Marie NDiaye: Három erős nő (részlet)

Posted on 2013. április 1. hétfő Szerző:

0


NDiaye_Három erős nő-bor180Norah megkönnyebbülten látta, hogy a szálloda terasza üres.

A lányok és Jakob képe azonban finoman ott lebegett, érezte cinkos, csibészes jelenlétüket, és egy szellő cirógatására föl is kapta a fejét, de csak egy nagy testű, fehér madarat látott, ahogy lomhán, nehézkesen röpül a nappal szemben; természetellenesen ormótlan, hideg árnyéka a teraszra vetült.

Norah-ban újraéledt, aztán a madárral együtt tova is illant a harag. Belépett a hallba, a szemével a bárt kereste.

– Jakob Ganzerral van találkozóm – mondta a portásnak.

A portás bólintott, és Norah lucskos szandáljában taposva az arany lombmintás zöld padlószőnyegen, amely pontosan úgy nézett ki, mint húsz évvel azelőtt, elindult a bárba. Teát rendelt, aztán bevonult a mosdóba lemosni a lábát.

Levetette a bugyiját, kiöblítette a csap alatt, kicsavarta, és hosszasan szárítgatta a kézszárítónál.

Félt visszamenni a bárba, félt megtudni, hogy mit csinált Sony, a bárban ugyanis volt egy számítógép, ahol lehetett internetezni.

Lassan szürcsölte a teáját, próbálta elodázni, hogy a géphez üljön, és a tekintete a bárpultosra révedt, aki a pult fölé függesztett jókora képernyőn futballmeccset nézett; az apja gyerekei közül vajon nem annak jutott-e a legkeservesebb sors, akit az apja, ez a veszedelmes alak a legjobban szeretett, gondolta.

Sony fizetett rá a legjobban, hogy ilyen ember az apja.

Persze még nincs vége, talán csak nem tudja, mit tartogat számára vagy Lucie számára a sors, talán még nem sejti, de a gonosz szellem már őt is megszállta, és várja, mikor jön el az ideje. Vett fél óra internetet, és hamarosan ráakadt egy hosszú cikkre Sonyról a Le Soleil archívumában.

Többször végigolvasta a cikket, és egyre jobban elszörnyedt, „Úristen, Sony, úristen”, motyogta, a fejét fogva.

Először nem akarta elhinni, hogy az öccse ilyen gyalázatos dolgot művelt, aztán próbált a tényekbe kapaszkodni – születési idő, személyes ismertetőjegyek –, és minden eshetőségét kizárta, hogy a tettes az öccsével azonos nevű idegen.

Különben ki másnak lehetett még az az apja, akiről a cikk írt? És ki más maradhat hasonló borzalmak közepette is olyan végtelenül kedves, hogy a kedvességét az újságíró a sötét gazemberség netovábbjaként említi?

„Szegény szerencsétlen Sony” fakadt volna ki panaszosan, de visszanyelte a szavait, mint valami sűrű köpetet, mert meghalt egy nő, és Norah, aki ügyvédként meggyilkolt nők ügyeit képviseli, nem szokott meghatódni a hóhérokon, akármilyen kedvesen mosolyognak is, akármilyen szerencsétlen gyerekkoruk volt is, mert ötéves korukban megszállta őket egy gonosz szellem.

Gondosan becsukta az újság honlapját, és felállt a számítógéptől, már sietne haza, nem késlekedhet, nehogy az apja egyszer s mindenkorra elrepüljön, mielőtt kikérdezné.

Elindult kifelé a teraszon át, amikor meglátta Jakobot, Gretét és Lucie-t ugyanott, ahol az imént ültek – a pincér éppen hibiszkuszszörpöt vitt nekik. Nem vették észre.

A kislányokon a puffos ujjú, elöl fodros, piros-fehér tengerészcsíkos ruha volt a hozzáillő bob sapkával – utólag bánta, hogy valamiféle homályos indíttatásból kiadta érte azt a sok pénzt, és majmot csinált a gyerekekből, ha az apja helyeselné is a döntését –, vidáman cseverésztek, néha odaszóltak Jakobnak, és Jakob ugyanolyan nyugodtan, derűsen felelt. Amint meglátta őket, szíven ütötte és elszomorította, hogy milyen békésen cseverésznek egymással!

Lehet, hogy a kóros feszültséget, amelyről szerinte Jakob tehet, valójában ő gerjeszti, és ha nincs ott, minden simán megy?

Úgy érezte, soha nem tudná olyan meghittséggel körülvenni a gyerekeket, mint amilyenben Jakob és a lányok éppen lubickolnak.

A rózsaszínű napernyő árnyéka ártatlanul üde színt kölcsönzött az arcuknak.

Mi van, gondolta, ha ez az egész beteges izgatottság csak a képzeletem szüleménye? Odahúzott egy széket a lányok közé.

