Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag (részlet)

Posted on 2013. április 15. hétfő Szerző:

0


Cserna_Szíved helyén-bor180| 1 |

Továbbra is erősen csapadékos, nedves idő várható. Sajtó­köz­le­mé­nyében Isten hangsúlyozta, az emberekből mostanra vég­képp elege lett. Bár elismerte, hogy az emberi faj egyedei mind egy szálig az ő teremtményei, de hozzátette, azt soha nem gondolta volna, hogy ezekből a lelkes kreatúrákból végül ennyire meg­átalkodott, gonosz, semmirekellő banda válik. Az Úr a Kossuth Rádió kérdésére válaszolva azt is elmondta, tervei szerint ezúttal minden teremtményét elpusztítja. Az összes sárkányfog-vete­ményt, kivétel nélkül. Nem kívánja újra elkövetni régi hibáját. Elemzők szerint Isten Noéra és csa­lád­jára gondolt, mikor „régi hibáját” emlegette.

Ki akartam kapcsolni a rádiót, de nem volt bekapcsolva. Nem mondhatnám, hogy meglepődtem. Megszoktam már, hogy vala­ki folyton beszél a fejemben.

Már reggel kora esti félhomály volt, a hálószoba ablakán alig lehetett kilátni, mintha valaki a gangról slaggal locsolta volna a vizet az üvegre. Még álltam kicsit az ablaknál, aztán visszabújtam az ágyba. Elhatároztam, hogy az előttem álló újabb kilátástalan napot megint régi receptek olvasgatásával fogom lopni. Nyakig húztam a paplant, majd felvettem az éjjeliszekrényről Emma asszony 1902-es szakácskönyvét, és belemerültem a pálinkás fenyőmadárleves elkészítésébe. Később becsuktam a szemem, és a kókuszdió helyes arányáról tűnődtem félálomban. Ám ezúttal nem működött máskor oly hatékony létfelejtő-technikám. Hiába próbáltam a madár áttört húsából készült gombócokra koncentrálni, gondolataim, mint esőcseppek a zsíros bőrkabátról, leperegtek a receptről. Azután egyszer csak, mintegy varázsütésre, kipattant a szemem. Nem tudtam tovább az ágyban maradni. Kiköpött a paplan. Hirtelen teli lettem tettvággyal, ami az utóbbi időben a legkevésbé sem volt jellemző rám. Úgy gondoltam, ez az apokaliptikus délelőtt éppen alkalmas lesz arra, hogy bemenjek a kiadóba, és mindent töredelmesen bevalljak Mórnak.

Azon a lucskos, sötét, őszi délelőttön végül úgy döntöttem, nem rettegek és nem bujkálok tovább. Talán gyónni akartam a vég előtt. Szokásos reakciója ez minden lelkes lénynek, még a materialistáknak is. Még az istentelen Kádár is papot hívatott, mikor érezte, jő a Kaszás.

Bekapcsoltam a rádiót a fürdőszobában. Kétszer is ellenőriztem, tényleg a rádió szól-e, vagy megint csak valami kóbor hang a fejemben.

„2008. szeptember 25-e van, csütörtök, Eufrozina napja”, mondta a búgó női hang. Ettől a névtől, hogy Eufrozina, rögtön megtisztulni támadt kedvem. Úgy éreztem, Eufrozina napján az ember nem lehet mocskos. Eufrozina biztosan egy szent nő volt, erényes királyné vagy szeplőtelen apáca, esetleg szűz vértanú, Eufrozina előtt tisztán kell megállnom. Meg aztán, az ember ne menjen büdösen a kiadóba, régi szabály ez a céhben. Ha frissen borotvált, pacsuliszagú, vasalt ingű íróval találkozol az utcán, biztos lehetsz benne: vagy a kiadóba megy előlegért, vagy nőhöz.

Akkor már két hete nem jöttem elő az ágyamból, kedélytelen voltam és gyűrött. Legfőképpen pedig büdös, rám fért az alapos tisztálkodás. Elterpeszkedtem a forró, habos vízzel telt fürdőkádban, másfél óráig áztam mozdulatlanul, csendben. Csak a rádió duruzsolt halkan. Még a sárga kacsámhoz se szóltam, sőt, egyetlen krimit se emeltem le a kád melletti polcról, ahol kedvenc bűnügyi regényeim sorakoztak. Később felültem, és egy kínai lánytól tanult ősi keleti légzéstechnikával gyűjtöttem energiát.

