Svenja Leiber: Sipino (részlet)

Posted on 2013. március 16. szombat Szerző:

0


Leiber_Sipino-bor180px| 1 |

Két út gabalyodik egymásba, messziről jöttek, ingoványos erdők egyengették őket, és most itt vannak, iránytalan sár­kereszt, valaminek a közepén, a Griskovo nevű falu főterén, egy ezer­hektáros, megműveletlen mezőgazdasági terület köz­pontjában. Az út mentén libacsapat, zsibbasztóan gágognak, nyújtogatják a nyakukat, valami zavar: távoli kalapálás, két kislány a kerí­tésnél, és egy fiatal nő, amint kutyájával az erdő felől a kereszteződéshez közeledik.

Lilja Leonyidovna régen járt erre. Nyelvével csettint a kutyának, a lányokra ügyet sem vet, a libákat nézi meredten, azok néhány hosszú pillanatra elnémulnak, és egyenként tágra nyitva kerek szemüket a nőre bámulnak.

Aztán az egyik újra hangosan gágogni kezd, a többiek a szavába vágnak, egymást rémisztgetik. Lármás, veszélyes csőrű banda, elfoglalták egész Griskovót.

Lilja pórázra köti a kutyát és a bolt bejáratához vezeti, amely egyben posta is, régen pedig kantin volt, amiből mostanra csak az asztalok maradtak. Az eladónő kocsija a szemközti játszótéren áll. A hinták alatt az aszfalt fényesre kopott a sokéves súrlódástól – középen egy kis mélyedést is vájtak a gyereklábak, amelyben összegyűlt a hólé. Március vége van, meglepően enyhe idő, annyira enyhe, hogy az első nyírek már meghozták szürke virágaikat.

A boltban szén- és egérszag. A hátsó traktusban hiányos a padlódeszka, áram viszont még van, ezért van bolt is, eladónő is. Mert ahol áram van, ott ember is él.

Az elektromosság hűségessé tesz. Ő izzik az ajtó fölött a hősugárzó izzószálában, működteti a hűtőszekrényt, egy rádiót, a pénztárgépet és egy lámpát. Színes és szinte megnyugtató az egész: csokoládé, liszt, ragtapasz, csészék, konzervek, sminkszerek és hal – ez utóbbit egy kis fejű halász még olvadás előtt húzta ki a közeli tó jege alól.

– Szóval megint jelenéseink vannak – jegyzi meg Ánya Andrejevna, az eladónő. Az ablaknál áll, és a kereszteződést figyeli. Úgy néz ki, mint aki ma különösen kicsípte magát. Mindig úgy néz ki. Pedig errefelé ennek semmi értéke. Már régen el is költözött Griskovóból.

Csak eladni jön, nem megy jól a bolt, de az idekintieknek is kell ez-az, ha más nem, legalább valami édes a kicsiknek, meg valami erős a nagyoknak. Ánya Andrejevna mindkettőt meghozza a kocsijával. A régi kolhozelnök mindkettőt átveszi tőle, és viszi is magával a megfelelő alkalmakra.

Most éppen egy ragacsos szőrű kismacskát lökdös odébb a cipője orrával, a macska dorombolva dörgölőzött a lábához.

– Ezt a dögöt ide be nem engeded – szól az öreg. Ő a főnök. „Oroszország legnagyobb pöcegödrének főnöke”, mondta magáról.

A kolhozt évekkel ezelőtt feloszlatták. A főnök mégis főnök marad, hacsak nem jön valami új: a régi fejőnő, annak az iszákos sógora, a szomszédasszonya meg a két asszony ütődött lányai – ők a beosztottak. Több nincs. Harminchárom üresen álló kolhozlakás, víz-villany mindegyikben, télen üresen is fűti a távhő. Az istállóban a négyszáz tehénnek már csak a szelleme, a kereszteződésnél a libák, és körös-körül a kaukázusi medvetalp kétméteres, mérgező ernyősvirágai merednek az égnek.

Az elnök várja, hogy legalább ránézzen az eladónő.

Voltaképpen neki is főnöke, csakhogy a nő ezt nem hajlandó tudomásul venni. Amikor ő jön, a nőnek mindig ezer dolga van éppen.