– Jé, szia, anya! – mondta Lucie, és odahajolt, hogy megpuszilja.

– Szia, Norah! – mondta Grete.

A két lány tovább beszélgetett egy rajzfilmfiguráról, akit aznap reggel láttak a tévében.

– Kóstold meg, finom! – mondta Jakob, és Norah elé tolta a hibiszkuszszörpjét.

Máris hogy lebarnult, gondolta Norah, hogy kifakította a nap a nyakába, homlokába hulló, hosszú világosszőke haját.

– Menjetek csomagolni! – mondta a lányoknak Jakob.

A kislányok, az egyik szőke, a másik barna, fölálltak az asztaltól, és egymást átkarolva, nagy egyetértésben bevonultak az épületbe, amit Norah hitetlenkedve szemlélt, mert ha általában jól kijönnek is egymással, titkon versengnek Norah és Jakob szeretetéért.

– Képzeld, az öcsém, Sony… – hadarta.

– Mi van vele?

Norah mély levegőt vett, aztán kitört belőle a zokogás: patakzott a könnye, de az arcát sem bírta letörölni.

Jakob papírszalvétával itatta föl a könnyeit. Átölelte, megpaskolta a hátát.

Felfoghatatlan, miért érzi úgy az ágyban, villant át Norah agyán, hogy Jakob csak azért fekszik le vele, mert muszáj valamivel meghálálnia, hogy eltartja őket. Hiszen most olyan gyöngéd volt.

Magához szorította Jakobot.

– Sony börtönben van – mondta akadozva.

Körbepillantott, hogy a gyerekek nem értek-e még vissza, aztán elmesélte, hogy Sony négy hónappal azelőtt megfojtotta a mostohaanyját, aki csak néhány éve volt az apja felesége, és akit Norah nem is ismert.

Emlékszik, hogy annak idején Sonytól tudta meg, hogy az apja újranősült, és ikrei születtek, mert az apja nem tartotta fontosnak, hogy elmondja.

Sony csak azt nem említette, hogy viszonya lett a mostohaanyjával, és az újság szerint szökést terveztek, soha nem mondta, hogy halálosan szerelmes a vele közel egykorú nőbe, sem azt, hogy a nő végül meggondolta magát, szakított, és követelte, hogy Sony költözzön el. A hálószobájában várta, mert a nő egyedül aludt.

– Tudom, hogy az apám hol volt – mondta Norah –, tudom, hol tölti az éjszakát.

Sony az ajtó mögé bújva várta, hogy a nő a szomszéd szobában lefektesse a gyerekeit. Amint belépett, hátulról rávetette magát, és egy műanyag szárítókötéllel megfojtotta. A holttestet óvatosan az ágyra fektette, aztán visszament a szobájába, és mint aki jól végezte dolgát, reggelig aludt.

Mindezt maga mondta el, készségesen, abban a mintaszerűen nyájas hangnemben, amely fölött az újságíró nem tudott napirendre térni.

Jakob figyelmesen hallgatta Norah-t, és közben halkan csörgette a pohara alján maradt jégkockákat.

Farmernadrág és mosóporillatot árasztó, tiszta, halványkék rövid ujjú ing volt rajta. Norah rémülten elhallgatott: mi lesz, ha megint bepisil, és észre sem veszi? Újra fellobbant benne az értetlenség, a felháborodás, a megbotránkozás égető, fojtogató érzése, de ahogy a cikk olvastán sem, úgy most sem Sony alakja rémlett fel előtte, hanem az apjáé – hát nem ő tehet mindenről, ő, aki állandóan váltogatta a feleségeit, és megvénült testéhez, romlott lelkéhez túl fiatal, ilyen-olyan módon megvásárolt nőket kényszerített?

Hogy meri ez a vietnami papucsos vénember, aki naphosszat a lepényfa vastag ágát koptatja, elbitorolni a fiataloknak kijáró szerelmet, hogy mer a harmincévesek lángoló szenvedélyén élősködni?

Megjelent Grete és Lucie hátizsákosan.

Indulásra készen álltak az asztal mellett.

Norah-nak elszorult a szíve, ahogy Lucie arcát fürkészte, mert a lánya imádott arca láttán semmit nem érzett.

Az arc a régi, ugyanazok a finom vonások, barna bőr, pisze orr, előrehulló fürtök, a szívének mégis idegen. Úgy érezte, tele van energiával, anyaként mégis fásult és érdektelen. Pedig imádja a lányát, akkor mi baja?

Talán megalázónak érzi, hogy a háta mögött, vagy inkább annak köszönhetően, hogy nem volt velük, ilyen nagy egyetértés alakult ki Jakob és a lányok közt?

– Na, mehetünk – szólalt meg Jakob –, kifizettem a számlát.

– Hová? – kérdezte Norah.

