Henri Perruchot: Gauguin élete (részlet)

Posted on 2013. február 3. vasárnap Szerző:

0


Perruchot_Gauguin-borítóHarmadik rész | A trópusi műterem (1891–1898)

| 1 | A király halála

Az Océnien április 7-én volt Szuezben, 11-én Adenben, majd 16–17-én Mahé des Sey­chelles-ben időzött. Most már az Indiai-óceánon halad Ausztrália felé, ahová alig két hét alatt megérkezik.

„Nagyszerű” az idő. Gauguin a fedélzeten sétál, nézi a látóhatárt, a vízből ki-kiugráló barna delfineket. Hosszú haja, Buffallo Bill-szerű nemezkalapja egymagában is megkülönböztetné a többi utastól, javarészt gyarmati tisztviselőktől, akikhez csak laza kapcsolatok fűzik. Bizalmatlanul szemléli ezt a „haszontalan népséget”, amelynek „az a jóságos kormány megfizeti az apró, de drága sétákat, a kihelyezési költséget a feleség és a gyermekek számára is”. De belátja: „Alapjában véve nagyon derék emberek, akikben csak az az – egyébként eléggé általános – hiba van meg, hogy tökéletesen középszerűek.” Festőnk elnézi a keménygalléros úriembereket családjuk körében, és egyre inkább erősödik benne a magányosság, amelyet már azóta érez, hogy utoljára szorított kezet azzal a néhány jó barátjával, aki kikísérte a lyoni pályaudvara. „Hajónk fedélzetén… valóban nagyon különösen egyedül vagyok.” Gauguin másodosztályon utazik, amit meg is bán, mert a harmadosztály majdnem olyan kényelmes, és néhány száz frankot megspórolhatott volna. Kis tőkéje már alaposan megfogyatkozott.

Rendezte adósságait, ötszáz frankot kölcsönadott Charles Morice-nak, végezetül indulás előtt beköltöztette Juliette Huet-t a Bourgeois utca 9. egy földszinti szobájába, Monfried szomszédságába, és vett neki egy varrógépet, hogy önállóan dolgozhasson. És micsoda szerencsétlenség: a szegény lány terhes!…

Az Océanien április 30-án érkezik Ausztráliába. A déli part mentén végighajózva sorra megáll Albanyban, Adelaide-ben és Melbourne-ben, majd visszatér Sidney felé. Ausztrália csalódást okoz Gauguinnak. Tizenkét emeletes házak, városi gőzvasutak, könnyű kocsik, akár Londonban. „ugyanaz a divat, túlzó fényűzés. És négyezer mérföldet megtesznek, hogy ezt lássák!” – kiált fel festőnk.

Új-Kaledónia, a Messageries Maritimes vonalának végállomása csak három nap tengeri út Sidneytől. Az Océanien május 12-én vet horgonyt nouméa kikötőjében. Gauguin már Aden óta nyugtalankodik, hogyan jut el Új-Kaledóniáról Tahiti szigetére. Néhány felvilágosítást sikerült összeszednie csupán, azok sem a legbiztatóbbak: három, négy, talán öt hónapot is várhat csatlakozásra.

Ezért, mihelyt partra száll Nouméában, jelentkezik a kormányzónál. Jó ötlet: a kormányzó, amint megpillantja a kiküldetési végzést, engedélyezi, hogy a 21-én induló La Vire hadihajón menjen Tahitire.

Furcsa egy gyarmat ez a Nouméa! – kiált fel Gauguin Mette-nek írva. – Csinos és szórakoztató. Hivatalnokok és hivatalnokfeleségek, családok, amelyek az ötezer frank fizetésből hintón kocsikáznak, a hölgyek pompázatos toalettekben. Lehetetlen megoldani ezt a problémát! A kiszabadult gályarabok a leggazdagabbak, és eljön a nap, amikor a társadalom krémjét alkotják. Az emberben szinte vágy ébred, hogy élvezze az életet és hamisítson; aztán ha elítélik, rövidesen elnyeri a boldogságot. Hiszen az ember ott találja meg a szerencséjét, ahol tudja.

