Vaszilij Grosszman: Élet és sors (részlet)

Mihail Szidorovics összeráncolta a homlokát, olyan elvisel­hetet­lennek érezte a mozdulatokat és szavakat, melyek mintha csak az övéit ismételték volna.

Liss gyorsan beszélt, és elevenen, mintha régebben már beszél­getett volna Mosztovszkojjal, és most örülne, hogy be tudja fejezni azt a félbeszakadt beszélgetést.

– Húsz óra repülés, és maga ott ül Magadanban, az irodájában. Nálunk maga itthon van, de nem volt szerencséje. Nagyon fáj, amikor a maguk propagandája a plutokratákkal együtt emlegeti a Partei Justitiá-t. – Megcsóválta a fejét. Majd újból ömleni kezdtek belőle a döbbenetes, váratlan, rettenetes és ostoba szavak:

– Amikor mi egymásra nézünk, nemcsak egy gyűlöletes arcot látunk, hanem saját tükörképünket is. Ez a kor tragédiája. Maga talán nem ismer magára? Nem ismeri fel a saját akaratát mibennünk? A maga számára a világ nem a maga akarata? Magát meg lehetne ingatni? Meg lehetne állítani?

Liss közelebb hajolt Mosztovszkoj arcához.

– Érti, amit mondok? Nem beszélek tökéletesen oroszul, de nagyon szeretném, ha megértene. Maguk úgy érzik, hogy bennünket gyűlölnek, de ez csak látszat, valójában önmagukat gyűlölik. Szörnyű, igaz? Érti?

Mihail Szidorovics úgy döntött, hogy hallgatni fog, Liss nem fogja kierőszakolni, hogy beszéljen.

Egy pillanatra úgy rémlett, ez az ember, aki a szemébe próbál nézni, nem akarja becsapni, hanem őszintén erőlködik, keresi a szavakat. Úgy rémlett, panaszkodik, segítséget kér, hogy el tudjon igazodni abban, ami gyötri őt.

Mihail Szidorovicsot gyötrelmesen rossz érzés fogta el. Mintha tű fúródna a szívébe.

– Érti, érti? – kérdezte szaporán Liss, és annyira fel volt zaklatva, hogy nem is látta Mosztovszkojt. – Mi csapást mérünk a maguk hadseregére, de önmagunkat ütjük. A páncélosaink nemcsak a maguk határát szakították át, hanem a miénket is, a lánctalpaik a német nemzetiszocializmust tiporják. Rettenetes, mint valami álombeli öngyilkosság. Ez tragikusan is végződhet számunkra. Érti? Ha győzünk! Mi, a győztesek, itt maradunk maguk nélkül, egyes-egyedül a világ többi részével szemben, amely gyűlöl bennünket.

Könnyű lett volna megcáfolni a szavait. Liss szeme most még közelebb került Mosztovszkoj arcához. De volt az egészben még valami, még annál is utálatosabb és veszélyesebb, mint a tapasztalt SS-provokátor szavai. Valami, ami hol félénken, hol bosszúsan ott fészkelődött olykor Mosztovszkoj lelkében és agyában: azok az ocsmány, mocskos kételyek, amelyeket Mosztovszkoj nem mások szavaiban, hanem a saját lelkében talált.

Az ember fél a betegségtől, a rosszindulatú daganattól, de nem megy el az orvoshoz, igyekszik észre sem venni, hogy gyengélkedik, kerüli a betegségekről szóló beszélgetéseket a hozzátartozóival. Aztán egyszer csak valaki megkérdi tőle: „Mondja, nem szoktak ilyen és ilyen fájdalmai lenni? Általában reggel, rendszerint miután… igen, igen…” – Ért engem, tanár úr? – kérdezte Liss. – Egy német – maga jól ismeri az ő okos munkáját – kijelentette: Napóleon életének tragédiája abban állt, hogy Anglia lelkületét fejezte ki, ugyanakkor éppen Anglia volt a halálos ellensége.

„Ó, jobb lett volna, ha mindjárt hozzáfognak az ütlegeléshez – gondolta Mihail Szidorovics. – Egyébként Spenglerről beszél.” Liss rágyújtott, és odanyújtotta a cigarettatárcáját Mosztovszkojnak.