Lilja Leonyidovna megáll az ajtó előtt. Haja a derekáig ér, végigméri a férfit, aki utána fordul, és kissé megrogyasztja a térdét, mintha ő is jelenést látna. Lilja nem köszön. Soha nem köszön. Csak egy rándulás fut végig az arcán ott, ahol puha a hús, amikor az öreg előretolja az állát, és félig eltorlaszolja előtte a bejáratot.

– Melyik fasz baszta ide ezt a kurvát, az ördög bassza meg! Tűnés! Nincs itt neked semmi.

Másra is tartogathatta volna az erőt, ami ezekhez a mondatokhoz kellett. Az eladónő ellenben szinte mosolyog.

– Leonyidovna?

– Igen, az. – Lilja elengedi a kutyát.

– Honnan…? – az eladónő mozgása hirtelen elbizonytalanodik, talán félig az örömtől, vagy az ijedelemtől, mindenesetre nekimegy az abakusznak, amely ettől hangosan csattogni kezd.

– Mégis mit gondolsz, honnan? – Lilja benyomakodik az öreg mellett a boltba, egy szatyrot vesz elő a kabátja alól, és csettint.

Svenja Leiber

Svenja Leiber

– Cukor kell, olaj… és tej.

Odalép a pulthoz, egy légy után kap, megfogja, kezét a kutya pofája elé tartja, a kutya lenyeli a legyet.

– Van tejetek?

Az eladónő a fejét rázza.

– És borotvapengétek?

Az eladónő megint csak nemet int, az elnök halkan fütyül, kucsmáját hátratolja a fején.

– Hát jó – Lilja a padlóra köp –, akkor a szakáll marad. – A szögletes fekete kenyérre mutat. – Akkor ezt, meg sót.

Az eladónő a pultra teszi az árut, csattognak a gyöngyök az abakuszon, az asszony beüti az árat a tönkrement pénztárgépbe, amely már csak annak a pár rubelnek a tárolására szolgál.

– És innivalót semmit? – Az elnök megpróbálja ellökni magát az ajtófélfától. – A férfiaknak semmit se viszel, csak cukrot meg sót?

– Itt hagyom neked mind. – Lilja rá se néz az üzletvezetőre.

– Szükséged lesz rá. Vagy még ma harcba akarsz szállni az igazsággal?

Nyelvének csettintése gyorsabb, mint a káromkodás, amely az elnök nyelve hegyén van, kettejük közt már ott is áll a kutya, ínyén megcsillan a fekete, a piros, a fehér. Az öreg arca elborul, egy pillanatig keresi a függőleges helyzetet, de csak egylépésnyire jut az ajtótól, rögtön meg is torpan, mintha elfelejtette volna, hová készült. Lilja egy pénzes zacskót tesz az asztalra, és részvétlenül néz vissza a férfira.

– Gyalog vagy? – az eladónő leszámolja a pénzt a kasszába. Csak egy bólintás a válasz.

– Vigyelek át? Vagy elmész még valakihez?

Lilja lassan megfordul, az eladónőre nézne, de nem tud fókuszálni. Mintha az egyik szeme lustább lenne.

– Valakihez… – arcát még mindig az eladónő felé fordítja, mozdulatlanul áll, és mintha mély sóhajtásra készülne. Aztán szinte észrevétlenül nemet int a fejével.

– A kocsiban várlak – mondja, és kimegy.

Ánya Andrejevnának be kell hajtania az út menti medvetalpak közé, hogy ne süllyedjen bele a kereszteződésnél a sárba. A múlt nyárról visszamaradt elszáradt szárak ropogva törnek szilánkokra a kerekek alatt.

Lilja minden gombot megnyom, megforgat: rádió be, ablak le, később nem tudja felhúzni, huzatban mennek tovább. Az ugarból rétek lesznek, lejtők, határozottabb Fent és Lent, határozottabb faanyag és takarmány, és az utolsó domb túlsó oldalán ott van a bozontos, nyirkos Sipino.

Az eladónő behajt a négy ház által közrefogott térségre, és megáll az egyik ház bejáratánál.

– Minek jársz vissza Griskovóba? – kérdi halkan.

– Csak. – Lilja magához szorítja a szatyrot, kiszáll, és újra megszólal: – Ánya…

– Majd megtudod – feleli Ánya, és kipörgő kerekekkel elindul visszafelé.

Fordító: Nádori Lídia

Svenja Leiber: Sipino
Gondolat Kiadó, 2012