Mons Kallentoft: Véres tél (részlet)

Posted on 2013. március 25. hétfő Szerző:

0


Prológus | Östergötland, január 31., kedd (Sötétben)

Ne üssetek!

Halljátok?

Hagyjatok békén!

Nem, nem! Engedjetek be! Alma. Alma illatát érzem.

Ne hagyjatok idekint, a hideg fehérségben! A jeges szél addig harapdálja élesre köszörült fogaival a kezem, az arcom, míg el nem fogy róla a fagyott bőr, a hús, a zsír, míg semmi más nem marad, mint a puszta csontváz.

Nem veszitek észre, hogy lassan semmi nem marad belőlem? Már ennyire sem fontos?

Férgek nyüzsögnek a földön.

Hallom őket. És az egereket. Őrült bukdácsolásban tülekednek a meleg felé. Már rég el kellett volna pusztulnunk, erre te fölbukkansz, és életben tartasz minket, mert begyújtottál a kályhába. Mi leszünk a társaságod ebben a hidegben. Micsoda társaság! Éltünk valaha? Vagy meghaltunk már régen egy szobában, ami olyan szűk, hogy már nem jut hely benne a szeretetnek?

Nedves takarót húzok sovány testemre, a kályha ablakán keresztül látom a pislákoló fényt. Érzem, hogy a füst keresztülárad sötét odúmon, majd kiszivárog az alvó erdei fenyők, lucfenyők, mohák, szürke kövek és a befagyott tó felé.

Víz forr a fazékban. Érzem a melegét. Felébredek még vajon, ha most elalszom?

Ne üssetek!

Ne hagyjátok, hogy odakint ácsorogjak a hóban!

Szétfagyok. Beborít a fehérség.

Rám szakad a magány.

Alszom. Álmomban újra hallom a szavakat: kurva anyád, te szemét, te senki!

Mit tettem? Mondjátok meg, hogy mit tettem! Miért történik mindez?

És honnan jött az almaillat, amit első alkalommal éreztem? Az alma kerek. Szétrobban, megsemmisül a kezemben.

Süteménymorzsa a földön, alattam.

Nem tudom, ki lehet ő, csak homályosan látom, ahogy a meztelen nőalak fölém hajol, és azt mondja: majd én vigyázok rád, az enyém vagy, emberek vagyunk és össze kell tartanunk. Aztán szétfoszlik az alakja, az odúm tetejét sötét szél ragadja el, hallom, hogy odakint valami a nő lábára tekeredik. Felordít, majd elhallgat. A nő visszajön, de most másképp néz ki. Az arctalan, akit egész életemben hiányoltam, megmenekült? Megütött? Ki is ő valójában?

Újabb üzenet érkezett. Nincs több hely a beérkező üzeneteknek. Nincs kimenő üzenet. Meg tudom szüntetni a hiányt.

Nem veszek levegőt.

Ha eltűnik a hiányérzet, ha nem lélegzem, mi jöhet azután? A valahová tartozás érzése?

Felébredek. Éveket öregedtem, de az odú, a hideg, a téli éjszaka és az erdő ugyanaz. Csináltam valamit. Csinálnom kellett valamit. Történt valami.

Miért véres a kezem?

És ez a hang…

Valami nincs rendben.

Nem hallom a férgek és az egerek motozását ebben a zajban.

A hangod. És a kopogás az összeszegezett deszkákon, amelyek az odúm ajtajaként szolgálnak. És végre itt vagy te is.

Kopogás. Ne igyál olyan sokat!

Ti vagytok azok? Vagy a halottak?

Bárki legyen is odakint, jó szándékkal közeledjen! Mondjátok, hogy szeretet van a szívetekben!

Ígérjétek meg nekem!

Ígérjétek meg, kérlek szépen benneteket!

Ígérjétek meg!

Első rész | Az utolsó szerelem | 1.

Február 2., csütörtök

A szeretet és a halál testvérek.

Egy és ugyanaz az arcuk. Nem feltétele a halálnak, hogy ne lélegezzünk többé, ahogy az életnek sem a lélegzetvétel.

