David Mitchell: Felhőatlasz (részlet)

Posted on 2013. február 21. csütörtök Szerző:

0


Mitchell_Felhőatlasz-borEgy szép alkonyatkor, négy-öt, jaj, istenem, nem, hat nyárral ezelőtt kegyelmi állapotban lebegve sétáltam egy greenwich-i fasorban, nagyra nőtt gesztenyefák és álcitrusok között. Ezek a XIX. század eleji épületek London legdrágább ingatlanjai közé tartoznak, de kedves olvasó, ha valaha is örökölnél egy ilyet, add el, ne lakjál benne. Az ilyen házak kiválasztanak magukból valami gonosz varázslatot, amitől a tulajdonosaik bediliznek. Az egyik ilyen áldozat, egykori rodéziai rendőrfőnök a szóban forgó este kitöltött a részemre egy csekket, ami olyan tekintélyes volt, mint saját maga, azért, hogy szerkesszem meg és nyomtassam ki az önéletrajzát. Lebegésemet részben ez a csekk okozta, részben pedig a Duruzoi pincészet 1983-as Chablis-ja, egy varázsital, ami milliónyi tragédiánkat egyszerű félreértésekké oldja.

Három barbiprostinak öltözött tini közeledett, a járda teljes szélességében vonszolva magukat. Leléptem az úttestre, hogy elkerüljem az ütközést. De ahogy odaértünk egymáshoz, letépték a papírt rikító színű jégkrémeikről, és csak úgy eldobták. Mintha bomba csapott volna a jó hangulatomba. éppen mellettünk volt egy szemetes! Tim Cavendish, a Felháborodott kispolgár így kiáltott a szabálysértőkre:

– Hahó, azokat fel kellene venni!
– Mé’, különben miffogszcsinálni? – vakkantották a hátam mögött.

Rohadt nősténymajmok.

– Nem áll szándékomban bármit is csinálni– jegyeztem meg a vállam fölött –, pusztán annyit mondtam, hogy ti…

A térdem összecsuklott, és a járdába vertem az arcomat, amitől eszembe jutott egy gyermekkori balesetem egy háromkerekű biciklivel, majd a fájdalom kitörölt mindent – kivéve magát a fájdalmat. Egy hegyes térd az avarba nyomta a képemet. Vér ízét éreztem. Hatvanegynehány éves csuklómat kilencven fokos gyötrelemmel hátracsavarták, és lecsatolták róla Ingersoll Solar órámat. Régimódi és mai trágárságok keverékére emlékszem még, majd mielőtt az úton-állók megszerezhették volna a tárcámat is, érkezett egy jégkrémes autó az Ipanemai lányt játszva, és ettől támadóim úgy szétspricceltek, mint vámpírok a hajnal előtti pillanatban.

–És nem is tettél feljelentést? Tökfej! – mondta másnap reggel Madame X, miközben édesítőt szórt a reggeli zabpelyhére. – Az istenért, hívd már föl a rendőrséget! Mire vársz? Kihűl a nyom!

A fenébe is, kissé feljavítottam a valóságot, amikor azt mondtam neki, hogy öt tahó támadt rám, mindegyiknek horogkereszt volt a hajába borotválva. Hogyan is tehetnék most feljelentést arról, hogy három serdületlen, jégkrémet nyalogató kislány ilyen könnyedén fölém kerekedett? Az egyenruhás fiúknak a torkára akadt volna a keksz, amit rágcsáltak. Nem, támadóim nem fogják tovább rontani a nemzet bűnügyi statisztikáját. Ha az elrabolt Ingersoll nem lett volna szerelmem ajándéka sarkvidékivé vált házasságunk napfényesebb korszakából, az asszonynak el sem mondtam volna az egészet.

Hol is tartottam?

Különös, hogy az én koromban mindig egy másik történet jut az ember eszébe.

Nem különös, hanem rohadtul ijesztő. Dermot Hogginsszal akartam kezdeni ezt a történetet. Ez a hátránya annak, ha az ember kézzel írja az emlékiratait. nem lehet átírni azt, ami már kész van anélkül, hogy még jobban elfuserálnád.