– Nem akarunk itt lakni. Túl drága.

– Persze.

– Apádnál elférünk, nem?

– De – vágta rá Norah fesztelenül.

Jakob megkérdezte a lányoktól, hogy elrakták-e az ő holmiját is a hátizsákjukba, jól körülnéztek-e, nem hagytak-e semmit a szobában, és Norah kénytelen volt elismerni, hogy tud úgy is beszélni a lányokkal, ahogyan ő, Norah szeretné: kedvesen, de határozottan.

– Hogyhogy nincs iskola? – kérdezte mintegy futólag.

– Tavaszi szünet van – mondta meglepődve Jakob.

– Ja, elfelejtettem.

Norah-t annyira feldúlta a dolog, hogy reszketett az idegességtől. Az ilyesmit pedig mindig ő tartotta észben. Jakob nem mondana igazat?

– Az apám soha nem szívelte a lányokat – mondta. – Most egyszerre kettő is áll a házhoz! A többiek komoly arcát látva kínosan elnevette magát, mert szégyellte, hogy ilyen az apja, ráadásul ő még viccelődik is ezen.

De az a ház csak pusztulást és szégyent hoz mindenkire.

A taxisnak csak nagy nehezen sikerült elmagyaráznia, hol lakik az apja.

A pontos címet nem tudta, csak azt, hogy a városnak azt a részét Point E-nek hívják, húsz év alatt azonban annyi új villa épült, hogy teljesen összezavarodott, és amikor újfent rossz irányba kalauzolta a sofőrt, megfordult a fejében, hogy Jakob és a gyerekek talán el sem hiszik, hogy a ház és a tulajdonosa tényleg léteznek. Útközben végig Lucie kezét fogta, szorongatta, simogatta.

Fölzaklatta a gondolat, hogy talán kihunyt benne az anyai szeretet – nem érez semmit, rideg, földúlt és zilált.

Amikor a taxi végül megállt a ház előtt, Norah rögtön rohanni kezdett befelé, de abban a pillanatban megjelent az ajtóban az apja ugyanabban a gyűrött ruhában, barna vietnami papucsban, a lábán sárga, lenőtt köröm.

Norah mögé sandítva gyanakodva nézte, ahogyan Jakob és a lányok üggyel-bajjal szedik ki a hátizsákokat a csomagtartóból.

Marie NDiaye

Marie NDiaye

Norah félve kérdezte, hogy lakhatnának-e ott.

– A barna az én lányom – mondta.

– Neked van gyereked?

– Persze, megírtam, amikor megszületett.

– És ő a férjed?

– Igen.

– Hivatalosan is?

– Hivatalosan is.

Norah dühödten hazudott, mert tudta, milyen sokat ad az apja a külsőségekre. Az apja megnyugodva, előzékeny mosollyal nyújtott kezet Jakobnak és a lányoknak, aztán megdicsérte a ruhájukat azzal az előkelően vontatott, udvariaskodó hanghordozással, amellyel a fontos vendégeket szokta körbevezetni az üdülőfalujában.

Ebédnél az apja megint betegre ette magát, miközben zihálva, csukott szemmel hátra-hátrahanyatlott a székén, aztán evés után Norah betuszkolta Sony szobájába.

Nem nagyon akaródzott neki bemenni, de végül megadta magát, és degeszre tömött hassal, kimerülten lerogyott Sony ágyára. Úgy zihált, mint aki menten megfullad. Norah az ajtónak dőlt.

Az apja a komód egyik fiókjára mutatott, ahol Norah Sony pólóira dobva talált egy fényképet: kerek arcú, mosolygós lány leheletfinom fehér ruhában illegeti formás, vékony lábát. A szánalomtól elszorult a torka.

– Minek nősültél újra? Nem volt még elég? – kiáltotta keserűen.

Az apja fásultan leintette, nincs szüksége kioktatásra, mondta fulladozva.

– Azért kértem, hogy utazz ide – folytatta, amikor jobban lett –, mert te leszel Sony ügyvédje. Nincs ügyvédje. Nincs rá pénzem.

– Mi az, hogy nincs ügyvédje?

– Mondom. Nincs pénzem jó ügyvédet fogadni mellé.

– Még hogy nincs pénzed! És Dara Salam?

Taszította a saját, epésen civódó hangja: hogy rendezhet jelenetet az apjának, ennek a sötét gazembernek, amikor évek óta azon töri magát, hogy csak felszínes kapcsolatot tartson fenn vele?

– Tudom, hol töltöd az éjszakát – mondta fagyosan.

Az apja rideg, kerek szemével ellenségesen, fenyegetőn meredt Norah-ra.

– Dara Salam csődbe ment – mondta. – Ott már semmi nem az enyém. Neked kell Sony mellé állnod.

Fordító: Gulyás Adrienn

Marie NDiaye: Három erős nő
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012