Az Océanien fedélzetén Gauguin hivatalnokokkal utazott. A La Vire-en tisztekkel. A hajóstisztek keverednek állomáshelyükre visszatérő szárazföldiekkel. Egyikük, Swaton kapitány útitársa lesz Gauguinnak egész Tahitiig, ott kell átvennie a Papeete-ben állomásozó tengerészgyalogos század parancsnokságát.

Gauguin majdnem három hetet tölt a La Vire-en.

Június 8-án, a hajóút tizenkilencedik napjának éjjelén, a távolban reszkető fényeket pillant meg egy hegy alakú, csipkézett kúp alapjánál. A La Vire körülhajózza Mooréát, Tahiti  ikerszigetét.

A látóhatáron az oly türelmetlenül áhított föld.

Múlnak az órák. A Csendes-óceánon felvirrad június 9-ének hajnala, és előbújnak lila csúcsai annak a kettős vulkáni hegytömbnek, amely a tengerből kiemelkedve létrehozta Tahitit és meredek félszigetét, Taiaraput. A part mentén végig karcsú kókuszpálmák sorakoznak. A zöldben itt-ott kunyhók bukkannak elő. A La Vire áthalad a kikötőbejáraton, beúszik Papeete zárt medencéjébe, és lassan közeledik a rakparthoz, amelyre bíbor foltokat szór a lángoló fák lombozata. A vízen a bennszülött halászok fatörzsből vájt csónakjai siklanak… elbújhat Rio öble mögött – gondolja Gauguin.

Az úton összebarátkozott Swaton kapitánnyal. Ez megkönnyíti első lépéseit a szigeten. A Swatont fogadó tiszt, Jénot főhadnagy felajánlja segítségét. Gauguin szívesen elfogadja. Különben sincs szándékában elkülönülni az európai kolóniától. Úgy véli, csak előnyére szolgál, ha minél több helybélit ismer.

Már délelőtt tízkor kihallgatásra jelentkezik a martinique-i születésű Lacascade kormányzónál, felmutatja a megbízását kimondó végzést, Mirbeau cikkeit, az ajánlóleveleket. Lacascade mint „fontos személyiséget” fogadja Gauguint, akinek nagyon hízeleg a megtiszteltetés. Módfelett hízeleg neki, hogy mindenütt nagy becsben tartják. Az előkelőségek ebédre hívják, érdeklődnek, vállal-e arcképfestést. Tahiti szigetén nyilvánvalóan senki nem tudja Gauguinról, miféle művész, miféle ember, ő pedig, mindig készen a fellángolásra, naivul egyetlen pillanatra sem kételkedik, hogy a hódolat valóban neki szól. Oly derűlátóan él, megkéri Jénot-t, hozza kapcsolatba Papeete fehér lakosságának különböző köreivel. Megrendelői kört fog kiépíteni magának.

Azt hiszem, nemsokára lesz már néhány jól megfizetett portré – írja a megérkezését követő harmadik napon Mette-nek. – Pillanatnyilag, amennyire csak lehet, kéretem magam (ez a legbiztosabb módja annak, hogy jól megfizettessem magamat). Mindenesetre azt hiszem, pénzt is fogok itt keresni, amire számítottam… Hát ez a reklám, méghozzá milyen ostoba; de hát tűrjük el.

Amióta partra szállt Papeete-ben, nagy izgalom uralkodik a városban – tömegesen érkeznek a bennszülöttek a sziget belsejéből vagy a szomszédos szigetekről: halálán van V. Pomaré, az utolsó maori király.

