Írta: virginiawoolf
Melankolikus időpásztázás, elégikus merengés, égi-földi szerelem egyidejű megélése, pragmatikus ökotudatosság, eszme- és földtörténeti értekezés, no meg ki tudja, mi minden még az Uránia, Jean-Marie Gustave Le Clézio regénye. Ez a költői bédekker magánmítoszokon és keresztsorsokon keresztül vezeti végig az olvasót a fikció és valóság paraszthajszál vékonyságú peremén. S hogy ez a több kötetnyi (élet)bölcselet, hogy fér el a Nobel-díjas szerző vékonyka, nem egészen 300 oldalnyi regényében – hát, erre magam is hosszan kerestem a választ.
A napokban – amikor éppen másodjára feszültem neki ennek az írásnak – levelet kaptam. Ebben az egosimogató irományban, egy nanáhogy kedves barátom azt ecsetelte, hogy mennyire irigyel a könyvajánlóim miatt – D. ugyanis momentán hírügynökségi hangya, ami valóban rohadt egy helyzet! –, mert ugyebár ez nem is munka, hanem szórakozás. Tudván mire céloz, csak egy (közhelyes) mosolyjellel válaszoltam. Egyetértek, a privát levelezés valóban magánügy, de szavamra, a hosszú változat (amit a napi hírekben tunkoló barátomnak végül nem írtam meg) bizony, idetartozik!
Az a csúfság esett meg ugyanis most velem, hogy Le Clézio Urániája kifogott rajtam. Forgatom, pörgetem, újra meg újra beleolvasok, de tulajdonképpen lefagytam tőle, mint a vírusfertőzött számítógép. Még Orbán Viktor évértékelő beszédéről is frappánsabb széljegyzetek jutnak eszembe, mint erről a regényről. (Danikám, ennyit a mókáról és kacagásról, ami neked OV, az nekem Uránia… Cserélünk?)
S ha már ennyire személyesre szabtam a mesémet, miért ne árulnám el azt is, hogy rövid/hosszú recenzensi múltamban még soha nem fordult elő, hogy ennyire ne találtam volna fogást a „kiterített” könyvön. Ez idáig. Most azonban beütött a totális szellemi krach. Fogalmam sincs, hogy ez a regény műremek vagy csupán egy (írói) vázlat. Amennyiben zseniális könyv, úgy nem tudok írni róla, ha viszont Nobel-díjas ponyva, akkor uccu neki! (OV után szabadon: hajrá!)
Ez a fregoliszerűen szerkesztett regény, a gyerekkor pillanatképével indul. Ahogy Clézio fogalmaz: „Ahogy múlik az élet, az ember sok mindent elfelejt. De a szagok megmaradnak, és időnként, egyszer csak felbukkannak, és velük együtt visszatérnek az emlékek is…” Helyben vagyunk, ez történik a regény narrátor főhősével, a gondolatban több évtizedet visszajátszó Daniel Sillitoe-val.
Akinek csak dereng, segítek. Generációk kultkönyve volt a több mint ötven éve – 1959-ben –, megjelent Alan Sillitoe-regény – a Hosszútávfutó magányossága. Világos, mint a nap, értjük a nem túlzottan burkolt célzást. Tehát, visszakanyarodva a regény cselekményéhez: a történet elején a második világháború idején vagyunk, amikor is az ötéves Daniel „kitalál egy országot” – Urániát. Helyszínváltás, valós időugrás: belecsöppenünk a közelmúltba. Az immár felnőtt – ismert földrajztudós – Daniel Sillitoe Mexikóba indul felfedező és tanulmányútra.
Főhősünk sorsdöntő találkozása egy tizenhat éves fiatalemberrel – Raphaël Zacharie – indítja el azon a szellemi-lelki úton, ami ennek a regénynek a gerincét adja (feltéve, ha jól raktam össze az elhullajtott magokat). Ez a fiú – a Ráfáel névről külön nem értekeznék, mert elég közhelyes lenne –, egy utópisztikus közösség (Campos) tagjaként, avatja be a geográfust az alternatív élet hétköznapi csodáiba. Közben, mert azért ez a fiatal pasi nem csak a szellemtudománynak él, se perc alatt, beleszeret Dahliába, az egykori forradalmár nőbe. Ez tiszta sor, találkoznak, működik a kémia stb… Ami azonban rejtély, hogy mitől válik számára az éteri szerelem profán istennőjévé Lili – a tó leánya, aki modern kori rabszolgaként, vagyis prostituáltként vergődik. (Ezúttal szándékosan tettetem magam hülyének, mert ha elárulom a földhözragadt megfejtést, akkor semmi értelme elolvasni a könyvet.)
J-M. Gustave Le Clézio
Anélkül, hogy különösebben szájbarágósra venném a figurát, hozzáteszem, hogy a regény (számomra) legcsiklandósabb részét is ide helyezte el Le Clézio. A hely – Emporio –, ahova becsöppen főhősünk, egy zömmel antropológusokat tömörítő társaság székhelye, ahol szinte kivétel nélkül mindenki seggfej. Az emberi faj tanulmányozására felesküdött – szintén áthallásos nevű – tudósfők kitalálják, hogy kiváló „terepmunka” a kiszolgáltatott kurvát – Lilit – kísérleti nyúlként használni. Le Clézio nem titkolja, hogy ebben az esetben kik az alacsonyabb rendűek(!).
Egyébként pedig itt aztán minden összefügg mindennel, csak győzzük kibogozni. Az utópisztikus közösség, mint szellemi menekülttábor adhatna megnyugvást, de a valóság komor pofával ebbe (is) beleszól. Még előtte, a szerző szinte kiáltványszerűen szólít fel a föld védelmére, amelyet az emberi bőrhöz hasonlít, így amennyiben nem óvjuk, halálra ítéljük. S bár Le Clézio elég hirtelen vet véget ennek a fájóan keserédes visszaemlékezésnek, azt azért még leszögezi: optimizmusra nincs ok, reményt azért adhat, hogy Uránia országa valóban létezett.
A kérdőjeleim dacára nem bánom, hogy részt vettem a Föld körüli érzéki utazáson. Noha Uránia keresztútjain ismerősen hajolnak össze a korábbi (Le Clézio konyháján kifőzött) gondolatok, kvázi puskáznak a mondatok egymás válla fölött, mindez nem felesleges osztályismétlésre kárhoztatja az olvasót, ellenkezőleg. Mindenképpen figyelemreméltó ez a kollektív múltunkon és némiképp jelenünkön nosztalgiázó utópia.
Legalábbis ezerszer valóságosabbnak hat, mint egy politikus álomországa. (Egyetértünk, Dani?)
Fordító: Vajda Lőrinc
Jean-Marie Gustave Le Clézio: Uránia
Ulpius-ház Kiadó, 2012
»Le Clézio: Uránia – megvásárolható a polc.hu webáruházban«
Olvass bele 
Posted on 2013. február 27. szerda Szerző: olvassbele
0