– Nem kérek – utasította el hevesen Mihail Szidorovics.

Nyugodtabb lett a gondolattól, hogy a világ összes zsandárja – azok is, akik negyven évvel azelőtt vallatták, meg ez is, aki Hegelről és Spenglerről fecseg – ugyanazzal az idióta fogással próbálkozik: cigarettával kínálja a rabot. Az a kis zavarodottság csak az idegkimerültségtől és a meglepődéstől volt: ütlegelést várt, ehelyett itt ez az ostoba, undorító beszélgetés. De hiszen voltak cári csendőrök is, akik el tudtak igazodni a politikai kérdésekben, sőt akadtak köztük igazán művelt emberek is, az egyik még A tőkét is olvasta. Érdekes lenne tudni, vajon előfordult-e a csendőrrel, aki Marxot tanulmányozta, hogy hirtelen, a lelke mélyén megmoccant a gondolat: hátha Marxnak csakugyan igaza van? Vajon mit élt át akkor a csendőr? Undort, rémületet a kételyei miatt? Annyi azért bizonyos, hogy a csendőrből nem lett forradalmár. Eltaposta a kételyeit, megmaradt csendőrnek… És én? Én is megmaradok forradalmárnak.

Liss észre sem vette, hogy Mosztovszkoj elutasította a cigarettát.

– Vegyen csak, vegyen, nagyon helyes, igen jó dohány. – Becsukta a tárcáját, és végképp elszontyolodott. – Miért lepi meg annyira ez a beszélgetés? Másmilyet várt? Miért, talán a Lubjankán nincsenek tanult emberek? Olyanok, akik el tudtak beszélgetni Pavlov akadémikussal, Oldenburggal? De nekik céljuk van. Nekem nincs titkos célom. Becsületszavamra mondom.

Engem ugyanaz gyötör, ami magát.

Elmosolyodott, és hozzátette: – Gestapós becsületszavamra, ez pedig komoly dolog.

„Hallgatni – ismételgette magában Mihail Szidorovics –, nem szabad belemenni a beszélgetésbe, nem szabad tiltakozni.” Liss újra beszélni kezdett, s mintha megint elfeledkezett volna Mosztovszkojról.

– Két pólus! Hát persze! Ha ez nem lenne tökéletesen így, nem folyna most ez a rettenetes háború. Mi az önök halálos ellenségei vagyunk, igen, igen. De a mi győzelmünk: az önök győzelme. Érti? Ha pedig önök győznek, mi elpusztulunk, ám ugyanakkor tovább élünk az önök győzelmében. Ez egy parado xon. Ha elveszítjük a háborút, ezzel éppen megnyerjük a háborút, más formában fogunk fejlődni, de a lényeg ugyanaz marad.

Mi az oka, hogy ez a mindenható Liss, ahelyett, hogy zsákmányolt filmeket nézne, vodkázna, jelentést írna Himmlernek, virágkertészeti szakkönyveket tanulmányozna, újraolvasná a lánya leveleit, fiatal lányokkal hetyegne, akiket a legújabb szállítmányból választanak ki számára, vagy bevenne egy emésztésjavító tablettát, és békésen aludna tágas hálószobájában, éjnek idején berendelte magához ezt a lágerbűzzel átitatott orosz bolsevikot?

Vajon mit eszelt ki? Miért rejtegeti a céljait, mit akar kipuhatolni?

Mihail Szidorovicsot most nem rémítették a kínzások. Szörnyű volt viszont belegondolni: hátha nem hazudik a német, hátha őszintén beszél? Ha egyszerűen kedve támadt beszélgetni.

Milyen utálatos gondolat: mindketten betegek, mindkettejüket ugyanaz a betegség gyötri, de az egyik nem bírja ki, megszólal, beszél, megosztja a gondolatait, a másik viszont nem szól, meglapul, csak hallgatja, hallgatja amazt.

Liss pedig, mintegy Mosztovszkoj néma kérdésére válaszolva, végre felnyitotta az asztalon heverő dossziét, és utálkozva, két ujjal kiemelt belőle egy piszkos papírköteget. És Mosztovszkoj tüstént felismerte: Ikonnyikov ákombákomjai voltak rajta.

