Az angol karácsony diszkrét bája | Agatha Christie: Hercule Poirot karácsonya

Írta: M. Dalnoki Fanni

Agatha Christie munkáját dicsérni felesleges, minden jelzőt már százezerszer elhasználtak magasztalására. Ezért nem is kezdek bele. A korábban Poirot karácsonya címen megjelent könyv az írónő egyik legismertebb műve. Nekem különös kedvencem belőle a Christie sógorának szóló ajánlás, amelyben az írónő ezt írja: »Kedves Jamesem! […] Azt kifogásolod, hogy a gyilkosságaim kezdenek túlságosan kifinomultakká – hogy azt ne mondd –, vérszegényekké válni. Egy jó kiadós gyilkosságot szeretnél már, lehetőleg rengeteg vérrel. Olyan gyilkosságot, amely minden kétséget kizáróan gyilkosság.«

Ezen a ponton azért szeretnék pár szót szólni a történetről, azok (azon kevesek?) kedvéért, akiket még David Suchet filmje is elkerült.

Simeon Lee egy tolószékhez láncolt zsarnok: nagyon gazdag, nagyon öreg. Vagyonát egykor Dél-Afrikában, gyémántkutatással alapozta meg, majd később, visszatérve Angliába, üzleti machinációival tovább gyarapította. Világfi volt, igazi rosszfiú, a nők kedvence. Történetünk idejére azonban csak csalódott öregember, akinek egyetlen szórakozása, hogy basáskodik fiai és menyei fölött. De közeleg a karácsony, és az öreg Simeon Lee maga körül akarja tudni a családját ezen a jeles ünnepen, így aztán meghívja annak összes fellelhető tagját a házába. A meghívás sajátos bukéjú koktélt eredményez (keverte Agatha Christie, vigyázat, robban!): egy rakás ember, akik, bár rokonok, nem igazán szívelhetik egymást, kapcsolatuk le nem zárt konfliktusokkal terhelt, valójában időzített bomba. A koktél ütős, tudja ezt Simeon Lee is, és már alig várja, hogy érezze-lássa a hatását. Azonban ami történik, arra ő sem számít: valaki elvágja a torkát. Holttestének és szobájának látványa ijesztő, bizarr és maximálisan eleget tesz a cikk elején tett ígéretnek: mindenütt vér, felborított bútorok, öngyilkosság kizárva. Ebbe a felállásba csöppen bele Hercule Poirot, hogy a maga utánozhatatlan módján kiderítse, ki volt a tettes. Ennyit a történetről.

Agatha Christie-t sosem azért szerettem, mert annyira finoman kidolgozott karakterekkel játszik. Két legismertebb főhősét (Poirot-t és Miss Marple-t) leszámítva nem igazán vannak gondosan árnyalt figurái, ami persze nem jelenti azt, hogy ezek a szereplők nem szerethetőek. Megvannak a fő vonásaik, amelyek elég reálisak ahhoz, hogy elképzelhető, életre kelthető figurákká váljanak, és hiteles legyen az indítékuk, a bűntényben játszott szerepük. De ennél ritkán többek. Amiben a szerző zseniális, az nem a karakter-, hanem a világ- és atmoszférateremtés. Egy-két szó, néhány finoman megválasztott, rövid leírás, és nem csak a helyszínt tudjuk azonnal magunk elé képzelni, hanem azt is, hogyan látja azt az adott szereplő. Mit lát, amikor a Bertram Hotelre néz, vagy mit gondol, amikor Dél-Afrikából vagy Indiából hazatérve először utazik az angol vasúttal, esőben. Milyen emberek, milyen típusok éltek a gyarmatokon, egyáltalán, milyen volt az a világ, ahol az ember úgy utazott a Föld szinte bármely pontjára, mintha hazamenne. Milyen volt a Brit Birodalom, amikor még úgy igazán Brit Birodalom volt, és kik lakták? Agatha Christie-t azért imádom olvasni, mert pillanatok alatt tapintható közelségbe kerül az angol kisváros, London vagy akár a gyarmatok.

Ehhez azonban a magyarul olvasó közönség számára elengedhetetlenül szükséges a jó fordítás. És ez az a pont, ahol az új kiadás nem győzött meg egészen. Félreértések elkerülése végett: nagy tisztelője vagyok Gálvölgyi Juditnak, nagyon szeretem a Szilmarilok fordítását, amely számomra tökéletesen megteremti Tolkien világának mítoszszerű őstörténetét. A modern urban fantasy műfajában is nagyot alkotott, amikor egy kamasz lány 21. századi prágai és túlvilági életét és kalandjait kellett visszaadnia, és remekül eltalálta. Tökéletesen elképzelhető volt mindkét közeg, hibátlan a kamasz szó- és nyelvhasználat, tényleg élmény volt olvasni.

Az Hercule Poirot karácsonya esetében azonban valami sántított. Érződött, hogy egyrészt kicsit frissíteni szeretné a korábbi fordítást, másrészt valamiképpen éreztetni akarja a nem angol környezetből érkező szereplők „nem-angolságát”. Előbbire példa a „sztori” szó használata a rendőrök szájából, ami azért idegen, mert mint magyar kifejezés egyszerűen túl modernnek tűnik ahhoz, hogy egy középosztálybeli rendőrtől halljuk, valamikor az 1920-as évek Angliájában. Utóbbit, az idegen környezetből jött szereplő megkülönböztetését a beszédben az jelzi, hogy egy dél-afrikai angol folyamatosan „magácská”-nak szólít egy fiatal, félig spanyol, félig angol lányt. Az angol szöveg személyes névmásként ugyanúgy a „you”-t használja ebben az esetben is, persze az is tény, hogy az angol nem az a becéző típusú nyelv. Viszont a „magácska” ellenállhatatlanul maga után vonzza az 1930-40-es években készült magyar filmek képét, amelyben Jávor Pál éppen udvarol vagy Latabár Kálmán énekel. Ezek a dolgok számomra valahogy nem illenek bele abba a világba, amelynek életre keltésében az írónő nehezen utolérhető. Fordítói bravúr lehetett volna, hiszen a karakterek szempontjából valóban jelentősége van a származásnak, az angolságnak. Így viszont inkább eltávolít a világtól, amelyben azonban marad még egy izgalmas gyilkosság, egy zseniális detektív és néhány, kicsit túlrajzolt karakter. Ez még így is jóval több, mint amit egy átlagos krimitől kapunk, viszont kevesebb, mint amit Christie adni szokott nekünk.

Ezzel együtt gyűjtők polcáról nélkülözhetetlen, aki pedig az eddigi kiadásokat szerette, ezt is szeretni fogja. Ha valaki egyáltalán nem ismerné, gyorsan vegye meg! Tényleg tele van vérrel, halállal és Shakespeare-rel.

Agatha Christie: Hercule Poirot karácsonya
Európa Könyvkiadó, 2012

»Agatha Christie: Hercule Poirot karácsonya – megvásárolható a polc.hu webáruházban«

• Olvass bele!
• Fülszöveg