A fatva nagyregénye | Salman Rushdie: Joseph Anton

Posted on 2013. február 15. péntek Szerző:

0


Rushdie_Joseph-Anton-borÍrta: virginiawoolf

1989 – az év, amikor megváltozott a világ – summázza Salman Rushdie tavaly megjelent memoárjában. Vitán felül így van, de míg Kelet-Európában 1989 jelentése: a szabadság hajnala, addig az indiai születésű brit író életében – a vészkorszak kezdete. Idestova huszonhárom évvel ezelőtt, február 14-én mondta ki a szerzőre Khomeini ajatollah a fatvát (halálos ítéletet) a Sátáni versek miatt. Miközben nálunk tágra nyíltak a kapuk, Salman Rushdie a „föld alá” kényszerült. A halálos fenyegetettség árnyékában eltöltött évek meg­rázóan őszinte vallomása a Joseph Anton. A magyarul is olvasható memoár legalább olyan fordulatos, mint egy Agatha Christie-krimi, leszámítva, hogy itt mindvégig tudjuk a történet végét. Szerencsére.

Megannyi év távlatából is kijelenthető, hogy abszurd egy helyzet: halálos ítéletet kimondani egy regény miatt. Ki gondolta volna a huszadik század végén, hogy egy bravúros irodalmi alkotás szerzője nem könyves elismerést kap, hanem vérdíjat tűznek ki a fejére? És mivel indokolta Irán egykori vallási és politikai vezetője a döntését? Röviden: istenkáromlás. A hosszabb magyarázathoz viszont nem árt beleolvasni a Sátáni versekbe.

Maga a regény címe – egy apokrifnek tartott Korán-töredék két sorára utal. Ezekben Mohamed állítólag elismerte három pogány istennő tiszteletét. Később megtagadta a verseket, mondván: a Sátán sugalmazta ezeket, így az inkriminált sorok végül nem kerültek be a Koránba. A könyv több szálon és idősíkon futó történetét csak maga Rushdie képes egy mondatba sűríteni: „egy olyan regény, mely angyali és sátáni metamorfózisról szól”.

A Sátáni versek főhősei – Gibreel Farishta és Saladin Chamcha – indiai emigránsok, akik sorsszerűen találkoznak a londoni légijáraton. A repülőgépet azonban terroristák felrobbantják, s a szerencsétlenséget csak ők ketten élik túl. Földet érésükkor „újjászületnek” – Gibreel Farishta angyali glóriát növeszt, Saladin Chamcha homlokán pedig szarvak jelennek meg. Ezzel tapodott rá a szerző Khomeini ajatollah tyúkszemére, mert a változás felveti a regény egyik alapkérdését: az új élethez vajon Isten vagy a Sátán segítette-e hozzá a két főszereplőt.

A biztosítékot azonban inkább a regény második fejezete verhette ki a spirituális vezetőnél. Rushdie, átugorva egy másik idősíkba – a hetedik századi Mekkába –, Mohamed vallási megvilágosodását kezeli kérdőjelekkel teli történetként. Bár a regényben Mahoundnak nevezi a prófétát, ekkor kerül sor a címben (is) jelzett megkísértésére. Az pedig mindent meghaladó blaszfémia, hogy a regénybéli bordélyház prostituáltjai felveszik a próféta feleségeinek neveit.

Tévedés azonban azt hinni, hogy Rushdie csak az iszlám vonatkozásában engedte szabadjára ironikus – a fundamentalisták szerint: sátáni – énjét. Éppúgy nem kíméli a példának okáért a Vasladyt sem, akit Mrs. Torture-nek nevez a regényben. Ennek megfelelően, Margaret Thatcher viaszszobrát a Londonban élő indiai közösség olvasztja meg egy óriási sütőben – ami, valljuk be, igen vicces kép. (Persze arról nem szól a fáma, vajon a britek nagyasszonya han­gosan hahotázott-e a jeleneten…) Kap tehát hideget-meleget ebben a könyvben Kelet és Nyu­gat egyaránt, de valóban halálos bűn lenne a játék a szavakkal, a posztmodern írói képzelet?

