Oravecz Imre: Kaliforniai fürj (részlet)

Posted on 2013. április 6. szombat Szerző:

0


OraveczI_Kaliforniai-fürj-bor180Még be sem fejezték rendesen az ürítést, amikor hirtelen éles sípszó harsant, lábdobogás hallatszott, és két rendőr szaladt feléjük, egyik elölről, a másik hátulról, és közrefogták őket. Lesben állhattak valahol, a kocsmából távozó krónikus nyílt színi vizelőkre vadászva. A kihágóknak annyi időt sem hagytak, hogy rendesen begombolják a sliccüket, egyikük a gumibotjával máris tuszkolta őket a Paine Street felé, ahol leállították az autójukat. István kissé távolabb állt meg a felszólításnak engedelmeskedve, mert továbbment, amikor a lefüleltek a tilalmas műveletbe kezdtek.

Azért-e, mert látták, hogy ő nem vizelt, és tanúnak szánták, vagy azért-e, mert őt is gyanúsították ugyan, de előbb tanút akartak hozzá keresni, őt nem tartóztatták le, csupán felírták az adatait. Mindenesetre mondta, hogy ő nem vizelt, az utcán nem szokása, és nehezményezte, hogy mégis zaklatják, ahelyett hogy folytathatná útját hazafelé a családjához, amely már várja. De aztán elhallgatott, mert a másik rendőr, aki vele maradt, ráförmedt, hogy hallgasson, mert ha sokat ugrál, őt is beviszik, aztán várhatják otthon.

Végül, mikor az mindent gondosan feljegyzett, elengedte, és hazamehetett. Otthon Anna megijedt, mikor elmesélte, hogy járt. Egyre csak azt hajtogatta, mi lesz most, bíróság elé állítják és lecsukják Istvánt. Még az is lehet, hogy utána kitoloncolják őket az országból, aztán szégyenszemre mehetnek haza dolguk végezetlenül. Ő már hallott ilyet, ezt is megcsinálják avval, aki nem úgy viselkedik, ahogy kellene. Mikor megnyugodott valamelyest, jól összeszidta, hogy miért nem vigyázott jobban, kellett neki névnapozni. Végül pedig kijelentette, hogy ide vezet az ital, a kocsmázás, meg az, ha nem jön haza időben. István hiába erősködött, hogy nem lesz ebből semmi, hiszen ő nem is vizelt, ő ártatlan. Csak nem tudta meggyőzni, Anna még az ágyban is sóhajtozott.

A letartóztatottakat másnap óvadék ellenében szabadlábra helyezték, de egy napjuk így is kiesett az öntödében, és számíthattak rá, hogy a tárgyalás miatt még egyet veszítenek. Aztán elmúlt egy hét, és nem történt semmi. István már azt hitte, hogy az ő ügyének nem lesz folytatása, vagy talán nincs is, nem is volt ügye. De amikor a bíróságtól egyszer csak mégis idézést kapott, a tetejében még olyat, hogy az állt rajta: egy dollár óvadék ellenében szabadon védekezhet, igen nyugtalan lett. A magafajta, még ha nagygazdafi is, nem bízott az igazságszolgáltatásban. Nem szíve­sen ment a bíróságra, ha vétett a törvény ellen, ha nem. Irtózott tőle, mert úgy tudta, hogy neki ott igaza nem lehet, vagy legjobb esetben is le­kezelik, megalázzák. Így vélekedett, noha soha nem járt ott. Ezt hallotta másoktól, így idegződött be. Már magát az idézést, a puszta tényt is, hogy a neve bekerült valami aktába, és magas testület foglalkozik ővele, bélyegnek, büntetésnek tekintette, és szégyellte. Még akkor is így lett volna, ha sértett, vagy tanú csupán. Hát még így, hogy gyanúsítottként idézik be, hogy vád van ellene! Az, hogy itt esetleg másként van, más­ként bánnak vele, fel se merült benne.

Nem lehetett mit tenni, engedelmeskednie, mennie kellett. Az öntö­dében előre bejelentette. A főmunkavezető felvonta szemöldökét, mikor megtudta, miről van szó. Nem szerették, ha a munkásaik összeütközésbe kerültek a törvénnyel, kivált nem, ha közterületen való vizelés miatt, amit mélységesen elítéltek.