Nincs biztosíték sem a halál, sem a szerelem meglétére.

Találkozik két ember.

Lángra lobbannak.

Egymásba szeretnek.

És a szerelem tart és tart, míg egy szép napon, éppoly hirtelen, ahogy szárba szökkent, véget is ér. Megfojtják a körülmények. A szerelmet tápláló forrás elapad.

De előfordulhat, hogy a szerelem az idők végezetéig kitart, vagy épp el sem kezdődik.

Talán mindig az utolsó szerelem a legfájdalmasabb, igen, ez már csak így van, tűnődik Malin. Az imént jött ki a fürdőszobából, és most a fürdőköpenyébe burkolózva álldogál a konyhapult előtt. Egyik kezében vajas kenyér, a másikban egy bögre kávé gőzölög. Belekortyol a forró italba.

A fehér falon Ikea-óra lóg. Hat óra tizenöt. Kinéz az ablakon. Az utcai lámpák fényében úgy tűnik, mintha odakint megfagyott volna a levegő. A Szent Lars-templom szürke falait körbezárta a hideg, a fák koronája nem bírja már, szinte összeroppannak a gallyak, napok óta nem ment mínusz húsz fölé a hőmérséklet.

Létezik olyan ember, aki szereti ezt a hideget?

Ez egyszerűen nem embernek való, gondolja Malin. Linköping utcáin egy lelket sem látni, mintha kihalt volna a város, a házak ablakait jégvirág borítja, megannyi vak minta.

A helybelieket még az sem bírta rá arra, hogy elhagyják az otthonaikat és elmenjenek a Cloetta Centerbe, hogy az LHC játszott tegnap este. Csak néhány ezren voltak, pedig máskor telt ház előtt zajlanak a hoki mérkőzések.

Vajon mi lehet Zeke fiával, Martinnal, tűnődik Malin. Kollégája fiára előbb-utóbb valószínűleg profi karrier vár. Egyszer még válogatott kapus lesz. Malint amúgy hidegen hagyja a hoki, de ebben a városban nehéz lenne elkerülni, hogy némi érdeklődést mutasson az ember a sportág iránt.

Még mindig semmi mozgás odakint.

Az utazási iroda a sarkon egzotikusabbnál egzotikusabb utakat kínál. A képeken napfényes tengerpartok és valószerűtlenül kék ég. Mintha egy másik bolygón készültek volna. Az Östgöta Bank előtt egy édesanya tologat egy iker babakocsit. A gyerekek szinte elvesznek a puha, fekete bundazsákokban. Mégis végtelenül kiszolgáltatottnak tűnnek. Az asszony arca eltűnik a vastag smink alatt, néha meg-megcsúszik a jeges járdán, de azért megy tovább, előre, mintha nem lenne más választása.

„Az ördög vinné el ezeket az itteni, kemény teleket”, hallja magában Malin az apja morgolódását, akit a hideg végül arra ösztönzött, hogy megvegyen egy háromszobás nyaralót Tenerife nyugdíjasok lakta kis településén, Playa de la Arenában, Playa de las Américastól kicsit északra.

Mit csinálhatnak most a szülei?

A kávé lassan felmelegíti a gyomrát.

Biztosan alszanak még, hogy reggel napfényre és melegre ébredjenek.

Itt bezzeg szétfagy minden.

Vajon fel kellene ébresztenie Tovét? A tizenhárom évesek sokáig képesek aludni, ha megtehetik, akár átalusszák az egész napot. Milyen jó lenne ilyen kutya hidegben hónapokig ki sem mozdulni a lakásból, és egy szép napon arra ébredni, hogy nulla fok fölé emelkedett a hőmérséklet!

