Sopotnik Zoltán: Saját perzsa (részletek)

Posted on 2013. február 20. szerda Szerző:

0


Sopotnik_Sajátperzsa-borFejfájós park

Kamra

Letisztogatja magában a rendet.
Ameddig a szem ellát befelé,
poros a kamra.

Kiülteti kedvenc növényeit
a ház elé. Megszokta, hogy
gyorsan nőnek és lefelé. Majd
gyönyörködik az üvegfalú pincéből,
hogyan kapnak a vakondok után lusta
szőrfogaikkal. Kicsit azért fél tőlük,
bár külön tegezi a leveleket:
álmoknak hívja mind. Bennük
van a gyógyszer a migrénre,
amitől ő és az összes felmenője
szenved, szenvedett. Bennük
a portéka, az igazmondás szabályai
szerint szedhető nedű. Vagy ha
rossz szervezetbe kerül, a harag
folyékony egyenese.

Felkapcsolja a sáros villanyt,
pont a nappali alatt. Elkezd
végre beszélgetni, magával.

Perzsa rutin

Házuk mellett dúskeblű, perzsa fák.
Több száz év rutinja mordul, ha fúj
a szél. Jólesik elképzelnie, hogy a nagy
birodalom katonái ültették őket egy
győztes csata emlékére. És a halott
veszteseknek, tiszteletük jeléül.
Persze csak ő találta ki az egészet, de
hát miért fosztaná meg magát a saját
perzsáitól? Hullámos ágaiknál fogva
vonszolják maguk után a csemetéket
úgyis. Lyukat kaparnak a földbe és vérbe
állítják mind. Így tisztul, töltekezik a
sajátjuk. Az erkélyről nézve olyan,
mintha világítanának. Integet nekik,
hogy melyiket hova, és ne tartsák
már olyan ferdén, mikor szórják
rájuk a földet. a környék ekkor
a szokásosnál is élesebbre vált.
Ehhez kell a saját perzsa, a harcos aura.

Radír

Szétmegy a feje, a migrénnel
felülről szólnak hozzá az árnyak.
Törnék a nyelvét, a miheztartás végett.
Túl ferde a viszonya a hithez,
morogják. Sóval hintenék, mint a
járdát télen. a füle mögött már hámlik
is a bőre, háborúk szoktak így
tábornokokról, nőkről a romlott rúzs.
Halántékán történetek kopogtatnak,
különböző korok, változó éghajlat.
Visszamegy, egyik életében sem volt
hős alkat, csak tisztes polgár itt-ott,
nehéz függönyök mögül forradalmakra
kacsintó középnemes, disznóólból kirontó
zsivány. Azok ott fent sóznák, mint a májat.
Sehol egy tudós, vízióit kontinensekre
szabadító örök keresztény, neki nem ez
jutott. Mintha a fájdalmat taposná, ahogy
lefelé a lépcsőn. Radírozna, ahogy szokott.

Gőgös huzat

A park megvédi a régi formákat.
Olyankor átlátszó, mintha
celofánnal lenne körbetekerve,
lehetetlen áthatolni rajta.
Egyszer próbáltam, azóta
a tarkómon migrén alakú folt.
Vannak vasárnapok, mikor
nem lehet eljutni a templomhoz,
a fákon túlra. Állnak az emberek
szép kardigánosan, és nem értik
mi van, nem mozdul a lábuk.
Elsziszegnek egy imát, de Isten
épp másfelé figyel. Az elvakultak
próbának hiszik, én tudom, hogy
az, csak más irányból, mint
gondolnák. Várni kell, felesleggé
lassulni, hogy elérkezzen a pont,
mikor egy gyerek a pázsitra lép, léphet.
És a tömeg tompa csendben,
fejét forgatva utána. A második
alkalom után többé nem beszélnek
róla. Csak várnak, tisztelettel,
száradnak a gőgös huzatban.

Sopotnik Zoltán

Sopotnik Zoltán

Fokhagyma

Dolgozik bennem ez
a park. Itt áll a házunk
előtt és néz. Majdnem
kiabál. Átengedi magán
az őszi fényt, hogy fel-
villantson pár odvas
történetet, és mocskosat.

Ilyenkor a legszebb:
párolognak a földből
a gondolatok. Mind
az enyém. Azt hiszem,
bizonyítékok. Ezek
alapján szorít majd Isten
az ő félelmes satujába.

Fokhagyma nő a bokrok
alján. Még a perzsák ültették
valamiért. Migréntemető, így
is hívják a környék dörzsölt
vajákosai. Bele is ragadtak a
sápadt eszmék, akár a háború
nagyapámékba.

Minden reggel fejfájással
ébredek, mintha közöm lenne
a történethez, mintha
bennem működne tovább.
Pedig csak a fantáziám
gyorsabb, mint az átlag.
Mosolygós, színes állat
túrja szét kint az avart.
Sopotnik Zoltán: Saját perzsa
Libri Kiadó, 2012

A címlapon Szarka Péter: Álljon meg a gyászmenet című alkotása [2009, acb Kortárs Művészeti Galéria)