Migrén és saját mítosz | Sopotnik Zoltán: Saját perzsa

Posted on 2013. február 20. szerda Szerző:

1


Sopotnik_Sajátperzsa-borÍrta: Gáspár-Singer Anna

A könyvben olvasható rövid pályakép szerint Sopotnik Zoltánban nincs semmi vonzalom a tökéletes iránt. Igaz vagy sem, a szerző negyedik kötetének behatárolása, kategorizálása nehéz. Persze nem azért, mert a versciklusok által közrefogott próza, s így e két műnem együttes jelenléte olyannyira szokatlan volna, viszont a szerző előző köteteihez képest valóban rendhagyó szerkesztésről van szó. Négyciklusnyi vers, ebből az első kettő jórészt homogén, meditatív, önreflexív versek láncolata, melyekhez – főként a hangulati elemek miatt – viszonylag könnyedén kapcsolódik a már említett prózai rész. A Lassú társas című szöveg után valami mégis megtörik, mert az ezt követő lírában a már korábbi témák, motívumok ismétlődnek meg. Ezt akár értékelhetnénk a szerzőnél megszokott kísérletezés részeként is, amennyiben a kötetben szereplő szövegek egymással koherens egészet alkotnának. Ennek hiányában azonban ez a megoldás sokkal inkább hat furcsa redundanciaként, mint progresszív kötetszervező elemként. Az olvasónak az az érzése támad, mintha a szerző még keresné az adott témához leginkább megfelelő megszólalási formát, amellyel egyúttal felülírja az egységességet.

A könyv erőssége ezért sokkal inkább a legtöbbször hiteles hangban, a hétköznapi, mégis már-már szürreális táj- és emberábrázolásban és a személyességben mutatkozik meg, azon túl, hogy a koncepció maga nem vész el. Az olvasó számára is érzékelhető, hogy Sopotnik Zoltán a világot összetartó erők felbomlását a (formai) szabályszerűtlenségek útján kívánja érzékeltetni. Másképp talán nem is lenne hiteles. A korlátok áthágása tulajdonképp saját útkeresésének része, büntetlenül teszi hát meg újra és újra. Az „őszintén durva történeteket szereti igazán”, nem szépít, nem nyújt illúziókat. Önmaga számára sem.

A kíméletlenül erős képekben megmutatkozó saját világ (ok) színhelye szülővárosa, Salgótarján, az üvegváros. A szerző a valóságosan is létező hétköznapi (természeti, városi, az üveggyárral kapcsolatba hozható) látvány köré sajátos magánmitológiát teremt, melyben a valósággal egyidejűleg több réteg is egymásra simul. Az általa megtapasztalt ittlét (és egyben a világot valamiképp kívülről szemlélő költői jelenlét) egyrészt Sopotnik tudatán átszűrt fikció, másrészt viszont reális, kézzelfogható. A helyszín – egy jelentéktelen magyar kisváros a rendszerváltáson innen és azon túl – ugyan beazonosítható, ám akár el is hagyható, hiszen a megjelenített (szürrealisztikus) valóságban – a narráció révén – globális szintre emelkedik. „Azt hiszem, Romániában, vagy egy különös, tétova bolygón, amelyet valamilyen okból szintén Romániának hívtak, az ezerkilencszázas évek elején született egy kislány, aki öregasszony (is) volt. A kislány alatt – nem tudom máshogy fogalmazni –, olyan szellemszerűen ott kapálózott egy öregasszony fekete gyászruhában, és hörgött folyamatosan. Csak az odavalósiak látták és hallották, más nem”. Ez a kettősség, a látomások és a valóság egymásba játszása, illetve a valóságrétegek fokozatos feltárása a kötet fontos jellemzője, hasonlóan a mítoszokhoz és a profanizáláshoz. Az elvarázsolt park egy elátkozott, régi papot kelt életre, a kisboltban iróniát árusítanak, a földből gondolatok párolognak és az üvegfújóknak új lelkük sarjad minden reggel. A vers néha (a) migrénbe ragad.

Sopotnik Zoltán

Sopotnik Zoltán

A versbeszélő/narrátor valóságosan is megtapasztalja a jelen és a múlt történéseit, viszont ezt kizárólag azon a szűrőn keresztül érzékeli, amely őt a külvilágtól elválasztja. Ez a szűrő számára a migrén, a migrénes állapot, hiszen a fájdalom miatt intenzíven, s egyszersmind távolságtartóan viszonyul a világhoz, a dolgokhoz. („Minden reggel fejfájással / ébredek, mintha közöm lenne / a történethez, mintha / bennem működne tovább. / Pedig csak a fantáziám / gyorsabb, mint az átlag.”) Egy, a tudatban rögzült másállapot ez, kell a túléléshez, a halál elfogadásához, a traumák feldolgozásához. És a saját démonok megteremtéséhez. „Még élt a testvérem, / mikor kitalálta a perzsát. / Hogy átküldi néha. / A súlyos betegek fantáziája / nem ismer határt.”

A Saját perzsa című kötetben a szerző különböző szerepekkel is kísérletezik (néhol kilép az önreflexióból, s ilyenkor a szerep felülír mindent). A súlyosan beteg ikertestvér, mint motívum, része az öndefiníciónak, ellenben az ezzel kapcsolatos szenvtelen narráció a traumák révén mégis kissé eltávolít. Az önmagát ezernyi valóságdarabból felépíteni próbáló elbeszélői hang leginkább azzal a kislánnyal rokon, aki tévedésből egy öregasszonnyal megosztott testben él (csakúgy, mint lélekben az ikrek). Aki valójában normális, csak épp „félrecsúszott az aurája”. Ebben a világban talán nem is történhetne másképp. Persze aztán kigyógyul belőle, a rend kedvéért. Még ha a valóság túlontúl fájdalmas is. „Kényszeres gondolatok, ez a diagnózis, van rá Cipralex, de aztán otthon nem merem bevenni, mert mi van, ha elmegy tőle a fantáziám”.

A magánmitológia részei a névválasztás („a bőrkötényen az aranyszarvas bólintott egyet”), a felmenők („Jönnek üvegfúvó őseim, hosszú tömött sorokban, úgy tartják szerszámaikat, mint a dárdát”), a korcs mesék („mert idegen országban csak korcs mesével lehet élni”) és a szellemek, a mágia. A címszereplő perzsa is ezért tűnik fel a kötetben, igaz, szintén nem egységesen. Néha ősi harcos képében, néha démonként, de legtöbbször az elbeszélő beteg ikertestvéréről hoz híreket. „Mindenki cipel magával legalább egy kísértetet, az enyém speciel perzsa, valami vezér volt, csak a sisakja csúcsdísze beleakadt egy űrhajó aljába, és kitörte a nyakát”. Állandó jelenléte miatt az elbeszélő is átlényegül, ahogy a látomások fokozatosan beléivódnak. „A nevem kísértet. Sopotnik. / Tolom, akár a biciklit / Amiről minduntalan lejön a lánc”. A világ szétesettsége sokszor a konkrét fizikai bomlásban jelenik meg, hagyományos keretek között nem beszélhető el.

A tökéletlenség ebben a műben nem párosítható a formával, a tiszta műfajisággal. Csak a démonokkal, a látomásokkal. A kötetet leginkább ezek tartják össze és a (szándékolt) tökéletlenség, az elérni nem kívánt tökéletességgel szemben. Amely iránt, tudjuk, a szerzőben nincsen semmiféle vonzalom.

Sopotnik Zoltán: Saját perzsa
Libri Kiadó, 2012

»Sopotnik Zoltán: Saját perzsa – megvásárolható a libri.hu webáruházban«