Alig száz éve, 1767-ben fedezték fel Tahiti szigetét. A nyugati hatalmak sokáig civódtak a sziget birtoklásáért. Nem is annyira a gyarmati terjeszkedés ösztönözte őket harcra, mint inkább vallási megfontolás. A szigeteken ugyanis, amelyeknek a lakosságát meg akarták téríteni, angol lelkipásztorok és francia misszionáriusok néztek dühösen farkasszemet egymással, és kormányuk segítségét kérték. 1842-ben Franciaországnak sikerült kiterjesztenie védnökségét a tahiti korona területeire, de ez a protektorátus semmiképpen nem vetett véget a vallási és politikai viszályoknak. Ezért tíz egynéhány évvel ezelőtt Franciaország kérte az 1877 óta uralkodó V. Pomarét, mondjon le jogairól. 1880 júniusában az uralkodó lemondott, mire Tahitit gyarmattá nyilvánították. V. Pomaré azonban meg­tartotta címét, a vele járó kiváltságokat, és palotáján továbbra is ott lobogott Tahiti zászlaja. Halálával véget ér ez az állapot. Az uralkodó június 12-én halt meg. Halálával mindörökre megszűnt a bennszülött királyság.

V. Pomaré temetése majdnem egybeesett a július 14-i ünnepségekkel, amelyek Tahitin egy hónapig tartanak. Kezében vázlattömbjével Gauguin sorra járja a palota környékén csopor­tokba verődve a fűben ülő és egész éjszaka himnuszokat éneklő maorikat.

Az egymásnak felelgető kórusok megrendítik festőnket. A sötétzöldből kiemelkedő olajbarna testek, főleg a férfiaké – erőteljesen megmintázott, szinte herkulesi termetek – meghökkentik szépségükkel. Mégis mindez csak igen kevéssé felel meg várakozásainak.

Gauguin bevallja, hogy „zavart érez”.

Jénot főhadnagy közvetítésével bérel egy kunyhót a város szélén, a katedrális mellett, a hegyoldalra felfutó negyedben. Gyakran találkozik Jénot-val. Ő ad neki leckéket a tahiti nyelvből, és a házában megpróbál festeni, mintázni. De nem jó a memóriája, kevéssé halad előre a tahiti nyelv elsajátításában. Nincs olyan nyelvérzéke, mint Van Goghnak, sem oly  tapadó  emlékezete, mint Mette-nek. „Gyakran elgondolom: Mette, ha itt volna, hamarosan beszélne tahiti nyelven.” Művészi kísérletezései sem elégítik ki jobban. Persze ő nem olyan ember, aki könnyen és gyorsan beleszokik az új környezetbe. De miért is tagadná önmaga előtt: Tahiti csalódást okoz neki.

A fehérekhez fűződő viszony kezdeti ábrándjai hamarosan szertefoszlottak. Azt hitte, „megszabadulhat” Európától, pedig ismét megtalálja a telepesek, hivatalnokok, kereskedők világában. ez – valljuk meg – minden utazó egyöntetű véleménye szerint elszomorítóan középszerű, „súlyosbítva gyarmati sznobizmussal, amely néha a karikírozásig gyerekes és groteszk utánzássá fajul”. Azt hitte, felszabadul „az arany uralma” alól, de Papeete-ben ismét szembetalálkozik az arannyal. Az ember értékét azon mérik, mennyi a pénze. Ráadásul Papeete-ben nagyon drága az élet, annál is drágább, mert Gauguin, szemben azzal, amit hitt, nem táplálkozhat vadászzsákmányból: mindössze néhány pocok és szabadon kószáló disznó a sziget vadállománya. Hiába hozott magával egy Winchestert meg bőven muníciót. Mondani sem kell, hogy már arcképekről sincs szó. Arra ugyan ne számítsanak, hogy „megtévesztően hasonlító” képeket „ken oda” nekik! Már sugdolóznak is a szigeten: „Tulajdonképpen »máa máa« (dilis) ez a Gauguin.”