Az idézés reggel kilencre szólt, de István aznap ugyanúgy hajnalban kelt, mint máskor, ha nappalos. Így szokta meg, és egyébként is minden­képp jóval előbb kellett indulnia, hiszen érkezésüktől eltekintve nem járt még odaát, Nyugat-Toledóban, és számolnia kellett azzal, hogy eltart egy darabig, amíg a bíróságot megtalálja. Anna is vele kelt, hogy mint mond­ta, útnak indítsa. Szerinte feleslegesen, hiszen előző este már kivasalta az ingét, kikészítette öltönyét, cipőjét, még zsebkendőt is tett ki neki. De nem tudta lebeszélni róla. Komoran, gyászos képpel téblábolt István kö­rül, mintha az temetésre menne, vagy legalábbis valami nagybeteg ro­konhoz, akinek már nem sok van hátra. Még elemózsiát is akart neki csomagolni, miután megreggeliztette, ráadásul a dinnerpailjébe, azzal, hogy hátha máris ott fogják, és legalább az első napon egyen még valami rendes ételt a börtönben. Ám erről már végképp nem akart hallani, mondván, hogy ő ugyan nem nevetteti ki magát, meg különben is felesle­ges, hiszen ebédre úgyis itthon lesz. Bár búcsúzáskor az ajtóban kissé el­bizonytalanodott, mert Annának elcsuklott a hangja, és szokásával ellen­tétben nemcsak megcsókolta, hanem meg is ölelte, és úgy nézett rá, mint aki valóban azt hiszi, hogy, sokáig nem látja majd viszont.

Úgy ment, ahogy elmagyarázták neki. A helyiérdekűvel át a hídon, el a belvárosig. Ahol a belváros kezdődött, ott leszállt, és onnan a villamos vonalát követve gyalog folytatta útját. Felszállhatott volna a villamosra is, de nem akart arra is költeni, meg úgy gondolta, az is csak oda vinné, ahova a lába. A gyaloglás viszont időveszteséggel járt, mert időnként megállt és bámészkodott.

Kénytelen volt. Ámult azon, amit látott, a kövezett utcákon, járdá­kon, a tisztaságon, renden, az üzleteken, a kirakatokon, cégéreken, fel­iratokon, reklámokon, a nagy forgalmon, az autókon, a hintókon, bicik­liken. És a járókelőkön, az elegáns öltözetű nőkön, férfiakon, fiatalem­bereken, idősebb urakon, kisasszonyokon, dámákon, gyerekeken, akik mind igyekeztek, siettek valahova valamilyen céllal, de valahogy mégis olyan volt, mintha csak sétálnának, korzóznának, olyan gondtalanok, ápoltak és üdék voltak. Nem akarta elhinni, hogy ez is Toledo, hogy ez ugyanaz a Toledo, pedig érkezésük éjjelén már kaptak a kivilágításából ízelítőt.

Legjobban talán mégis a házak bűvölték el, az emeletes kőépületek szorosan egymás mellett a díszes portálokkal és cifra ablakokkal. Leg­többje három-négy szintes volt, de akadt köztük ennél több emeletes is. Sőt, még egy felhőkarcolót is látott, mint utóbb megtudta, a Nashby-házat, Toledo egyetlen felhőkarcolóját sok-sok emelettel. Megszámolta, az elvékonyodó toronyszerű résszel együtt tizenhárom szintes volt. New Yorkban ennél jóval magasabbak is nyúltak felfelé előttük, de az más volt, mert azokat messziről, a komphajóról nézték. Itt viszont mellette állt a járdán, olyan közel ment hozzá, hogy akár megfoghatta a kezével, miután előbb távolabbról alaposan szemügyre vette. Valósággal szédült, mikor a tövéből felnézett rá, olyan messze látszott a teteje. Hogy tudták ezt felállványozni, felhúzni, meg hogy lehet, hogy nem süllyed a föld­szintje a földbe ekkora súly alatt? – kérdezte magától, mialatt önkéntele­nül újra és újra felfuttatta a homlokzatán a tekintetét.

Az út jóval tovább tartott, mint gondolta, de így is odaért időre. Kér­dezősködnie sem kellett, és el sem tévedt. Követte a kapott utasítást, azokon az utcákon ment, amelyeken mondták, hogy menjen, ott fordult erre vagy arra, ahol kellett, azokhoz a tájékozódási pontokhoz igazodott, amelyeket megjelöltek neki, hol lassabban, hol gyorsabban szedte a lábát egészen addig, mígnem végül arra a térre érkezett, amelynek egyik végé­ben a bíróság épülete állt.