Szóval, én Dermot „tornádó” Hoggins kiadója voltam, nem a pszichiátere vagy a rohadt asztrológusa, szóval honnan tudhattam volna, mi vár Sir Felix Finch-re azon a szörnyű éjszakán? Sir Felix Finch, a kultúra Minisztere és a Trafalgar Könyvszemle„El Supremó”-ja, úgy ragyogott a média egén, hogy még most, egy évvel később is látható, akár szabad szemmel is. A bulvárlapok mind a címoldalon hozták, a komoly újságírók pedig kiborították a müzlis tálkájukat, amikor a rádió bemondta, hogy ki zuhant le, és hogyan. A „rovatvezetők”, a ragadozó madarak és cinegék raja dicshimnuszokban csiripelte hódolatát a Művészetek Elhunyt királya iránt.

Én viszont mostanáig megőriztem a méltóságomat. Arra azonban figyelmeztetnem kell az elfoglalt olvasót, hogy Felix Finch vacsora utáni kihajítása csak aperitif saját peripatetikus gyötrelmeimhez. Ha úgy tetszik, Timothy Cavendish rettenetes Megpróbáltatásaihoz. Na, ez egy találó cím.

A Citromdíj kiosztásának éjszakája vala, Jake Csillagfényes Bárjában tartották, amely ünnepélyes körülmények között nyílt újra egy bayswateri tetőkertes épület felső szintjén, ami kicsit több is volt a jónál. Az egész rohadt kiadói tápláléklánc Jake-nél levegőzött és turbékolt. Nyughatatlan írók, gasztroszerzők, öltönyösök, kecskeszakállas beszerzők, alultáplált könyvkereskedők, fotósok és zsurnaliszták csapatai, akik szerint az, hogy „Dögölj meg!” azt jelenti, hogy „jaj, nagyon jó lenne”. Hadd cáfoljam azt az alattomos szóbeszédet, hogy én állnék Dermot meghívása mögött, hogy Timothy Cavendish, ó igen, tudta, hogy a szerzője nagyszabású bosszúra éhezik, QED, az egész tragédia csak a hírverést szolgálta. Ezt a marhaságot az irigyeim találták ki. Senki sem vállalta magára, hogy Dermot Hogginsnak meghívót küldött volna, és most már nem valószínű, hogy az illető hölgy bevallja.

Mindegy, kihirdették a győztest, és mindnyájan tudjuk, ki kapta az ötven rugós díjat. Alaposan eláztam. Jó Pofa megismertette velem a „Tom őrnagy földi irányítója” nevű koktélt. Az idő nyilai bumerángokká változtak, és minden bajomról elfeledkeztem. Egy jazz-szextett rumbát kezdett játszani. kimentem levegőzni a teraszra, és kívülről stíröltem a kavargást. Ahogy a londoni irodalmi életet figyeltem mulatás közben, Gibbon gondolatai jutottak eszembe az Antoninusok koráról. Kritikusok, kompilátorok és kommentátorok felhői sötétítették el a tudás egét, és a géniusz hanyatlását hamarost követte az ízlés megromlása.

Dermot jött oda hozzám – a rossz hírek mindig kérlelhetetlenül megtalálnak. Hangsúlyozom, ha XIII. Piusz pápával futok össze, az sem lepett volna meg jobban. Az az igazság, hogy Őtévedhetetlensége kevésbé rítt volna ki a társaságból – az én elégedetlen szerzőm banánszínű öltönyéhez csokoládébarna inget vett, és szederszín nyakkendőt kötött. Talán emlékeztetnem sem kell a kíváncsi olvasót arra, hogy az Ökölszendvics még nem tört be a könyvek világába. Még a könyvesboltokba sem jutott el, kivéve a bölcs John Sandoe boltját Chelsea-ben, és néhány szerencsétlen (egykor zsidó, majd szikh, újabban eritreai) újságárus pavilonját a Hoggins testvérek területén, az East Enden. Pontosan a reklám és forgalmazás kérdéseit akarta Dermot megbeszélni a tetőkertben.

