Dés Mihály: Pesti barokk (részlet)

Posted on 2013. május 14. kedd Szerző:

0


dés_pesti-barokk-bor180VI. Immaculata conceptio, 1983

Egy rákosszentmihályi, ún. alternatív házibuli sajnálatos esemé­nyei, ahol a Főhős ott ragad éjszakára, többedmagával egy ágyban kénytelen aludni Évivel, akit aznap este ismert meg. Ezen a csak az alvás szempontjából promiszkuus, de szexuális szempontból patyo­lat­tiszta éjszakán a Szeplőtlen fogantatást egy több szempontból is félreérthető petting váltja ki…

A buli olyan volt, hogy nem lehetett eldönteni, már lecsengett-e, vagy még nem indult be. Valószínűleg mind a kettő. A ragyás képű, pópaszakállas Gerendás Karesz trüsszögve vezetett végig a dohos házon. Két koszlott szoba, egy szűk előtér, egy még szűkebb üveges veranda, kosz, kaotikus állapotok, ócska, régi paraszt- és burzsuj bútorok egymás hegyén-hátán. Náthától könnyes szemmel, csöpögő orral és kavernás köhögés közepette mutogatta a raktárbirodalmát, egyik kezében cigi, a másikban vizespohár pálinka. Úgy nézett ki, mint Hapci betegállományban. „Ezeket mind lomtalanításnál szedtem össze” mutatott körbe, és jól lehamuzott. „És mit csinálsz velük?”, – kíváncsiskodtam miközben próbáltam leverni magamról a hamut, mert úgy láttam, mintha egy kis parázs jött volna vele – „Ezzel fűtesz?”. „Ne bassz már! – és akkorát prüszkölt, hogy lehúztam a fejem – „Restaurálom őket.” „Saját magad?” – kérdeztem mélyen meglepődve, mert azt hittem van nálam zsebkendő, de kénytelen voltam a karommal letörölni a retrovírusos nyálát. „Ezzel a két kezemmel” – dugta az orrom alá a bütykös mancsát, megfeledkezve arról, hogy a jobb kezében ott a pálinkás pohár. Mondanom se kell, én a jobbján álltam, úgyhogy a gatyámra is, a cipőmre is bőven jutott a pinceszagú törkölyből. „Bocs” mondta, és – tán zavarában – úgy nekikezdett ugatni, mint egy leszázalékolt kankuvasz. „Hát, ezt nem hittem volna”, állítottam, miközben finoman hátrébb sasszéztam. „Micsodát”, kérdezte hétrét görnyedve a köhögéstől. „Hogy operatőr létedre tudsz bútort restaurálni.” Szép komótosan lerakta a poharát egy feje tetejére állított szecessziós szekreterroncs aljára, és az orrom alá nyomta az immár teljesen szabaddá vált tenyerét. Akárha egy forradalmi tematikájú mexikói falfestmény legosztályharcosabb részlete elevenedett volna meg. „Ezzel a két kezemmel egy háromajtós parasztbarokk szekrényt full restauráltam.” Nem értettem, hogy miért ne lehetne azokkal kezekkel akár egy teljes hálószoba-garnitúrát is kiglancolni, de elismerően bólogattam, és még hátrébb léptem, nehogy belém törölje a full restaurálásra szorult pracliját.

Azt már láttam, hogy nem úszhatom meg szárazon. Ez a pali előbb utóbb elveszejt engem. Dodó a konyhában magyarázott, a csajoknak nyoma veszett, és ha még egy percet maradok ezzel a tolsztojánus tébolyulttal, vénásan ad be nekem valami végzetes vakcinát. Kínzó honvágy tört rám a Klub akolmelege után, és lázasan törtem a fejem, hogy juthatnék vissza az emberek közé. Valahogy leráztam a kenderszakállas segédoperatőrt, és visszaevickéltem a konyhába. Még az volt a legelviselhetőbb hely a házban. Látszott rajta, hogy összenyitották valami szobával, és legalább el lehetett benne férni. A pia is – mégpedig egy alternatív bulihoz képest meglepően sok pia – mind a konyhában volt kirakva, úgyhogy kénytelen voltam belehallgatni Dodó bá vitájába egy kanárihangú, colos csávóval a vállalkozói szocializmus lehetőségeiről. Dodó Liska Tibor agyament elméletét védte – szellemesen, dialektikusan és kedélyesen. A kanárihangú azt állította, helyesen, hogy az egész fából vaskarika, viszont igen ostobán érvelt. Amilyen hülye vagyok, belebonyolódtam a vitába, vitriolos lettem, valószínűleg túl hangos is, és csak azért nem sikerült összevesznem Dodó bával, mert hirtelen beözönlött egy népes hun horda és elmosta az eurokommunizmus rákosszentmihályi sáncait.