A lányt tíz éve ismertem meg, kisegített az apja büféjében, ahová akkoriban gyakran betértem ebédelni. Az erzsébetvárosi albérletem melletti házban működött ez az olajszagú, koszos ázsiai kifőzde. A lány úgy hívatta magát velem: Illatos Felhő. Gyömbérillatú volt és légies. Ahhoz képest, hogy kínainak született, meglepően nyúlánk leányzó: 189 centi magas. Vadszilvaszínűre festett bubifrizura, vágott mandulaszemek, apró, hegyes mellek, a nyakán puha kacsapihék, óriási bőröndsegg. Úgy főzött, mintha wokkal a kezében jött volna a világra. Olyan kucsmagombás, garnélarákos üvegtésztát tudott készíteni, hogy Chan Yan-tak, az első háromcsillagos kínai sztárszakács is rábólintott volna. Rövid és heves kapcsolatunk végére kellemetlen incidens tett pontot. Éppen a déli menüt (pekingi leves, szerzetesek eledele, sült banán) majszoltam gyanútlanul egy kora tavaszi késődélután a Zokogó Sárkányban, mikor Illatos Felhő édesapja – hívjuk Haragvó Zivatarnak – előbukkant a konyhaluk átláthatatlan gőzéből. Fekete nyelű húsvágó bárddal hadonászott az orrom előtt, ciccegő hangján azt üvöltötte, ha még egy éjszakát a lakásomon tölt a lánya, levágja a tökeimet. Mind a kettőt. Félrenyeltem a csípős káposztát, krákogtam, köhögtem. Csak később tudtam meg, mi volt az ábra. A tizenhét éves Illatos Felhő már jegyben járt. Haragvó Zivatar egy ukrán cipőnagykeresnek ígérte oda, e frigyhez a lánynak kicsit sem fűlött a foga. Mert ő engem szeretett. Persze az a körülmény, hogy Illatos Felhő kit szeret, senkit nem érdekelt, főleg a lány apját nem. Hogy őszinte legyek, még engem se. A tökeim hirtelen sokkal fontosabbak lettek a szerelemnél. Mert, mi tagadás, mennyei élvezet esténként egy feszes mellű, kiskorú, ázsiai tündérből osztrigaszószt lefetyelni, de igazán mégiscsak az nyújt nyugalmas közérzetet a férfiembernek, ha bizton tudja, a golyói a helyükön vannak, és belátható ideig a helyükön is maradnak. Végül Haragvó Zivatar megenyhült. A háta mögé rejtette a véres bárdot, elmosolyodott, és megkérdezte, ízlik-e a kaja. Vagyis, hogy értem-e? Hát értettem. A szerzetesek eledelét már be sem fejeztem, a sült banán is ottmaradt, és hanyatt-homlok menekültem a kifőzdéből. Még aznap új albérletet kerestem, Illatos Felhőt pedig soha többé nem láttam.

Fél óráig gyakoroltam a már langyos és szürke fürdővízben az ellazító, energiafelszívó légzéstechnikát: nagyon lassú levegővételek, apró, gyors kilégzések. A  világból kiszívod az összes jót, majd a rosszat apró kis adagokban köpöd ki. Mikor úgy éreztem, már feltöltekeztem elegendő erővel a rám váró kínos beszélgetéshez, a testemet tetőtől talpig beszappanoztam. Lezuhanyoztam, megsikáltam fogaimat fehérítő fogkrémmel, hajamat korpásodás elleni samponnal mostam meg. Végül dörzskővel lereszeltem sarkamról a bőrkeményedést. Kimásztam a kádból, meztelenül a tükör elé álltam, hogy megborotválkozzak. Vastag szőrbunda takarta arcomat, alig ismertem magamra. Sokáig néztünk farkasszemet: én és a tükörképem. Meg kellett állapítanom, már nem vagyok a régi. Oké, az orrom még mindig eléggé előkelő és tekintélyt parancsoló. Nőorvos nagyapámnak se volt különb. Az arcélem is kemény.

Cserna_szabó András (illusztris[ációs] társaságban)

Cserna-Szabó András (illusztris [~ációs] társaságban)

Talán a homlokom is van olyan arisztokratikus, mint egykor. De be kellett látnom, hogy kék szemem a küzdelmes évek során sokat szürkült, már-már pocsolyaszínű lett. A bőröm száraz és fénytelen, akár a napszítta vitorla. A hajam is jóval ritkább, mint pár éve. Szemem alatt sötét karikák. A bal szem­öldököm feletti csillag alakú anyajegy pedig mintha összeszáradt volna. És mély ráncok húzódtak a homlokomon. Alig néztem ki többnek negyvennél.

Harmincnégy éves voltam.

A kávém a kád szélén, és egy pohárka vérvörös, meggy illatú Bodri kutya is türelmesen várakozott a mosdó feletti üvegpolcon. A számból kék Camel lógott, az arcomon fehér hab, volt bennem valami bel­mon­dós. Újságíró nagyapám kéknyelű borot­vá­jával húz­tam le államról a megvastagodott szőr­szálakat. Mikor a pengét kicseréltem, megfordult a fejemben, ami a magamfajtának meg szokott fordulni a fejében, ha zsilettet lát.

Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag
Magvető Kiadó, 2013