Liss nyilván arra számított, hogy amint Mosztovszkoj hirtelen meglátja ezeket a papírokat, amelyeket Ikonnyikov sózott rá, zavarba jön.

Mihail Szidorovics azonban nem jött zavarba. Szinte örömmel nézett az Ikonnyikov keze írásával teleírt lapokra: minden világossá, hülyén primitívvé és egyszerűvé vált, mint a csendőrségi kihallgatásokon mindig.

Liss közelebb tolta Ikonnyikov ákombákomjait az asztal széléhez, aztán visszahúzta maga elé. Egyszerre németül kezdett beszélni.

– Látja, ezt magától vették el a motozás során. Én az első szavak láttán tudtam, hogy ezt a szemetet nem maga írta, bár nem ismerem a kézírását.

Mosztovszkoj hallgatott.

Liss invitáló mozdulattal, szívélyesen, biztatóan, jóindulatúan megkopogtatta ujjaival a papírköteget.

De Mosztovszkoj hallgatott.

– Tévedtem volna? – kérdezte csodálkozva Liss. – Nem! Nem tévedtem. Maga is, én is egyaránt undorodunk attól, ami itt le van írva. Mi ugyanazon az oldalon állunk, a másik oldalon ez a marhaság! – mutatott Ikonnyikov papírjaira.

– Rajta, rajta, térjünk a lényegre – szólalt meg sürgetően és dühödten Mosztovszkoj. – Ezekről a papírokról van szó? Igen, igen, tőlem vették el. Tudni akarja, ki adta nekem? Nem a maga dolga. Lehet, hogy én magam írtam. De lehet, hogy maga utasította az ügynökét, hogy észrevétlenül dugja be a matracom alá. Világos?

Egy pillanatra úgy tűnt, Liss elfogadja a kihívást, felbőszül, és ráordít: „Vannak módszereim, amikkel rákényszerítem, hogy válaszoljon!”

Mosztovszkoj annyira szerette volna, hogy így legyen, olyan egyszerű és könnyű lett volna minden. Olyan egyszerű és világos az a szó: ellenség.

De Liss azt mondta:

– Hogy jönnek ide ezek a szánalmas papírok? Nem mindegy, hogy ki írta? Egyet tudok: nem ön, és nem én. Nagyon szomorú vagyok. Gondolja meg! Ki lenne a lágereinkben, ha nincs a háború, ha nincsenek hadifoglyok? Ha nincs háború, a lágereinkben a párt ellenségei, a nép ellenségei ülnek. Maga ismeri ezeket az embereket, ők ülnek a maguk lágereiben is. És ha nyugodt békeidőben a mi Birodalmi Biztonsági Szolgálatunk bekebelezi a germán rendszerbe a maguk rabjait, mi nem fogjuk kiengedni őket: a maguk kontingense a mi kontingensünk is.

Elnevette magát.

– Azokat a német kommunistákat, akiket mi lágerba csuktunk, harminchétben maguk is lágerba csukták. Amott Jezsov ültette le őket, emitt Himmler Reichsführer… Nézze hegeliánusabb szemmel a dolgokat, tanár úr – kacsintott Mosztovszkojra. – Azt hiszem, a maga nyelvtudására legalább annyira szükség lenne a maguk lágereiben, mint a mieinkben. Magát ma riasztja a mi zsidók iránti gyűlöletünk. Lehet, hogy holnap önök átveszik a tapasztalatunkat. Holnapután pedig mi leszünk türelmesebbek. Én hosszú utat tettem meg, amelyen egy nagy ember vezetett. Magát szintén egy nagy ember vezette, maga is hosszú és nehéz utat tett meg. Maga elhitte, hogy Buharin provokátor? Csakis egy nagy ember vezethet egy ilyen úton. Én is ismertem Röhmöt, és hittem neki. De ennek így kell lennie. Látja, engem kínoz a tudat: a maguk terrorja több millió embert pusztított el, és az egész világon csak mi, németek értettük meg: így kell! Tökéletesen így van! Értse meg, mi a felfogásom. Ez a háború el kell, hogy rettentse magukat. Napóleonnak nem kellett volna háborút vívnia Angliával.

