Az irónia ötven árnyalata | Dés Mihály: Pesti barokk

Posted on 2013. május 14. kedd Szerző:

0


dés_pesti-barokk-bor180Írta: Makuvek Nóra

Két izgalmas korszak és helyszín van felírva képzeletbeli noteszembe, arra az esetre, ha egyszer valaki elém állna egy időgéppel, és felajánlaná, hogy teljesíti néhány kíván­ságomat. Az egyik kérésem a hatvanas évek Amerikája, a másik a nyolcvanas évek Budapestje lenne. Időgép hiányá­ban nekiálltam hát Dés Mihály regényének, annak reményében, hogy végre igazán kerek képet kapok arról az izgalmas kor­szak­ról, amely közvetlenül megelőzte a rendszerváltást.

Dokumentumfilmek, koncertfelvételek, avantgárd művészek beszámolói és politikai események kavarodtak a fejemben azzal a sajátos hangulattal, melyet képzeletben a budapesti under­ground szubkultúrával kapcsoltam össze. Mindezek természetesen nem hiányoznak a Pesti barokkból sem, de Dés Mihály nem idealizál. Sem a szereplők, sem a helyszínek, sem az életérzés tekintetében.

A műfajok keveredése, a terjengősség, a történetek közti csapongás és az ironikus-depressziós hangvétel – mind-mind Koszta János személyiségéből táplálkoznak. Pontosabban tollából, ugyanis a mű a főszereplő munkája, és – megkockáztatom – életének summájaként fogható fel.

Az időben ide-oda ugráló történetfolyamból kiemelkedik néhány fontos személy: a főszereplő szerelme, a frigid Évi, egykori legjobb barátja, az öngyilkos Gergő, és az USA-ba kivándorló ismerős, Gábor. Találunk még itt idegesítő avantgárd művészt, még idegesítőbb rokonokat, bizonytalan egzisztenciájú szabadfoglalkozású értelmiségieket, számos szeretőt és nőcsábászt, leépült egykori filmcsillagot, valamint a budapesti éjszaka különféle szereplőit. Koszta János végtelenül tehetségesen tapint rá ismerősei külső és belső hibáira, defektjeire. Ha valaha is úgy éreztem, minden szereplő kedves vagy szerethető valamiért (forrás: Tolsztoj), akkor Koszta látásmódja pont az ellenkezőjét váltotta ki.

A regényben található egy rész, mely a főszereplő által írt filmnovellát elemzi, és nagyon találóan mutat rá a műben élő író stílusára, habitusára: ,,Ami menthetetlenné teszi ezt a forgatókönyvet, az a szemlélete. Koszta kizárólag csak a groteszk elemeket látja meg ebben a tudományos és emberi drámában. Pátosz helyett nevetségességet, hősi helytállás helyett kétségbeesett kapálódzást. Szinte élvezkedik a kudarcok, ellentmondások és félreértések kiemelésében.” Valami ilyesmire számíthat az, aki kezébe veszi a könyvet.

Na, de van élet a szereplőkön és a stíluson túl is. Nem gondosan felépített drámáról van szó, bár az is van benne elég. Három főcsapás – egy szerelem, egy öngyilkosság és egy disszidálás – körül alakul ki az események, történetek és személyiségrajzok kusza hálózata. Olykor üdítően hat kilépni a napló formájú hétköznapokból, ilyenkor a következőkhöz hasonlóakkal találkozunk.

Koszta rendhagyó Ady-elemzése (ötödik fejezet), a Karácsony című vers kiforgatása, ami megfosztja a közkedvelt művet minden pátosztól.

A kommunista-szocialista rendszerrel kapcsolatos humoros dialógusok és történetek gyűjteménye (Példabeszédek).

A Jelentések könyve ügynöki beszámolók formájában ad át hétköznapi eseményeket. A fejezet csúcspontja, amikor az állam embere válik a főhős által megfigyelt személlyé, természetesen csak képzeletben.

Az Egyesült Államokba disszidált Gábor helyzetjelentése ironikus társadalomrajz a 80-as évek New Yorkjából.

Mindig aktuális budapesti problémát boncolgat egy igen látszólag abszurd dialógus a Temetői rondóból:

Dés Mihály

Dés Mihály

,,Nagyi: Ez nem a Mártírok útja, ez a Margit körút. […]

Én: Az ugyanaz, édesem. Csak mostanában úgy hívják, hogy Mártírok útja. Az Oktogont is újabban November hete­dike térnek hívják, a Hitler teret pedig Marx térnek…

Nagyi: Miféle Hitler teret?

Én: Amit most Marx térnek hívnak… A Nyugatinál, ahol a Skála van.

Nagyi: Azt sose hívták Hitler térnek. […] Az Berlini tér volt. A Hitler tér a Körönd volt.”

Az időutazás befejezéseként kapunk még egy kis rendszer­váltást, a nagyvilágból hazatérő, csalódott hazánkfiát – és ,,elmúlthúszévezést” is.

Az előbb soroltak alapján valószínűleg azt a benyomást keltettem, hogy Dés mozaikja sokszínű. Mégis hiányérzetet hagyott bennem. És ennek Koszta az oka. Az elbeszélés perspektívája nagyon egyoldalú. Majdnem végig Koszta Jánost olvassuk, egyes szám első személyben. Nem is mindig világos, hogy lélektani regényről, önéletírásról, családregényről vagy korrajzról van-e szó. Mindezekből kapunk ugyan ízelítőt, de egyikből sem eleget.

Mesélők hiányában pedig kicsit szürke marad az összkép.

Dés Mihály: Pesti barokk
Magvető Kiadó, 2013

»Dés Mihály: Pesti barokk – megvásárolható a polc.hu webáruházban«