Hadd aludjon. Hadd pihenjen még egy kicsit ez a nyakigláb kamasz. Úgyis csak kilenckor kezdődik az első óra. Malin szinte látja maga előtt, ahogy a lánya kikászálódik az ágyból, kibotorkál a fürdőszobába, lezuhanyozik és felöltözik. Tove soha nem sminkeli magát. Malin azt is látja, hogy Tove megint nem fog reggelizni. Hiába figyelmeztette már százszor, hogy milyen fontos a reggeli. Talán másképp kellene próbálkoznia. Például mondhatná azt: „Kislányom, eszedbe ne jusson reggelizni! Nagyon káros! Bármi mást csinálhatsz, csak ne reggelizz, kérlek!”

Malin megissza az utolsó korty kávét.

Ha mégis előfordulna, hogy a lánya korán felkel, az csakis azért lenne, hogy folytassa a könyvet, amit este olvasni kezdett. Tove megszállottan szeret olvasni. Az ízlése pedig nem vall egy átlagos kamaszlányra. Jane Austen. Kinek jutna eszébe az ő korában ilyen könyveket olvasni? Nem kell megerőltetnie magát, hogy osztályelső legyen. Lehet, hogy nem ártana neki végre egy kis kihívás.

Malin az órára pillant. Szüksége van arra a félórára, amit háromnegyed hét és negyed nyolc között egyedül szokott tölteni az őrsön, hogy nyugodtan elő tudjon készülni a napra.

Visszamegy a fürdőszobába, a fürdőköpenyt ledobja a sárga linóleumra.

Bár a falitükör torzít egy kicsit, és némileg összenyomja százhetvenegy centis alakját, még így is jól néz ki. A teste izmos és erős. Készen áll rá, hogy bármilyen nehézséggel szembeszálljon. És emiatt igazán nem panaszkodhat. Nehézségből bőven kijutott neki eddigi életében.

Nem is olyan rossz ez így, harminchárom évesen. Megtelik önbizalommal. Nincs olyan, amit ne tudna elérni! Majd hirtelen rátör a bizonytalanság. Nem jutott sehová, mindenesetre nem jutott tovább. És ez az ő hibája. Az ő hibája.

A teste.

Inkább csak arra koncentrál.

Rácsap a hasára, és kihúzza magát. Mellkasából elődomborodik két kicsi melle. Ahogy megpillantja előremeredő mellbimbóit, befejezi a bámészkodást.

Egy gyors mozdulattal lehajol, és felemeli a fürdőköpenyt. Szárítás közben szőke haja ráhullik finom, de jól kivehető arccsontjára, és betakarja egyenes szemöldökét, ami kiemeli búzavirágkék szemét. Csücsörít a szájával. Mi lenne, ha nagyobbak lennének az ajkai? De elveti a gondolatot, túl mesterkéltnek tűnne kicsi, pisze orrához képest.

A hálószobában belebújik a farmerjába, fehér blúzt vesz hozzá és egy lazán kötött fekete gyapjúpulóvert.

A hallban még egy gyors pillantást vet a tükörbe, megigazítja a haját, és örömmel állapítja meg, hogy a szeme körül még nem jelentek meg szarkalábak. Felveszi Caterpillar bakancsát.

Ki tudja, mi vár rá aznap.

Még az is lehet, hogy ki kell mennie terepre. Fekete tolldzsekijében nehézkesen mozog, akár egy reumás kerti törpe. A dzseki nyolcszázhetvenöt koronába került, a Tornby bevásárló­központban vette, és elég valószínű, hogy hamisítvány.

Minden nála van?

Mobil és jegyzetfüzet a zsebben. És a pisztoly! Az állandó kiegészítő, még ott lóg a tartójában a bevetetlen ágy mellett, a széken.

Az ágyban bőven elférne két ember is, sőt még arra is lenne elég hely, hogy ki-ki a maga oldalán, csendes nyugalomban töltse az éjszakát. De hogyan lehetne együtt bárkivel, ha néha még önmagát is csak nehezen tudja elviselni?

Az éjjeliszekrényen őrizgeti Janne fotóját. Azzal áltatja magát, hogy csakis Tove miatt tartja még mindig ott. Hogy örüljön.

Fordította: Szöllősi Adrienne

Mons Kallentoft: Véres tél
Libri Kiadó, 2013