Ekkor új gondolat taglózta le Mosztovszkojt. Még a szemét is lehunyta – talán a szemébe hasító váratlan fájdalom miatt, vagy hogy megszabaduljon ettől a gyötrelmes gondolattól. Hiszen a kételyei talán nem a gyengeség, az erőtlenség, a piszkos meghasonlottság, a fáradtság, a hitetlenség jelei. Lehet, hogy ezek a kételyek, amelyek nagy ritkán, hol félénken, hol kegyetlenül megragadták, jelentették azt, ami a legbecsületesebb, a legtisztább volt benne. Ő pedig elnyomta, eltaszította, gyűlölte őket. Talán éppen ezekben van a forradalmi igazság magja? A szabadság dinamitja!

Ahhoz, hogy eltaszítsa Lisst, az ő síkos, ragadós ujjait, csupán annyi kell, hogy ne gyűlölje többet Csernyecovot, ne vesse meg az eszelős Ikonnyikovot! De nem, nem, több kell! El kell utasítania, ami egész életében éltette, el kell ítélnie azt, amit védett és igazolt… De nem, nem, még több kell! Nem elég elítélni: lelke minden erejével, teljes forradalmi hevülettel gyűlölni kell a lágereket, a Lubjankát, a véreskezű Jezsovot, Jagodát, Beriját! De ez is kevés: Sztálint, a diktatúráját!

De nem, nem, még több kell! El kell ítélnie Lenint! Ez a szakadék széle!

Íme, Liss győzelme, nem abban a háborúban győzött, amelyet a harcmezőkön vívnak, hanem abban a kígyóméregtől csepegő küzdelemben, amely lövések nélkül folyik, és amelyet most a gestapós vív ellene.

Úgy érezte, mindjárt megtébolyodik. S egyszerre könnyedén és örvendezőn felsóhajtott. A gondolat, amely egy pillanatra elborzasztotta és elvakította, egyszerre porrá omlott, nevetségessé és szánalmassá vált. A rémlátomás néhány másodpercig tartott. De hát hogy lehet, hogy akár egy pillanatra, a másodperc egy töredékére komolyan kételye támadhatott a nagy ügy igazában?

Liss Mosztovszkojra pillantott, egy pillanatig az ajkát rágta, aztán így folytatta: – Ma rettegéssel néznek ránk, magukra pedig szeretettel és reménységgel? Higgye el, aki miránk rettegéssel néz, az rettegéssel néz magukra is.

Most aztán Mihail Szidorovics már nem tartott semmitől. Most már tudta, mit érnek a kételyei. Nem mocsárba vezetnek, mint korábban gondolta, hanem szakadékba!

Liss kézbe vette Ikonnyikov papírjait.

– Minek érintkezik maga ilyen emberekkel? Ez az átkozott háború mindent összezavart, összekevert. Ó, ha lenne erőm, hogy szétbogozzam ezt a zűrzavart.

Nincs zűrzavar, Liss úr. Minden világos, minden egyszerű.

Nem Ikonnyikovval és Csernyecovval szövetségben küzdjük le magukat. Elég erősek vagyunk, hogy elbánjunk magukkal is, velük is.

Mosztovszkoj látta: Liss egyesíti mindazt, ami sötét, a szemétdombok pedig egyformán büdösek, minden törmeléknek, korhadt fának, törött téglának egyforma szaga van. Nem a szemétben kell keresni a különbözés és a hasonlóság lényegét, hanem az építő elgondolásában, a gondolatában.

Egyszerre diadalmas, boldog harag fogta el, nemcsak Liss és Hitler ellen, hanem a színtelen szemű angol tiszt ellen, aki a marxizmus kritikájáról kérdezte, a félszemű undorító szónoklatai ellen, a nyálas próféta ellen, akiről kiderült, hogy policájügynök. Hol találnak ezek az emberek olyan idiótákat, akik elhiszik, hogy akár csak árnyalatnyi hasonlóság van a szocialista állam és a fasiszta birodalom között? A gestapós Liss az egyetlen, aki vevő az ő rothadt árujukra. Mihail Szidorovics soha olyan világosan nem látta a belső kapcsolatot a fasizmus és ügynöke között, mint ezekben a percekben.

