Agatha Christie: Hercule Poirot karácsonya (részlet)

| V. |

– Nincs jobb a kandallóban égő fahasábok tüzénél – mondta Johnson ezredes, miközben újabb fadarabot dobott a tűzre, és székét közelebb húzta a lángokhoz. – Szolgálja ki magát – hívta fel a figyelmét az italtartó szekrénykére meg a szifonra, amelyek vendége könyökének közelében álltak.

A vendég udvarias kézmozdulattal hárított. Óvatosan ő is kissé közelebb húzta székét a lángoló fahasábokhoz, bár véleménye szerint a lehetőség, hogy az ember megégesse a talpát (mint holmi középkori kínzásnál), egyáltalán nem használ az ember válla körül kavargó hideg ellen.

Johnson ezredesnek, Middleshire rendőrfőnökének lehet az a véleménye, hogy nincs jobb a kandallóban égő fahasábok tüzénél, ám Hercule Poirot-nak szent meggyőződése volt, hogy a központi fűtés ezerszer kellemesebb.

– Döbbenetes volt az a Cartwright-ügy – mélázott a múlton a házigazda. – Döbbenetes ember! Tökéletesen elbűvölő. Amikor idejött magával, mindannyian a tenyeréből ettünk.

Csóválta a fejét.

– Soha nem lesz még egy ilyen ügyünk – mondta. – Szerencsére a nikotinmérgezés ritka.

– Volt olyan idő, amikor ön mindenfajta mérgezést kizártnak tartott volna Angliában – jegyezte meg Hercule Poirot. – Külföldi találmánynak. Sportszerűtlennek.

– Ezt aligha mondhatjuk – gondolkodott el a rendőrfőnök. – Arzénmérgezés sok van – valószínűleg jóval több, mint valaha is gyanítottuk.

– Igen, ez lehetséges.

– A mérgezés mindig kellemetlen ügy – mondta Johnson. – Szakértők egymásnak ellentmondó véleményei – no és az orvosok mindig olyan óvatosan nyilatkoznak. Az ügyet mindig nehéz bíróság elé vinni. Ha már gyilkosságnak kell lennie (amitől isten mentsen!), legyen világos, egyszerű eset. Olyasmi, aminél a halál oka nem kétséges.

Poirot bólintott.

– A golyó ütötte seb, az elvágott torok, a bevert koponya? Az ilyesmit kedveli?

–Jaj, dehogyis kedvelem, drága barátom. Eszébe ne jusson, hogy kedvelem a gyilkossági ügyeket! Remélem, több esetem nem is lesz. Ám a maga itt-tartózkodása idején eléggé biztonságban érezhetjük magunkat.

Poirot szerényen megköszörülte a torkát.

– A hírnevem…

Ám Johnson folytatta.

– Karácsony van – mondta. – Békesség, jóakarat meg csupa ilyesmi. Jó szándék mindenütt.

Hercule Poirot hátradőlt székében. Egymáshoz illesztette ujjhegyeit. Elgondolkodva nézte házigazdáját.

– Ön szerint tehát – mormolta – karácsony idején nem valószínű, hogy bűntettet kövessenek el?

– Ezt állítottam.

– Miért?

– Miért? – Johnson kissé kibillent a gondolatmenetéből.

– Hát, ahogy mondtam – jó mulatság meg ilyesmi.

– A britek – mormolta Poirot –, olyan szentimentálisak.

– És ha azok vagyunk? – felelte kissé sértődötten Johnson. – Ha kedveljük a hagyományokat, a régi ünnepeket? Mi abban a rossz?

– Nincs benne semmi rossz. Fölöttébb elbűvölő. De vizsgáljuk meg egy pillanatra a tényeket Azt állította, hogy a karácsony a jó mulatság ideje.

Ez ugyebár sok evést meg ivást jelent, nemde? Az emberek valójában többet esznek a kelleténél. A kelleténél több evés emésztési zavart okoz. Az emésztési zavar pedig ingerlékenységet.

– A bűntetteket – mondta Johnson ezredes – nem ingerlékenységből követik el.

– Ebben nem vagyok biztos. De nézzünk még valamit. A karácsonyt áthatja a jóakarat szelleme. Ahogy ön említette, „így illik”. Elsimítanak régi vitákat, az egyet nem értők igyekeznek még egyszer egyetértésre jutni, ha csak ideiglenesen is.

Johnson bólintott.

– Elássák a csatabárdot.

Poirot folytatta.

