő festékben és a csövekben folyó vízben. Így a házon belüli élet története nemcsak az ágyak, kanapék és konyhai tűzhelyek története, ahogy először gondoltam, hanem a skorbut, a madártrágya, az Eiffel-torony, a poloska és a hullarablás története is, és szinte minden másé, ami valaha is történt. A házak sem tagadhatják meg a történelmet: a történelem a házakban végződik.

Nyilván nem meglepő, ha azt mondom, hogy a történelem hajlamos terjengőssé válni. Kezdettől fogva tudtam, hogy ha a magánélet történetét egyetlen kötetbe próbálom sűríteni, fájdalmasan sok mindent ki kell majd hagynom. Így, bár egyszer-egyszer elmerészkedem a távoli múltba (a fürdőszobáról például nem lehet beszélni a rómaiak említése nélkül), a következőkben főleg az elmúlt mintegy 150 év történetére összpontosítok, amikor modern világunk megszületett – érdekes egybeesés, hogy ez éppen a bejárásra váró ház fennállásának ideje.

Annyira hozzászoktunk az élet apró komfortjaihoz – tiszták lehetünk, nem fázunk és jól táplálkozhatunk –, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, milyen új vívmányokról is van szó. Elérésükhöz azonban roppant hosszú időnek kellett eltelnie, míg hirtelen előttünk álltak az új csodák. A következő oldalak arról szólnak, hogyan is ment végbe ez a fejlődés, amikor megtörtént, és miért kellett ilyen sokat várni rá.

Bár nem árulom el, hogy az öreg parókia melyik faluban áll, biztosíthatom a kedves Olvasót, hogy létezik, csakúgy, mint ahogy a vele kapcsolatban említett emberek is élnek (vagy éltek). Azt is meg kell jegyeznem, hogy az első fejezet Thomas Bayes tiszteletes re vonatkozó része kicsit másmilyen formában jelent meg a Seeing Further: The Story of Science and the Royal Society című könyvemhez írt bevezetőben.

Fordító: Erdeős Zsuzsanna

Bill Bryson: Otthon. A magánélet rövid története
Akadémiai Kiadó, 2012