Századszorra is elmagyaráztam neki, hogy egy olyan szerzői társulás, mint a Cavendish kiadó, nem képes arra, hogy csilivili katalógusokra szórja a pénzt, és gokartozós csapatépítő hétvégéket szervezzen az értékesítők számára. Újra elmagyaráztam neki, hogy az én szerzőim abban teljesednek ki, hogy pofás köteteket adhatnak át a barátaiknak, a családjuknak, az utókornak. Újra elmagyaráztam, hogy a gengszterkönyvek piaca telített, és hogy még a Moby Dick is égés volt Melville életében – noha nem pontosan ezt a szót használtam.

– Ez a visszaemlékezés tényleg fantasztikus – biztosítottam róla. – Adjon neki egy kis időt.

Dermot, aki részeg volt, szomorkás és süket, elnézett a korlát felett.

Mindenfelé kémények. Nagyon magasan vagyunk.

Úgy gondoltam, hogy a veszély csak képzeletbeli.

David Mitchell

David Mitchell

– Ja.
– Kissrác koromban anya egyszer elvitt a Mary Poppinsra. Kéményseprők táncoltak a tetőkön. videón is szokta nézni. Folyton azt nézte. A szociális otthonban.
– Emlékszem, amikor kijött a film. Tudom, mikor volt.
– Az ott – Dermot összevonta a szemöldökét, és a teraszablakon át a bárba mutatott. – Az kicsoda?
– Ki kicsoda?
– Az a csokornyakkendős, aki a fejdíszes csajra nyomul abban a nagy szeméttartóban.
– Az a tévés csávó, Felix… Felix hogyishívják?
– Felix k…a Finch! Az a f…, aki rászart a könyvemre a k…a buziújságjában?
– Tényleg nem ez volt a legjobb kritika, de…
– Ez az egyetlen k…a kritika jelent meg róla!
– De ennyire nem volt rossz…

– Nem? „Az olyan egykönyvetlen szerzők, mint Mr. Hoggins, a modern irodalom elgázolt macskái.” Észrevette, hogy mindenki „Mr.” lesz, mielőtt belemártják a pengét? „Mr. Hogginsnak bocsánatot kellene kérnie azoktól a fáktól, amiket kivágtak nagyképű »önéletrajzi regénye« miatt. négyszáz öntelt oldal, ami egy hihetetlenül lapos és bárgyú befejezésben leheli ki lelkét.”

Csillapodjon, Dermot. igazából senki sem olvassa a Trafalgart.
– Elnézst! – szerzőm galléron ragadott egy pincért. – Hallott már a Trafalgar Könyvszemléről?
– Hogyne – felelte a kelet-európai pincér. – Az egész tanszékünk a Trafalgarra esküszik, ott vannak a legjobb kritikusok.

Dermot a korláton át lehajította a poharát.

– Ugyan már, ki egy kritikus? – próbáltam érvelni. – Valaki, aki gyorsan és arrogánsan olvas, de sohasem bölcsen…

A jazz-szextett befejezte a számot, Dermot pedig válasz nélkül hagyta megjegyzésemet. Elég részeg voltam ahhoz, hogy megérdemeljek egy taxit, és éppen indulni akartam, amikor egy cockney kikiáltóhoz hasonlító hang elhallgattatta az egész társaságot:

– Tisztelt díjkiosztó bizottság! A figyelmüket kérem!

Mennyei magasságos, épp Dermot ütött egymáshoz két tálcát.

– Könyvtündértársaim, van ma este még egy díjunk! – bömbölte. Oda sem figyelve a dévaj nevetésre és a beszólásokra, elővett a zakója zsebéből egy borítékot, felnyitotta, és úgy csinált, mintha olvasná. – A Legkiválóbb könyvkritikus Díja. – A közönség bámult, méltatlankodott, pisszegett vagy zavarában másfelé nézett. – A küzdelem szoros volt, de a zsűri egyöntetűen Őfőméltóságát választotta a Trafalgar Könyvszemlétől, Mr. – mellnézést – Sir Felix Finch lóvagot. jöjjön ki, basszus!

Felzúgott a hallgatóság:
– Bravó, Felix! Bravó!

Finch nem lett volna kritikus, ha nem imádja az érdemtelen figyelmet. Szerintem fejben már a Sunday Times cikkének a címét fogalmazta: „Finch-i a város fölött”. Dermot ezalatt csupa őszinte mosoly volt.