Messziről felismerte. Nem lehetett elvéteni. Pont úgy festett, ahogy leírták neki. Az egri főszékesegyházra, a nagytemplomra emlékeztette a tekintélyes épület, elöl magas, vastag kőoszlopokkal, azok felett pedig há­romszög alakú homlokzattal és kupolával. Csak annál kisebb volt, és nem vitt fel hozzá annyi lépcsőfok, meg a tornyok is hiányoztak róla.

Átvágott a téren, és bement.

Bent a megfelelő ajtóhoz irányították. Alig várt pár percet, kinyílt, és beszólították. Hárman voltak a tárgyalóteremben: a bíró elöl egy magas pult mögött, mellette, lent egy kis asztalnál egy írnok és az őr az ajtónál.

István köszönt. A bíró egy fejbólintással viszonozta, és intett neki, hogy üljön le. István leült. A bíró az előtte lévő aktába pillantott, megcsó­válta a fejét, és feltekintett:

Oravecz Imre

Oravecz Imre

– Mr. Steve Arvai? – kérdezte.
– Igen – felelte István, és felállt.
– Hol lakik?
– Genessee 2045 alatt.
– Foglalkozása?
– Munkás, öntödei munkás.

– Állampolgársága?
– Magyar.
– Mr. Arvai, ön ugyebár idézését kapott tőlünk?
– Igen – mondta István. – De én… – és máris kezdte volna magyarázni, hogy ő nem vizelt, de a bíró szelíden megállította.

– Mr. Arvai, kérem…
– Igen, bíró úr.
– Mr. Arvai, itt van önnél az az idézés?
– Igen.
– No, akkor vegye elő, legyen szíves.
– Igenis – és István előkaparta a borítékot a kabátja belső zsebéből. Ki­húzta belőle az idézést, a borítékot pedig gyorsan az oldalzsebébe dugta.
– Az idézést tartja a kezében, Mr. Arvai?
– Igen, kérem.
– Akkor most fogja meg a két kezével, és hajtsa szépen kétrét.
– Úgy, ni – nyugtázta a bíró, miután István szolgálatkészen teljesítet­te a kérését. – Most megint hajtson rajta egyet, kérem – hangzott az újabb utasítás.

István megint hajtott egyet az idézésen, de most már zavartan, bi­zonytalanul, mert az a gyanúja támadt, hogy tréfálnak vele, gúnyt űznek belőle.

– Megvan?
– Igen.
– Akkor még egy hajtást kérek.
István a bíróra, majd az írnokra pillantott, de nem fedezett fel az ar­cukon semmi árulkodó jelet. Megint engedelmeskedett.

– No, Mr. Arvai, ha ezzel is megvan, akkor most tépje szépen apró darabokra, és kint a folyosón dobja az első szemétkosárba.

István most már végképp nem értette, miért csinálják ezt vele, mi az ér­telme ennek az egésznek, és tanácstalanul nézett a bíróra, de gondosan miszlikbe aprította az idézést, és máris indult volna vele a folyosóra, de az­tán meggondolta magát, és csak zsebre vágta a félmaréknyi papírcsíkot.

– Félreértés történt, Mr. Arvai, és elnézést kérünk érte – mondta a bíró két kezét széttárva, és hozzátette:

– Nem vádoljuk önt semmivel, ön nem vétett a törvény ellen. Legfeljebb tanúként hallgathatnánk meg, de az már szükségtelen, mert közben bizonyítást nyert a vád a kollégái ellen, akik ténylegesen elkövették a közszeméremsértés vétségét.

István nem szólt semmit, csak állt és nézett.
– Kíván panasszal élni, Mr. Arvai?
István nem felelt.

– Élhet, jogában áll. Önt sérelem érte, és anyagi vesztesége is szár­mazott abból, hogy ma nem jelenhetett meg a munkahelyén.

– Nem, nem kívánok panasszal élni – felelte némi habozás után István.
– Így dönt?
– Igen.
– Elmehet, kérem – közölte vele a bíró.
– Köszönöm, bíró úr – mondta István.
– Ne köszönjön semmit. Mi köszönjük önnek, hogy idefáradt. Hibáztunk, még egyszer elnézését kérjük.

István elköszönt, és ment kifelé a teremből. Örült, nagy kő esett le a szívéről. Most már elhitte, hogy igaz, amit imént hallott, de még mielőtt elfordította volna az ajtókilincset, visszanézett, hogy nem gondolta-e meg közben magát a bíró. És még a folyosón is megfordult a fejében, hogy hátha mégis visszavezettetik az őrrel. Csak akkor jutott teljes bizonyosságra, amikor kilépett az épületből, és senki nem szaladt utána.

­­Oravecz Imre: Kaliforniai fürj
Jelenkor Kiadó, 2012