Szerepek, performansz | Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili

Posted on 2013. február 1. péntek Szerző:

1


Karafiáth_KicsiLili-borÍrta: Gáspár-Singer Anna

A Kicsi Lili megjelenésének előzményeit mintha maga Cindy Sherman komponálta volna meg. Rövid, figye­lem­fel­kel­tő könyv­trai­ler, izgalmas megvilágítások, feszes szöveg­rész­letek és négy különböző női karakter. Melyek mind­egyikét az író, Karafiáth Orsolya játssza. Irodalmi per­for­mansz vagy jól megtervezett szövegmarketing? Talán mind­kettő. Mindenesetre a szerzőt nagyon is jellemző (rövid)filmes ajánlót láthatunk. Már ami a szerepekkel való bíbelődést illeti.

A Kicsi Lili főhőse a harmincéves Lia, a történet egyes szám első személyű elbeszélője. Életének két meghatározó szerelme, a középiskolás évekből Mari, a gesztusaiban, megjelenésében Kará­dyt utánzó, belvárosi vamp szerepét magára öltő magyar­tanárnő, illetve későbbi főnöke, az Edie Sedgwick-rajongó Lili. Mindketten addiktív személyiségek. Mari beteges manipulátor, könnyedén hajlik a kamaszlélek megrontására, Lili drog- és alkoholfüggő. A velük való kapcsolatban Lia minden esetben érzelmileg alárendelt. Vonzalmaiban, szerelmi kötődéseiben kizárólag hierarchikus viszonyokban képes gondolkodni.

A regény huszonhat fejezetből áll, az első és az utolsó egyszersmind keretbe foglalja az összes többit. Egy születésnap indítja el azt a szálat, melyből aztán a váltakozó idősíkok, valamint Lia és Lili szélsőséges, néha tomboló interakciói mentén bontakozik ki a szöveg központi problematikája. Lia önazonossági válsága, és a regény végén kilátásba helyezett jellem­fejlődése. Ami egyben az addigi életéből, élethelyzeteiből való kilépést, önfelszabadítást, de nem teljes önfeladást jelent(ene). Mivel a főhős szerelmének tárgyai egytől egyig nők, a Kicsi Lili lehetne akár leszbikus regény is. A szöveg ilyetén behatárolása azonban éppen a bemutatott, és a nemek terén egyébként teljességgel behelyettesíthető, fel­cserél­hető viszonyok értelmében válna értelmetlenné. Erről tanúskodik Lia szexuális kate­góriákkal kapcsolatos öndefiníciója is. „Ha mindenáron kell egy meghatározás, akkor inkább biszex vagyok, azt hiszem, sőt inkább úgy mondanám, mindig a rossz emberbe szeretek bele… nekem lényegtelen, ki milyen nemű…”

A szerző számos alkalommal kijelentette, hogy a regényalakokat valós személyek ihlették. Ennek ellenére (vagy épp ezért?) Mari és Lili figurája – főleg túlzott teatralitása miatt az előbbié – kissé elnagyolt. Különösen az elbeszélővel való összevetés során tűnik fel arány­talan­ságuk. Ez azonban lehetséges, ha nem is mindenképpen szükséges velejárója annak, hogy a könyv is egyfajta szerzői performanszként értékelhető (az olvasóközönség előtt).

A regényben, illetve az azt megelőző trailerben erről tanúskodik többek között Cindy Sherman és Edie Sedgwick különböző módon megidézett munkássága. Utóbbi, mint lehetséges példakép a címszereplő Lili számára.

Karafiáth Orsolya (Fotó: Merényi Dávid)

Karafiáth Orsolya (Fotó: Merényi Dávid)

Ahogyan azt már megszokhattuk, Karafiáth Orsolya a szerepek már-már ikonikus felnagyítására játszik rá, alkotástól függetlenül is. Nála semmi sem történik véletlenül.

A szöveg hétköznapi nyelvezete éppen ezért szintén nagyon tudatosan épül fel. A központozás, a dialógusok következetes kiiktatása, továbbá a tömör és célra tartó fejezetépítés könnyedebbé teszik az olvasást. A hosszú mondatokban egy mindvégig egyes szám első személyű, szenvtelen elbeszélői hang jelenik meg, s ezzel párhuzamosan Lia súlytalan, lebegő alakja. Sorsa bármilyen kimenetelű lehet (a regény lezárására három verzió is felmerült). Szerelme, Lili, vele ellentétben, mintha maga is egy – a cselekedeteiben múltja által meghatározott – Lia gyermekkorából átmentett alak lenne. Zsarnoki, tomboló. A gyermek­kor­ban megrekedt figurák (Mari és Lili szintén nem képes egyenrangú kapcsolatokban létezni) a könyv képi világában is megjelennek. A fekete-fehér-piros színvilágú borító a nyomat­szerű mintával (fekete és piros szívek) sajátos ritmust teremt, de az azt szemlélőben egyúttal feszültséget is kelt. Édeskés bűbájt semmiképp sem sugall. És akkor még nem is beszéltünk a külső és belső borító inverzéről, mely különösen jól illik Lili személyiségéhez. „Lili csodálatos volt. Kenyérre kenhető, édes, bájos, tündéri, egy tünemény. Lili egy idióta volt. Egy hisztis pina, tomboló elmeháborodott, megszállott, aki elől futva kellett menekülni”. Lia és Lili viszonya ugyancsak ezt a kettősséget tükrözi. „Nem kívántam soha Lilike halálát, de tény, hogy egy idő után azért sem szurkoltam teljes szívemből, hogy éljen”.

Filó Vera illusztrációi tovább erősítik a szerepjátékok fontosságát, a rajzok a mesék világát idézik, csak kicsit „betegebbek”. Ahogy a szerző jellemzi őket. Merthogy ők ketten, író és illusztrátor már évek óta összeszokott párost alkotnak.

A könyvben ezért sem történhet semmi sem véletlenül. A szerző célzottan kereste a témához leginkább illő szenvtelen narrációt, dolgozott a tömören megkomponált szerkezeten. Ennek ellenére az elbeszélői hang hitelessége néhol megtörik, a figurák nem egységesen kidolgozottak, a történet befejezése kissé súlytalan. A regényre is talán ez a jelző illik a leginkább. A kikísérletezett, és néhol kevéssé letisztított nyelvezet többek között éppen akkor bizonyul kevésnek, amikor a megjelenített események és a tematika (kamaszkori abúzus, depresszió, drog- és alkoholfüggőség, a szinglilét szubkultúraként való ábrázolása) ennél többet, fajsúlyosabbat kívánna. Dramaturgiailag is. Jó példa erre Lia bosszúállása Marin, illetve Lili halálos kimenetelű balesete, mert mindkét momentum némiképp azt bizonyítja, hogy a cselekménykezelés, és a főszereplő kilátásba helyezett jellemfejlődése érdekében a szerző a könnyebb, kevésbé szerencsés utat választotta.

A könyvet beharangozó kisfilm és az ajánlók némiképp többet ígérnek, erősebb várakozást keltenek, mint amit a regény megvalósít. Mégis érdemes elolvasni. Már csak a – most prózában megmutatkozó – írói performansz miatt is.

Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili
Scolar Kiadó, 2012

»Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili – megvásárolható a polc.hu webáruházban«