Komolyra fordítva, aki valóban olvasta a regényt, tudja, hogy a Sátáni versek semmiképp nem értelmezhető istenkáromlásként. Ez a mű, sok-sok minden más mellett, a gyötrelmes út-és én-keresések, a létezés nagy kérdéseinek eposzi hosszúságú könyve. Kunderától kölcsö­nözve – A lét elviselhetetlen könnyűségét ragadja nyakon és pörgeti hol mulatságosan, hol lélekmélyen. A magával ragadó mesélés képessége pedig (Isten bizony!) nem ördögtől való, sokkal inkább a három grácia: Tehetség, Szorgalom és Kitartás kézzelfogható bizonyítéka.

Khomeini ajatollah azonban szemlátomást képtelen volt elviselni, vagy inkább érteni a regénylét könnyűségét, így az iráni rádióban 1989. február 14-én kimondta Salman Rushdie-ra a fatvát. Ahelyett, hogy irodalmi díjesővel jutalmazták volna a huszadik század egyik nagyszerű szellemi mutatványát, bujkálásra kényszerítették a kriminalizált mű íróját, és ezzel – művészi értelemben – kasztrálták a szerzőt, meggyilkolták a könyvet. Salman Rushdie azonban magánemberként és íróként is túlélte.

A happy end felirat előtt azonban, még kanyarodjunk vissza az eleje főcímhez, ahhoz az ominózus Valentin-napi reggelhez. Amikor világszerte szerelmes-baráti képeslapok cserélnek gazdát, a Sátáni versek szerzőjének a halál küld táviratot. Vajon mi zajlik le egy emberben, ha ilyen üzenetet kap? Salman Rushdie első gondolata (is) az volt – „halott ember vagyok.” A sors könyvében viszont nem ez volt számára megírva.

Noha csaknem tíz évig rejtőzködni kényszerült, mindvégig megannyi jó ember állt ki érte. A családja, szerelmei, barátai, írótársai mellett a könyvben többször is köszönetet mond a védelmét biztosító Különleges Részleg embereinek. A brit rendőrség speciális alakulatának tagjai bizonyos értelemben a memoár címadói is. Az inkognitó érdekében szükség volt nemcsak rejtekhelyekre, de egy kitalált identitásra is. Így Salman Rushdie két kedvenc írója – Joseph Conrad és Anton Pavlovics Csehov – nevének párosításából alkotta meg fikciós/bújkáló énjét. Megszületett tehát Joseph Anton.

Ebben a visszaemlékezésben – bár Rushdie egyes szám harmadik személyben írta meg –, szinte testközelből ismerhetjük meg ezt a rapszodikus, olykor házsártos, máskor meg elragadóan szellemes és sziporkázó, gyötrődő figurát. A szerző kendőzetlenül mesél félelmeiről és fájdalmairól, kis és nagy árulásokról, nagy szerelmekről és örök barátságokról, és nem mellékesen: a gyökereiről. Merthogy minden akkor kezdődött, amikor 13 évesen elhagyta Indiát és Angliába költözött. Ahogy fogalmaz: „a nyugati utat választotta, és megszűnt az lenni, aki akkor lehetett volna, ha otthon marad”.

Később azt írja, kínosan átmenetinek érezte magát. Egyrészt, mert csaknem 13 év kellett ahhoz, hogy az írói pályája elinduljon, másfelől az idegensége, mássága okán is. Mosolyogtató öniróniával meséli el kezdeti, esetlen szárnypróbálgatásait, majd a megnyugtató 1981-es áttörést, amikor is megjelent – Az éjfél gyermekei. Még abban az évben főállású íróvá vált, s a regény (méltán) megkapta a Booker-díjat.

A magánéleti kisebb-nagyobb válságok dacára, a Sátáni versek 1988-as megjelenéséig, Salman Rushdie a boldog békeéveit élte. A regény viszont beindította a vallási cunamit.