Maradnak a bennszülöttek, akiket a festő egész természetesen szembeállít az európaiakkal. Bizalmat előlegez neki. Igyekszik megérteni, álmainak szemüvegén keresztül nézni őket. „Az itteniek – írja Mette-nek – jönnek-mennek minden faluba, akármelyik úton, megszállnak, esznek stb. a házakban, de azt sem mondják, hogy köszönöm; majd viszonozzák alkalomadtán. És vadaknak nevezik őket? Énekelnek, soha sem lopnak, ajtóm sosincs zárva, nem gyilkolnak. Két tahiti szó jellemző rájuk: »ia orana« (jó napot, viszontlátásra, köszönöm) és »onatu« [„noa atu”] (fütyülök rá, nem érdekel stb.), és ezeket nevezik vadaknak?” De a bennszülöttek sem felelnek meg várakozásának, távolról sem. A legtöbb papeete-i maori többé-kevésbé olyan, mint az a Titi nevű vihané, akit néha a kunyhójában fogad: félig fehér nő, egy angol férfi lánya, aki „elfelejtette faját”. A maorik lezüllöttek. De vajon önnön hibájukból? – tépelődik Gauguin. A misszionáriusok megölték a faj poézisét, kiszakították múltja éjszakájából (a „pro” tahiti szó egyszerre jelenti az éjszakát és az elmúlt korokat, az idők éjszakáját), kiirtották ősi hitvilágát, lerombolták templomait, a „maraé”-kat és beléjük verték „a protestáns képmutatást”. „ráadásul a szifilisz”: lám, ez a civilizáció jótéteménye.

V. Pomaré halálát „súlyos csapásnak” tekinti Gauguin, a személyét ért súlyos csapásnak. A király halálával most már véglegesen diadalmaskodik a civilizáció – „szoldateszka, kalmár­kodás, hivatalnokszellem” – sorolja festőnk –, és mindörökre kihal a maori hagyo­mány. „Akkora utat tettem meg azért, hogy ezt találjam, ugyanazt, amitől menekültem.” Nem ezért a megromlott, európaizált Tahitiért jött Óceániába: álmainak Tahitijét kereste, az édeni, ősi állapotban élő szigetet.

Semmibe foszlott a varázslatos sziget. De azért létezett valaha és mindennek ellenére kell hogy valami még meglegyen belőle. Nem igaz – vélekedik Gauguin –, hogy teljesen megsemmisült, hogy a maori faj „sehol, semmit nem őrzött meg régi ragyogásából”. nem marad tovább Papeete-ben. elindul, hogy megkeresse a hajdan volt Tahitit. Visszamegy az időben. Behatol a tahiti éjszaka titkaiba.

Tahiti szigetén az éjszaka csendje a legkülönösebb. Csak itt van ilyesmi, még madárrikoltás sem zavarja meg a pihenést. Itt-ott nagy száraz falevél hullik le, de a zajnak még a képzetét sem kelti. Inkább olyan szellemsuhogás. A bennszülöttek gyakran éjszaka is úton vannak, de mezítláb járnak, hangtalanul. Mindig ez a csend. Megértem, hogyan is képesek ezek az emberek órák, napok hosszat némán ülni és bánatosan nézni az eget. Érzem mindazt, ami rám zúdul és e pillanatban végtelenül, pihenek. Mintha megszűnne az európai élet zűrzavara, és holnap, mindörökre, ezután mindig ugyanígy lenne, az idők végtelenségéig… Gauguin a déli part mataiéai körzetében, negyvenöt kilométerre Papeete-től bérelt egy kunyhót a bennszülöttektől.

Ezen a vidéken a partszegély nem oly keskeny, mint másutt. A hegy csak a parttól ezerötszáz méterre kezd emelkedni. A hegy lábától a tengerig, a fák alatt elszórva vagy csoportokban épültek Mataiéa házai. Gauguinnak három szomszédja van, az egyik éppen Anani, kunyhójának tulajdonosa. Más helyeken, a vörös talajon, a növényzet közepette számos kunyhó látható. A panpunglombból készült tető eléggé egyformákká teszi őket. Gauguin a házából látja a dús növényzettel borított hegyet; a bozót csakhamar áthatolhatatlanná válik, a magas bazaltfalakról patakok zuhognak alá.