– Vajon mi lehet a díjam? – affektált Finch, ahogy a taps alábbhagyott. – Az Ökölszendvics egyik be nem zúzott példánya dedikálva? Nem sok maradhatott belőle! – Finch társasága, komisszárjukat követve, nagyot nevetett. – Vagy egy ingyenes repülőút egy dél-amerikai ország homokos tengerpartjára, amivel nincs kiadatási egyezményünk?

– Eltaláltad, drágaságom – kacsintott rá Dermot –, pontosan egy ingyenes repülőutat nyertél.

Szerzőm megragadta Finch kabáthajtókáját, hanyatt vágta magát, lábait a nem-hittem-hogy-ilyen-alacsony Finch derekának vetette, és egy judomozdulattal magasan az éjszakai levegőbe repítette a médiagurut. Magasan a korlátot díszítő árvácskák fölé.

Finch üvöltésének – és az életének – ripityára tört vasak vetettek véget tizenkét emelettel lejjebb.

Valaki a szőnyegre öntötte az italát.

Dermot „tornádó” Hoggins megigazította a zakóját, kihajolt az erkélyről, és ezt kiáltotta:

– NA, KI LEHELTE KI A LELKÉT EGY HIHETETLENÜL LAPOS ÉS BÁRGYÚ BEFEJEZÉSBEN?

A döbbent tömeg némán vált ketté, ahogy a gyilkos odament a ropogtatnivalókhoz. Később több tanú úgy emlékezett, hogy fekete glória vette körbe. Egy belga sós teasüteményt választott, amit bizcayai ajóka díszített, és petrezselymes szezámolajjal volt meghintve.

A tömeg kezdett magához térni. Elcsukló hangok hallatszottak, istenemek, és a lépcsőknél tolongás alakult ki. Szörnyűséges volt a zűrzavar! Hogy mi volt az én fejemben? Őszintén? Rémület. Naná. Meghökkenés? Talált. Hitetlenkedés? Természetesen. Félelem? Nem igazán.

Nem fogom letagadni, hogy alakulóban volt bennem egy érzés: ez a tragikus fordulat némi jóval is kecsegtethet. Haymarketi irodámban kilencvenöt zsugorfóliázott csomaggal volt Dermot Hoggins eladatlan Ökölszendvicséből, abból a szenvedélyes visszaemlékezésből, amit nagy-Britannia hamarosan leghíresebbé váló gyilkosa írt. Frank Spratnél – annál a megtermett nyomdásznál Sevenoaksban, akinek annyi pénzzel tartoztam, hogy szegény csávába is került miattam – megvoltak a nyomólemezek, és egy pillanat alatt képes volt nyomtatni velük.

Keményfedelűt, hölgyeim és uraim.
Tizennégy font kilencvenkilenc pennybe fog kerülni.
Édes élet!

Gyakorlott szerkesztőként nem vagyok híve a visszautalásoknak, az előre utalásoknak és egyéb fortélyos irodalmi eszközöknek, ezek a 80-as évekhez tartoznak, amikor posztmodernizmusból és káosz-elméletből lehetett diplomázni. nem fogok azonban mentegetőzni amiatt, hogy a saját elbeszélésem (újra)kezdete ennek a meghökkentő esetnek az egyéni változata. Látják, ez volt az első jó szándék, ami a pokoli Hullba vezető utamat kövezte ki, vagy inkább ez volt Hull hátterében, ahol a rettenetes megpróbáltatásomnak ki kell bontakoznia. Sorsom valóban olyan szerencsés fordulatot vett, amit Felix Finch Fatális Földbefúródása után megsejtettem. Az édes és ingyenes népszerűsítés szárnyán az Ökölszendvicsem, ami addig nagy bukta volt, a bestseller listák élére röppent, és ott majszolta a közönség, amíg szegény Dermot tizenöt évet kapott Wormwood Scrubs legjobb cellájában. A tárgyalás minden fordulata bekerült a kilencórás hírekbe. Halálában Sir Felix abból az önelégült, nagy-képű fickóból, aki sztálinista módon uralta a művészeti alap pénzeit, átváltozott nagy-Britannia legjobban szeretett művészeti gurujává, bizony.