A fatva első éveiben kalandregénybe illő fejezeteket élt át a valóságban, amikor szinte megállás nélkül bujkálni, költözni kényszerült. Ki tudna ilyen helyzetben fegyelmezetten leülni az íróasztalához? Rushdie is beismeri, hogy neki sem ment könnyen. Meghízott, visszaszokott a cigarettára, dührohamokat kapott, tehetetlenül pörgött maga körül, de végül visszatalált az írói létbe.

Fia kérésére megírta A Hárún és a Mesék Tengerét, és aznap – mert a való élet már csak ilyen összecsúszós –, amikor a regény megjelent (1990. szeptember 27.), felújította a diplomáciai kapcsolatokat Irán és az Egyesült Királyság. Csak részlegesen ugyan, és a fatva érvényben maradt. Fellélegzés törölve.

A halálos ítélet, ha eddig még nem említettem volna, nemcsak Rushdie-ra vonatkozott. A könyvkiadókra, fordítókra is. A kilencvenes évek elején gyors egymásutánban megölték a Sátáni versek japán fordítóját – Igarasi Hitosi professzort –, majd az olasz fordító – Ettore Capriolo – életére törtek, s bár őt többször megszúrták, életben maradt. A regény norvég kiadójára – William Nygaard – pedig rálőttek, de ő is felépült sérüléseiből.

Rushdie magát hibáztatta a történtekért, és legkeserűbb pillanataiban arra gondolt, hogy: „az a legnagyobb problémája, hogy nem halt még meg. Erre a főcímre számít mindenki, a gyászjelentéseket már megírták.” Vannak azonban olyan nekrológok, amelyek szerencsére hosszú ideig dobozban maradnak. Nem úgy, mint Rushdie 1995-ben megjelent regénye, A mór utolsó sóhaja, aminek már a keletkezéstörténete maga a mágikus realizmus – ez a memoárból derül ki.

Ebben a könyvben Rushdie természetesen mesél a feleségeihez (Clarissa, Marianne, Padma) és imádott fiaihoz (Zafar és Milan) fűződő mély kapcsolatáról, és többek között belepillantunk abba az ambivalens szeretetbe, ami apjához kötötte. A híres emberek élő panoptikuma sem kevésbé szórakoztató. „Epizodistaként” szerepet kap mások mellett Bono, Margaret Thatcher, Bill Clinton is a könyvben. Az íróbarátok – szintúgy a teljesség igénye nélkül Paul Auster, Don DeLillo, Susan Sontag, Ian McEwan, Martin Amis, Harold Pinter, Umberto Eco… – is mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy Salman Rushdie szellemi és testi épségben vészelte át a halálos fenyegetettség majd tíz évét.

Merthogy végül az iráni kormány 1998-ban hivatalosan visszavonta a fatvát. „Mr. Joseph Anton, az amerikai származású, nemzetközi kiadó megsiratatlanul hunyt el aznap, amikor Salman Rushdie, az indiai származású regényíró felbukkant hosszú, föld alatt töltött éveiből… s ha más nem is, Mr. Rushdie megünnepelte a pillanatot.”

Korai az öröm. A várva-várt ezredforduló után, Rushdie privát időszámítása és a világot kizökkentő terrorhullám pillanata megint egybeesett. A brit író regényének – A Fúriadüh – hivatalos amerikai megjelenési dátuma: 2001. szeptember 11-e volt. Az a nap pedig nem az irodalomról szólt. Ahogy Salman Rushdie fogalmaz: „A világ mindig a televízióban ér véget.” De nem ott kezdődik, teszem hozzá. Hogy a Sátáni versek felkerül-e arra a polcra, ahová igazán való, csak az olvasóin múlik.

Salman Rushdie ugyanis elsősorban nem a szólásszabadság élő ikonja, hanem szépíró – „mesék mondója, formák teremtője, nem létező dolgok alkotója” –, a Sátáni versek pedig nem kiáltvány, hanem kortárs regény.

Fordító: Greskovits Endre

(Írásunkban az iráni politikai személyiségek nevét nem a fordításban szereplő, hanem a sajtóban nálunk megszokott formában használjuk. – A szerk.)

Salman Rushdie: Joseph Anton
Ulpius-ház Kiadó, 2012

»Salman Rushdie: Joseph Anton – megvásárolható a polc.hu webáruházban«