„Uru”-k vagy kenyérfák, „aitó”-k vagy vasfák, kókuszpálmák, „buraó”-k – amelyeknek a fájából a kunyhókat építik – tenyésznek dúsan, szökkennek ki a sűrűből; liánok, fa formájú páfrányok burjánzanak közöttük a hegyoldalon, amelyet ezen a részen narancsszín gyümöl­csű mangófákkal benőtt vetődés tör meg.

A keskeny, zöldellő síkság enyhén lejt a dagálytócsák felé, amelyeket a Tahitit körülvevő korallgát véd a nyílt tenger hullámaitól.

A pampungfák összegubancolódó lombja, a kókuszpálmák szürke, sudár törzse vissza­tükrö­ződik a nyugodt és áttetsző vízben, mely a mélységtől, a napszaktól, a fény játékától függően hol kék vagy zöld, hol rózsaszínű vagy lila. A távolban a csendes-óceán zöldes hullámtarajai gördülnek a korallszirtekre. Könnyű és langyos a levegő, áthatja a „tiaré”-nak, a sziget gardéniájának, Tahiti legszebb virágának édes, kábító illata. A dagályvízen a kék és fehér „pareó”-ba öltözött maorik evezőlapáttal lökdösik, vagy nekidőlve könnyedén tolják előre „pirog”-jaikat. jobb kéz felől Mooréa sziklás, csipkés tömege rajzolódik ki a láthatáron… „Kissé egyedül vagyok” – írja Gauguin Mette-nek.

Amikor eltávozott Papeete-ből – hogy az európaiak megvető kifejezésével élve „benn­szü­löttekkel cimboráljon” –, nem vitte magával Titit, gondolván, hogy a túlságosan elnyuga­tiasodott nő csak zavarná az ősi Tahiti felkutatásában. Most azonban gyakran hiányzik neki a lány, hiszen „kissé egyedül”, „nagyon egyedül” van Mataiéa bennszülöttei között. A faluban senki sem beszél franciául, neki pedig csak elemi ismeretei vannak Tahiti nyelvéről.

Egyébként nem is „süllyedt el” oly könnyen a bennszülöttek között, ahogy elképzelte. Az évek távlatából nézve „a jó vadember” élete minden bonyodalomtól mentesnek tűnik. Sajnos, nem elegendő köténykét kötni az ágyék köré ahhoz, hogy valaki egyik napról a másikra a természet embere legyen. Tahiti földje gazdag és bőkezű, de nem elég az akarat ahhoz, hogy az ember megéljen belőle. A gyümölcs mindenkié, de fára kell mászni érte, a „majoré” pedig, a kenyérfa gyümölcse, a bennszülöttek táplálkozásának alapvető eleme, ízetlen, hamar meg lehet unni. A parti öbölben sok a hal és a kagyló, de a vízbe merülve kell a kagylót letépni a szikláról, a halászat pedig szakértelmet kíván. Ráadásul meg kell tudni különböztetni a fogyasztható fajtákat a mérgezőktől.

Gauguin újra elkezdett rajzolni és festeni. Nem „minden fáradság nélkül”. „Mindig nehezen tudom új országban mozgásba hozni a masinát.” Valójában egy lényeges tényező hiányzik az életéből: a maorik megértése, akik több-kevesebb tartózkodással figyelik, és akikkel csak lassan épülnek ki kapcsolatai. A táj is zavart kelt benne: túl erősen ragyog a fény, a színek élesek, magas tónusúak.

„Elkápráztatják” ezek a színek, „elvakítják”. nem meri egyszerűen a vászonra kenni őket.