Az Old Bailey lépcsőin özvegye azt nyilatkozta, hogy tizenöt év „gusztustalanul enyhe”, és már a következő napon elindult a „tornádó Hoggins, rohadj a Pokolban!” mozgalom. Dermot családja beszélgetőműsorokban indított ellentámadást, alaposan kivesézték Finch sértő kritikáját, a BBC második csatornája egy különleges dokumentumfilmet forgatott, amelyben a leszbikus riporter teljesen kiforgatta a szellemes megjegyzéseimet. De kit érdekelt? A pénzesfazék rotyogott – nem is, valójában kifutott, és lángra gyújtotta az egész rohadt konyhát. A Cavendish kiadó – tehát Mrs. Latham és én – nem tudta, mi történt vele. Alkalmaznunk kellett a kolléganőm mindkét unokahúgát (persze félállásban, nem fog engem a társadalombiztosítás kimagozni). Az Ökölszendvics korábban említett, zsugorfóliázott csomagjai harminchat órán belül felszívódtak, Frank Sprat pedig szinte havonta újranyomta őket. A kiadói pályán töltött négy évtized alatt semmi sem hozott ekkora sikert. Működési költségeinket mindig a szerzői hozzájárulás fedezte – nem a tényleges rohadt értékesítés! Ez már-már etikátlannak látszott. és mégis, itt álltam a leltárban egy olyan bestsellerrel, ami egyszer akad egy évtizedben. Az emberek azt kérdezik: „Tim, mivel magyarázod ezt a féktelen sikert?”

Az Ökölszendvics tulajdonképpen nem volt más, mint egy jól megírt, energikus fiktív memoár. A kultúrbuzik először a késő esti műsorokban vitatták meg a könyv szociopolitikai hátterét, majd a reggeli adásban. A neonácik azért vették, mert jócskán csapkodott benne az erőszak. A worcestershire-i háziasszonyok azért vették, mert tutira kiváló olvasmány. A homoszexuálisok a közös klub miatt vették. kilencvenezer, igen, kilencvenezer példány ment el belőle négy hónap alatt, és igen, még mindig keményfedelűről beszélek. Mialatt ezt írom, valószínűleg már készül az egész estés film változat. A frankfurti könyvorgián olyanok biztosítottak nagyrabecsülésükről, akik addig arra sem vették a fáradságot, hogy megálljanak, és levakarjanak magukról. Azelőtt utálatos módon arról beszéltek, hogy a szerzők tartják el a kiadómat, most „kreatív pénz-ügyi szakértő” lettem. A fordítói jogok úgy estek az ölembe, mint a rizikó utolsó körében az elfoglalt területek. Az amerikai kiadók (dicsőség és alleluja!) imádták ezt az ánglius-ariszto-megkapja-aminekijár-azelnyomott-írcsávótól aranybányát, és a tengerentúli árverések szédítő magasságokba repítették az előlegeket. én, igen én birtokoltam ennek a hasmarsban szenvedő, platinatojást tojó tyúknak a kizárólagos jogait! A pénz úgy áramlott tátongóan üres bankszámláimra, mint az északi-tenger egy holland zsilipbe. „Személyes banki tanácsadóm”, egy Elliot McCluskie nevű semmittevő karácsonyra küldött nekem egy képet szemük fényének a fiókájáról. A Groucho Club ajtajában álló főmajmok „kellemes estét, Mr. Cavendish” felkiáltással fogadtak, a korábbi „kéne egy klubtag ajánlása!” helyett. Amikor bejelentettem, hogy magam fogom intézni a papírhátú változat kiadását, a hétvégi lapok könyvrovatai cikkeket hoztak a Cavendish kiadóról, mint egy fehéren izzó, dinamikus szereplőről az elaggott gázbolygók által uralt játékban. Még a Financial Timesba is bekerültem.

Meglepő ezek után, hogy Mrs. Latham és én egy kicsit – de csak egy pindurit – lemaradtunk a könyvelésben?

A fenti részletet Czigányik Zsolt fordította. (A kötet további fordítói: Bajtai Zoltán, Borbás Mária, Falvay Dóra, Hordós Marianna, Polyák Béla.)

David Mitchell: Felhőatlasz
Cartaphilus Kiadó, 2012