Cseberből vederbe. A vitazáró banda élén nem más vonult be blazírt, borostás pofával és tenyérbemászó kis mosollyal, mint Czukor, az all round avantgárd művész, aki annak idején Lepényhalat kihalászta előlem. Talpig feketében battyogott, mögötte szinte szabályos háromszöget formázva a szokásos slepp, némán és dacosan. Én nem tudom, ezek gyakorolják ezt? Senkinek se köszöntek, de Czukor megállt Gerendás Karcsitól egy lépésre, félrehajtott fejjel, rejtélyes vigyorral és kissé széttárt karral hosszan belenézett a segédoperatőr náthától taknyos szemébe, majd széles, lassú mozdulattal megölelte őt, ahogy csak muszkaföldről megtért hadifoglyok tudnak szeretteik karjába omlani. Olyan sokáig tapadtak össze, hogy nekem bőven volt időm áttekinteni a vizigót delegációt. 8-10-en lehettek, köztük néhány ismerős látvány, de jó csaj egy szál se. Az egymást megrendülten lapogató két cimbora szétválása volt a jeladás arra, hogy a Czukor-slepp lerohanja a ház élelmiszer- és italkészletét, jóllehet Kareszék csak az ölelkezést hagyták abba, utána még továbbra is egymás tekintetébe kapaszkodva vigyorogtak szótlanul. Az éhenkórászok rohamát egy elsőre azonosíthatatlan rettenetes hang – csettintés, dobpergés, kattogás? – kísérte. Döbbenten kerestem a minden emberi szót elnyomó zajforrást. Egy dülledt szemű, hüllő tekintetű, csontos fiatalember volt az: szemöldökig húzott sísapkában és végletesen tágra tátott szájjal kelepelt, mint egy katatón megagém.

Végképp elment a kedvem a rákosszentmihályi mulatságtól. Csak azt nem tudtam, mihez vagy kihez fogjak… Maradt tehát a konyha. Ott közben kitisztult a levegő, úgyhogy nekiálltam enni valamit, csak arra kellett vigyáznom, hogy a Karesz, jó házigazda módjára, ne saját kezűleg kenje meg nekem a körözöttes kenyeret. Valahogy ezt is kivédtem, amikor egyszer csak éles visítás forrasztotta torkomra a falatot:

– Jancsicica, Jankó, Janikám!!!!

A Böbebaba volt az, akit annak idején a zsemlye feje és lendkerekes hangja miatt neveztem el ifjúságom népszerű bábfilmje, a Futrinka utca főszereplőjéről. Persze régen volt az, legalább öt éve. Azóta a pirosbarna, ropogós zsömléből püffedt-löttyedt cipó lett, az újlipótvárosi vontatott úribaba-hangból pedig rosszkedvű, rekedtes reszelés. Úgy megrémültem, hogy cigányútra ment a körözöttes kenyér. Pedig tulajdonképpen örültem én neki. Egyrészt egész jó emlékeim voltak arról a pár hétről, amit együtt töltöttünk, másrészt kész felüdülés volt egy meghitt ismerőssel találkozni ilyen ellenséges közegben. Kicsit túlfűtött állapotban volt a Böbi, nem tudom, a kora tette-e, vagy az ital, mindenesetre hisztérikusan szorongatott, ölelgetett, rázogatott, holott én még le se küzdöttem teljesen az iménti nyelőcsőzárlatot, és sürgősen italra lett volna szükségem. Végre enyhült a szorítás, de szabadulni még mindig nem szabadulhattam. Az addig eufórikus arckifejezése hirtelen drámaivá vált, erős mozdulattal megragadta a vállam és eltartott magától, mint egy kismacskát, amikor tisztázni akarják, hogy fiú-e vagy lány.

– Hogy vagy, bubókám? – kérdezte olyan mélységes aggodalommal, amilyet az anyám 32 év alatt nem tudott kicsiholni magából. – Jól vagy? Minden rendben?

– Élek, mint Marci Hevesen – préseltem ki magamból, és próbáltam őrá terelni a szót. De nem hagyta. A végemre akart járni.

– De tényleg, mi van veled? – kérdezte anélkül, hogy elengedett volna. – Valami baj van…? Engem nem csapsz be.

– Már mér lenne? – kedélyeskedtem. – Soha életemben nem volt semmi bajom, miért pont akkor lenne, amikor a csúcson vagyok. Viszont, ha nem iszom meg sürgősen valamit, lehet, hogy komoly gondok lesznek.

– Ne beszélj mellé, mucókám, ismerjük egymást néhány éve. De ha nem akarod elmondani, ne mondd, én nem erőltetem.

– Semmi bajom, Böbikém, csak szeretnék egy pohár bort inni. Te nem kérsz?

