Képzelj magadnak barátot! | Matthew Dicks: Egy képzeletbeli barát naplója

Posted on 2013. március 9. szombat Szerző:

0


DicksMatthew_Egy képzeletbeli-bor180Írta: Kleyer Éva

„A nevem Budo. Képzeletbeli barát vagyok, egy a szerencsésebbek közül. Elmondom, miért.

Nem könnyű a képzeletbeli barát élete, a megszületésünkhöz eleve két fontos dolog elengedhetetlen: egy kisember, aki a valódi világban egyedül marad gondjával, szorongásával, bánatával, betegségével, és úgy érzi sem a szülei, sem senki a környezetében nem tudja megérteni szíve fájdalmát. Szükség van még a fantáziára persze, hogy ez a kisgyerek (felnőtt embernek is lehet képzeletbeli barátja, bár nagyon ritka, én is csak a kórházban találkoztam eggyel) elképzel magának egy társat, olyat, aki mindig kéznél van, aki meghallgat, aki odafigyel. Mindig. Mondom, mindig!

Az én barátom Max.

Max nagyon különleges kisfiú. Nemcsak azért különleges, mert Asperger-szindrómája van, ami kicsit (nem is kicsit) furcsává teszi a kívülállók számára, de szerencsére élénk fantáziával áldotta meg a sors. Ennek köszönhetően én olyan vagyok, mint egy rendes kisfiú, kezem, lábam, sőt szemöldököm (!) is van, még bizonyos rendkívüli képességekkel is felruházott, például át tudok hatolni falakon, már ha az falnak néz ki, és Max is falnak látja.

Nem minden képzeletbeli barát volt ilyen szerencsés! Találkoztam és megismerkedtem néhánnyal – mondhatom, barátaim is lettek –, volt közöttük kólásüveg formájú, olyan, mint egy papírból kivágott kép vagy éppen kutya, de nagyon kedves volt szívemnek Graham, az első képzeletbeli barát, akit láttam ELTŰNNI.

Szerencsés vagyok azért is, hogy már nagyon régen létezem. Max még óvodás volt, amikor képzelete megalkotott, ennek már öt éve. Vannak képzeletbeli barátok, akik egészen rövid életűek, csak egy nehéz szituációban van rájuk szükség, s ha az hamar megoldódik, akkor ELILLANNAK. Eltűnnek. Ami persze nagyszerű, hisz a kitalálójuknak nincs rájuk többet szüksége, talált valódi barátokat, vagy megszűnt az aggasztó helyzet. A mi szempontunkból azonban nagyon szomorú, hiszen megszűnünk létezni. Sok kedves barátot láttam eltűnni, és félelem kínozta a szívemet: vajon egy napon rám sem lesz szükség, akkor én is elillanok? Nem leszek többé?

Nagyon sokat tanultam. Mindazt tudom, amit Max, de néha nála sokkal többet is.

Max csak a saját világában él. Ez pedig egy sajátságos, zárt világ, amibe idegen nem pillanthat be, még a szülei sem. (Ebből is adódnak gondok, anyukája próbálja óvni, apukája inkább szőnyeg alá söpörné a problémákat, nem érti, hogy miért nem értheti meg a saját kisfiát.) Max pedig csak akkor érzi magát biztonságban, ha körülötte minden a megszokott módon zajlik, az általa felállított szabályok szerint történik. Én figyelek arra, hogy Max és környezete betartsa a saját maga által emelt szabályokat, mert ha nem, könnyen pánikba eshet, és akkor rohamot kap.

Csakhogy a világ nem ilyen, nem így működik. Nem veszi figyelembe az egyéni kívánságokat, s minthogy ezt Max nem észleli, gyakran kényelmetlen, és sajnos veszélyes szituációkba kerül. Együtt küzdöttünk meg az ötödikes Tommy Swindennel, aki halálosan megfenyegette Maxet, csak azért, mert ő olyan más.

Gondolkodom, érzelmeim vannak, aggódni is tudok, leginkább barátomért, Maxért. Viszont nem tudok semmit megérinteni, a fizikai világra hatással lenni. Amikor Max komoly veszélybe kerül (például elrabolja az iskola egyik nevelője), minden okosságomat, talpraesettségemet és barátomat, igen, a többi képzeletbeli barátomat bevetve tudjuk csak megmenteni.

Szeretem az iskolát, Max tanító nénijét, Mrs Goskot, szeretem, ahogy mesél, szeretem, hogy elfogadja Maxet olyannak, amilyen, és csak ritkán beszél úgy, ahogy a felnőttek. Mert ők mást értenek a szavakon, mint amit jelentenek, és ezzel teljesen összezavarják Maxet. Én néha súgok is Maxnek a suliban.

Matthew Dicks

Matthew Dicks

De az is jó, hogy nem kell aludnom, így amíg Max alszik, magára hagyhatom, hogy felfedezőútra induljak, mert én kíváncsi vagyok a világra, a többi képzeletbeli barátra, sorsokra, emberekre, az ő életükre.

Szeretem Maxet. És azt tapasztaltam meg, hogy ha Max boldogulni fog a világban, nem lesz már rám szüksége, és úgy döntöttem, én nem akarok csak önmagam miatt létezni. Akkor is szeretni fogom.

Ölelek mindenkit, Budo”

*

Mindenkinek szüksége van barátra. Legalább egyre. Ha nincs igazi, addig teremtsünk egy képzeletbeli barátot, aki feltétel nélkül, odaadóan és teljes mértékben kiáll mellettünk, biztatást és biztonságot ad.

Matthew Dicks okosan, éles szemmel figyelte meg az Asperger-szindrómás világot. Beleélte magát (vagy talán személyes a tapasztalata), és nyílt őszinteséggel, sok humorral és érzelemmel mesél arról, hogy nem kell valódinak lenni ahhoz, hogy valaki igaz barát legyen.

Nagy Boldizsár kedves, őszinte és a gyermeki gondolatvilágot hűen tükröző fordítása teszi letehetetlenné ezt a könyvet.

Matthew Dicks: Egy képzeletbeli barát naplója
Kolibri Kiadó, 2013

»Matthew Dicks: Egy képzeletbeli barát naplója – megvásárolható a polc.hu webáruházban«