Egyik nap valamelyik szomszédasszony bemerészkedik a kunyhóba, és megbámulja a falakra felszegezett képeket. Manet műveinek, olasz primitíveknek vagy japán művészeknek Mette és a gyermekek fényképei mellé elhelyezett reprodukcióit. Gauguin él az alkalommal, és gyorsan felvázolja a tahiti nő arcképét. Ám az asszony fintort vág, azt mondja: „aita” (nem), és eloson. De egy pillanat, és máris visszatér, közben szép ruhát vett fel és virágot tűzött a hajába. Így már hajlandó modellt ülni. Gauguinnak végre alkalma nyílik megismerni egy maori arc jellegzetes vonásait. Akkora szenvedéllyel festi le a tahiti nőt, hogy – mint mondta – az arckép felvázolása [valószínűleg a Vahiné no te tiaré (Asszony és a virág) című képről van szó] annyi számára, akár a „testi birtokbavétel”. „Beleadtam ebbe a portréba azt, amit a szívem látni engedett a szememnek, legfőképpen talán azt, amit a szem egymagában nem látott volna meg.” Most már szabadabban dolgozik. E portré után úgy érzi, maorivá lett.

Ezt bizonyítja be neki rövidesen a Titivel való együttélési kísérlet. Napról napra jobban megszerzi ugyan a maorik bizalmát, a bennszülöttekkel való kapcsolatai mégsem tudnak enyhíteni magányán, amelyet csak növel, hogy nem érkezik levél Európából.

Eddig csupán Mette-től kapott egyszer hírt. Meggondolta hát magát, és üzent Titinek, látogassa meg Mataiéában. De hamarosan belefáradt ebbe a nőbe, aki kétségtelenül elszakadt fajtájától.

Unatkozik mellette, ebből is le tudja mérni, milyen „valódi előrehaladást” tett már „a vad életben”. Néhány hét múlva visszaküldi Titit Papeete-be.

Perruchot_Gauguin-INDMindinkább hasonul a maorik életéhez, akik maguk közé fogadták. Különféle tájképeket fest, főleg azonban körülötte élő embereket: a kunyhó ajtajában ülő, duzzogó nőt; egy nagy fa árnyékában beszélgető asszonyokat; három tahiti férfit, amint egy tányér „popoj” (leves) és gyümölcs előtt ülnek; két asszonyt, akik a part panpungjai alatt álltak meg tereferélni; meg egy fiatal „tané”-t (férfit), aki a vízparton egy fatörzset vág ki a szekercéjével, míg a fedetlen mellű „vahiné” a bárkában lehajolva készülődik a tengeri útra  [az említés sorrendjében a következő képekről van szó: Te faa turama (A gondterhelt nő); Te taau rahi (A nagy fa); Az étkezés; I raro te oviri (A panpungok alatt); A szekercés férfi.] nagyon egyszerű motívumok. Gauguin témaválasztását, a feldolgozást nem befolyásolja a festői elemek keresése. Festőnktől teljesen idegenek az egzotikum külsőségei. Az egzotikum valami idegenség, mindig azt hangsúlyozza, ami eltérő, furcsa, szokatlan, meghökkentő. Gauguin azonban nem erre a kitörésre vágyódik.

Nem festi meg a bennszülött élet jeleneteit, nem ad erkölcsképeket.

Legmindennapibb életük szokványosságában festi meg a maorikat, és éppen a legegyszerűbb dolgok érdeklik, mint ahogy egyes mítoszok megkísértik az embereket, az elveszett gyermekkor mítosza, az elveszett paradicsom mítosza. Összetalálkoznak Gauguinban.

Nyugtalan, szinte riadt forrongásuk hajtja a világ vándorútjaira ezt a vak, ezt a látó férfit, akinek nagy kalandja végső soron csak a lelkében játszódik le. Persze, hogy Gauguin azt festi le, amit megfigyel, de – ahogy a Vahiné no te tiaré című képpel kapcsolatban megjegyezte – leginkább azt, amit a szem nem tud meglátni. Megfesti az édent, az időtlen időt, amikor az emberiség még gyermekkorát élte örök fiatalságában, tökéletes ártatlanságban, a föld és az ég közösségében.

Fordította: Keszthelyi Rezső, Lontay László

Henri Perruchot: Gauguin élete
Kossuth Kiadó, 2012