– És a családtagok, akik egész évben egymástól távol éltek, ismét összejönnek. Ilyen körülmények között, barátom, el kell ismernie, hogy jókora feszültség gyülemlik fel. Olyan emberek, akik nem éreznek egymás iránt szeretetet, komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy szeretetet mutassanak. Karácsonykor rengeteg a képmutatás, a tiszteletre méltó képmutatás, a képmutatás pour le bon motif, c’est entendu [Dicséretes okból, természetesen.], de akkor is képmutatás.

– Nos, ezt én nem egészen így fogalmaznám meg – mondta kétkedve Johnson ezredes.

Poirot az ezredesre mosolygott.

– Nem, nem. Ezt én fogalmaztam meg így, nem ön. Arra próbálom felhívni a figyelmét, hogy ilyen körülmények között – lelki feszültség, fizikai malaise [baj] – nagyon is valószínű, hogy a korábban csupán enyhe viszolygás vagy az az előtt csip-csup nézeteltérés hirtelen komolyabbá válhat. Ha az ember szeretetre méltóbbnak, megbocsátóbbnak, nemesebbnek tetteti magát, mint amilyen, akkor előbb-utóbb kellemetlenebbül, gátlástalanabbul és kegyetlenebbül fog viselkedni, mint amilyen valójában. Ha az ember gátat épít a természetes viselkedése útjába, mon ami, a gát előbb-utóbb átszakad, és bekövetkezik a kataklizma.

Johnson ezredes kétkedve nézett Poirot-ra.

– Sosem tudom, mikor beszél komolyan, és mikor ugrat – zsörtölődött.

Poirot az ezredesre mosolygott.

– Nem beszéltem komolyan. Egyáltalán nem. De azért mégis igaz, amit mondtam – a mesterséges körülmények kiváltják természetes reakciójukat.

Johnson ezredes inasa lépett be a szobába.

– Sugden főfelügyelő keresi telefonon, uram.

– Jól van. Megyek.

A rendőrfőnök elnézést kért, és kiment a szobából. Néhány perc múlva visszatért. Az arca komor és zaklatott volt.

– Az ördög vigye! – mondta. – Gyilkosság! Ráadásul szenteste.

Poirot felhúzta a szemöldökét.

– Teljesen bizonyos, hogy… gyilkosság?

– Mit? Más megoldás nem lehetséges. Tökéletesen világos ügy. Gyilkosság – méghozzá brutális gyilkosság.

– Ki az áldozat?

– Az öreg Simeon Lee. Az egyik leggazdagabb ember a környéken. Dél-Afrikában gazdagodott meg egykor. Arany… nem, azt hiszem, gyémánt. Hatalmas vagyont fektetett valami különleges bányagép gyártásába. A saját találmánya volt, azt hiszem. Mindenesetre busás hasznot hozott neki. Azt beszélik, többszörös milliomos.

– És persze közkedvelt, igaz? – kérdezte Poirot.

– Nem hinném, hogy bárki is kedvelte – felelte lassan Johnson. – Fura fickó. Immár néhány éve megrokkant. Jómagam nem sokat tudok róla. De attól még a megye egyik híressége.

– Ebben az esetben tehát az ügy nagy hullámokat fog vetni?

– Igen. Át kell mennem Longdale-be, amilyen gyorsan csak tudok.

Habozva nézett a vendégére. Poirot válaszolt a fel sem tett kérdésre.

– Szeretné, ha elkísérném?

– Nem illik, tudom – felelte szégyenlősen az ezredes. – De hát tudja, hogy van ez. Sugden főfelügyelő jó ember, nincs nála jobb, aprólékos, gondos, alapos és józan… de… nem kifejezetten fantáziadús fickó. Minthogy maga itt van, szeretném, ha hasznát vehetném tanácsainak.

A vége felé kissé akadozva, távirati stílusban fogalmazott. Poirot gyorsan válaszolt.

– Boldogan állok a rendelkezésére. Számíthat rá, hogy segítek, ahogyan csak tudok. Nem szabad megsértenünk a jó főfelügyelő érzéseit. Az ő ügye lesz – nem az enyém. Én csak nem hivatalos tanácsadó leszek.

– Rendes ember maga, Poirot – mondta szívből az ezredes.

A dicsérő szavak elhangzása után a két férfi kifelé indult.

Fordító: Gálvölgyi Judit

Agatha Christie: Hercule Poirot karácsonya
Európa Könyvkiadó, 2012

• Recenziónk: Az angol karácsony diszkrét bája
• Fülszöveg