Nem ebben rejlik-e éppen Sztálin lángelméje, gondolta Mihail Szidorovics: egyedül ő látta a titkos vérrokonságot a fasizmus és a farizeusok, a hazug szabadság prófétái között, akiket gyűlölt és irtott. S ez a gondolat annyira nyilvánvalónak tűnt számára, hogy szerette volna kimondani Liss előtt, hogy megmagyarázza konstrukciója ostobaságát. De csak nevetésre húzta a száját, öreg róka ő, nem olyan, mint a hülye Goldenberg, aki a főügyésszel diskurált a népakaratosok ügyéről.

Szemét egyenest Lissre szegezte, és hangosan – úgy, hogy hangját alighanem az ajtónállók is hallották – így szólt:

– Az a tanácsom, hogy ne vesztegesse az időt velem. Állíttasson falhoz, húzzon fel, nyírjon ki.

– Magát senki nem akarja kinyírni – szólt sietve Liss. – Nyugodjék meg, kérem.

– Én nem nyugtalankodom – mondta vidáman Mosztovszkoj –, eszem ágában sincs nyugtalankodni.

– Pedig nyugtalankodnia kellene! Magának is álmatlanul kellene forgolódnia, mint nekem. Miért vagyunk mi ellenségek, mi az oka? Nem vagyok képes rájönni… Adolf Hitler nem Führer, hanem a Stinnesek és a Kruppok lakája? Maguknál a föld nincs magántulajdonban? A gyárak és a bankok a nép tulajdonát képezik? Maguk internacionalisták, mi fajgyűlöletet propagálunk? Mi gyújtogatunk, maguk igyekeznek oltani a tüzet? Bennünket gyűlölnek, a maguk Sztálingrádjára reménységgel néz az egész emberiség? Így mondják maguknál? Szamárság! Nincs szakadék! Azt csak kitalálták. Mi ugyanannak a lényegnek a megjelenési formái vagyunk, az pedig nem más, mint a pártállam. A mi kapitalistáink nem gazdák. Az állam tervet és programot szab nekik. Az állam begyűjti a terméket és a hasznot. Ők a haszon hat százalékát kapják, ez az ő keresetük. A maguk pártállama szintén meghatározza a tervet, a programot, begyűjti a terméket. Azok, akiket maguk gazdának neveznek, a munkások, szintén munkabért kapnak a pártállamtól.

Mihail Szidorovics figyelte Lisst, és arra gondolt: „Ez az aljas fecsegés képes lett volna akár csak egyetlen pillanatra is megzavarni? Képes lettem volna belesüllyedni ebbe a mérgező, bűzös sárfolyamba?” Liss reménytelenül legyintett.

– A mi népi államunk fölött is a munkások vörös lobogója lobog, mi is nemzeti és munkahőstettekre és egységre szólítunk, mi azt mondjuk: „A párt a német munkás vágyát fejezi ki.” Önök is azt mondják: „Népiség, munka.” Önök, akárcsak mi, tudják: a nacionalizmus a huszadik század fő ereje. A nacionalizmus a kor lelke! Az egyetlen országban épülő szocializmus: a nacionalizmus legmagasabb kifejeződése! Én nem látom az ellenségeskedésünk okát! De a mi zseniális tanítónk, a német nép vezére, apánk, a német anyák legjobb barátja, a legnagyszerűbb és legbölcsebb stratégánk megkezdte ezt a háborút. Én azonban hiszek Hitlerben! Hiszem, hogy a maguk Sztálinjának az elméjét nem ködösíti el a harag és a fájdalom. Látja az igazságot a háború füstje és lángja között. Ismeri az igazi ellenségét. Ismeri, ismeri, még most is, amikor megvitatja vele az ellenünk vívott háború stratégiáját, és iszik az egészségére. Két nagy forradalmár van a földön: Sztálin és a mi vezérünk. Az ő akaratuk szülte az állam nemzetiszocializmusát. Számomra a testvérbarátság önökkel fontosabb, mint a keleti térségért folytatott háború. Mi két házat építünk, amelyeknek egymás mellett kell állniuk. Azt szeretném, tanár úr, hogy ön nyugodt magányban éljen egy darabig, és gondolkodjék, gondolkodjék az újabb beszélgetésünk előtt.