– Hát, ahhoz képest, hogy semmi bajod, elég rosszul nézel ki… Valami ciki van…? Szóval igen. Nagy ciki…?

– Nyitott könyv vagyok előtted, Böbi, átlátsz rajtam, mint ablakos tót a pauszpapíron.

– Látom, a humorod a régi. Legalább az nem kopott meg. Mert amúgy, szívecském… Istenem, Istenem, hol van az én Jancsicicám? Az én don Giovannim! A pesti szívkirály! Nézzenek oda, milyen táskás a szemed… Hát szabad ezt? Picit vissza kéne fogni a lovacskákat, Jankó, most már azért vigyáznod kéne magadra…

Kicsit bosszantani kezdett az irántam érzett jósága:

– Tudod, hogy a férfiak omlásszerűen öregednek, mint a bányák, ti bezzeg, tartjátok magatokat, mint az…

– De meg is híztál, cicó…! Látom van egy kis pociiii…! Mutasd csak…! Jujujujuj! Erre azért odafigyelhetnél. A korral nem lehet mit kezdeni, azt tudjuk, a táskás szemmel meg pláne nem. Az típus kérdése, és neked mindig is volt rá hajlamod. De a súlyodra azért vigyázhatnál!

Na most én nem vitatom senki jogát ahhoz, hogy egy adott szemet táskásnak, zacskósnak vagy puttonyosnak minősítsen, különösen, ha valaki nem rakja föl a kontaktlencséjét, mint ahogy az a Böbével elég gyakran elő szokott fordulni. Abba se megyek bele, hogy ki milyen öregnek látja a másikat, például hogy én milyennek látom ezt az elhízott vén vízi varangyot. De speciel a testsúly az egy aránylag mérhető dolog, és az a kibaszott nagy helyzet, hogy egy grammot se híztam az utóbbi tíz évben, viszont az aránylag rendszeres reggeli (na jó, délelőtti) tornának köszönhetően fittebb vagyok, mint amikor neki még volt a testemhez hozzáférése, úgyhogy elmegy ez a püffedt pofájú, lógócsöcsű, narancsbőrös, töttyedt szipirtyó az ő ótvaros kurva anyjába.

Természetesen ezeket a gondolatokat nem osztottam meg vele, sőt, igyekeztem kedélyesen kezelni a tehetetlen némber mocskos áskálódását. De ha akartam volna se mondhattam volna el a véleményem, ugyanis ismét fölhangzott a szörnyű, idétlen kattogás. Sose hittem volna, hogy egy ilyen embertelen, fülsértő hangot megváltásként fogok üdvözöni. Pedig nagyon megörültem neki. Először is mert a Böbe baba torkára forrasztotta a szót. Másodszor pedig mert az jelezte, hogy elvonulnak a besenyők. Az történt ugyanis, hogy Czukor – akár a Honthy Hanna – minden irányba integetve megindult kifelé, mire a sísapkás kanalasgém kattogva takarodót fújt a többieknek. Ha nem utáltam volna olyan intenzíven azt az avantgárd gigerlit, elmentem volna velük. Mindegy, a nagy népi kivonulás segítségével legalább a Böbétől megszabadulok, gondoltam, de ő nem akart elengedni. Nyilván érezte, hogy túllőtt a célon, vagy egyszerűen már jól kisértegette magát, tény, hogy elkezdett hízelegni: kacarászott, cirógatott, mórikált, a végén pedig beletúrt a hajamba, és hirtelen elkomorult:

Dés Mihály

Dés Mihály

– Cicókám, te kopaszodsz…!

Ez azért már nekem is sok volt. Még soha senkitől nem hallottam ezt a baromságot, és aznap már másodszor vádoltak meg vele. Ráadásul ez a szétesett vén szatyor még csak nem is az anyám. Sőt, bár kora szerint az anyám lánya lehetne, a muter sokkal jobban néz ki nála. Már tényleg azon voltam, hogy most majd én mondom el neki, hogy mit gondolok róla, de végül nem volt szívem hozzá, úgyhogy beletörődve a kopaszodó, pocakos középkorú férfi szerepébe körülnéztem, hogy milyen ürüggyel hagyhatnám faképnél. Az ürügy végszóra érkezett. A Timi volt az, aki a Czukor-kommandó távozása után magára maradt.

– Bocsi – szólt Böbebabának rá se nézve, tőlem meg azt kérdezte: – Nem jössz táncolni?

Addig is jó véleménnyel voltam erről formás, mélyszőke bakfisról, de most nagyon megnőtt az ázsiója a szememben.

– Bocsi – fordultam Böbéhez álnokul mosolyogva, és köszönés nélkül otthagytam őt. Fordultamban még láttam gonosz grimaszra görbült száját. A látvány kárpótolt az egész szentmihályi passiómért.

Dés Mihály: Pesti barokk
Magvető Kiadó, 2013