– Minek? Ostobaság! Értelmetlenség! Képtelenség! – tiltakozott Mosztovszkoj. – És minek ez az ostoba „tanárurazás”?

– Ó, egyáltalán nem ostobaság. Nekünk kettőnknek tisztában kell lennünk: a jövő nem a harcmezőn dől el. Maga személyesen ismerte Lenint. Ő hozta létre az új típusú pártot. Elsőként értette meg, hogy csak a párt és a vezér képes kifejezni a nemzet impulzusát, és véget vetett az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek. Maxwell, amikor lerombolta Newton mechanikáját, úgy gondolta, hogy éppenséggel megerősíti azt, ugyanígy Lenin, amikor megteremtette a huszadik század nagy nacionalizmusát, az Internacionálé megteremtőjének képzelte magát. Aztán Sztálin sok mindenre megtanított bennünket. Az egyetlen országban felépítendő szocializmushoz likvidálni kell a parasztok szabadságát, azt, hogy szabadon vessenek és eladhassák a termékeiket, és Sztálin nem remegett, likvidálta a parasztok millióit. A mi Hitlerünk felismerte, hogy a német nemzeti, szocialista mozgalmat akadályozza az ellenség: a zsidóság. És elhatározta, hogy likvidálja a zsidók millióit. De Hitler nem csupán tanítvány – ő lángelme! A maguk harminchetes párttisztogatásának mintáját Sztálin abban látta meg, ahogy a pártot megtisztították Röhmtől – és Hitler szintén nem remegett… Hinnie kell nekem. Én beszéltem, maga hallgatott, de tudom, én sebésztükör vagyok a maga számára.

– Tükör? – kérdezte Mosztovszkoj. – Mindaz, amit maga mondott, hazugság, az első szótól az utolsóig. Méltóságomon alulinak tartom, hogy cáfoljam a maga mocskos, bűzös, provokáló fecsegését. Tükör? Ugyan, már. Teljesen elment az esze? Majd Sztálingrád észhez téríti.

Liss felállt, és Mosztovszkoj izgatottan, lelkesen, gyűlölettől fűtötten arra gondolt: „Mindjárt agyonlő – és kész!” De Liss mintha nem is hallotta volna Mosztovszkoj szavait, tiszteletteljesen, mélyen meghajolt előtte.

– Tanár úr – mondta –, maguk mindig tanítani fognak bennünket, és mi mindig tanulni fogunk maguktól. Együtt fogunk gondolkozni.

Az arca szomorú és komoly volt, de a szeme nevetett.

És Mihail Szidorovics szívébe újra mérges tű döfődött. Liss az órájára nézett.

– Az idő nem telik hiába.

Csengetett, és halkan odaszólt Mosztovszkojnak:

– Fogja ezt az írást, ha szüksége van rá. Hamarosan találkozunk. Gute Nacht.

Mosztovszkoj maga sem tudta, miért, felvette a papírokat az asztalról, és bedugta a zsebébe.

Kivezették a lágerigazgatóság épületéből, s ő nagyot szívott a hideg levegőből. Milyen jó volt ez a nyirkos éjszaka, a szirénák üvöltése a virradat előtti sötétben a Gestapo irodája után, a nemzetiszocialista teoretikus halk hangja után.

Amikor odaértek vele a fogdához, a piszkos aszfalton lila fényszórós személykocsi hajtott végig, és Mosztovszkoj rájött, hogy Liss pihenni tér, Mihail Szidorovicsot pedig újult erővel elfogta a depresszió. A kísérő őr bevezette a bokszba, és rázárta az ajtót.

Leült a priccsre, és arra gondolt: „Ha hinnék Istenben, arra gondolnék, hogy ezt a rettenetes beszélgetőtársat büntetés gyanánt küldte a kételyeimért.”

Aludni nem tudott, már elkezdődött az új nap. Mihail Szidorovics nekivette a hátát a szálkás, érdes fenyődeszkákból rótt falnak, és böngészni kezdte Ikonnyikov ákombákomjait.

Fordító: Soproni András

Vaszilij Grosszman: Élet és sors
Európa Kiadó, 2012

• Recenziónk: Tükörvilágok
• Fülszöveg